Fent és lent – avagy a Szinetár önéletrajz

Nem szokványos, hogy egy művész, akinek a pályája korán kezdődött és nagyon hosszú időt ölel föl, kilencven éves korában kezd önéletrajzot írni. Szinetár Miklósnál azonban semmi sem szabályos.

Tizenhét évesen minden idők legfiatalabb színházművészeti főiskolása lett, huszonévesen már ugyanott tanított, mellette operákat rendezett. 24 éves volt, amikor először kapott Jászai Mari-díjat és 38, amikor Kossuth-díjjal tüntették ki. Ő hozta be a magyar színpadokra a musicalt, abban a korban, amikor még csak operettet mertek játszani. Az első autóját Mikojan elvtárs, a szovjet Minisztertanács elnökhelyettese segítségével vette meg 1957-ben, egy moszkvai vendégjáték idején, annak honoráriumából. Több mint fél évszázadon át oktatta a színész- és rendezőhallgatókat, volt a Nemzeti Színház építésének kormánybiztosa, az Operettszínház igazgatója, a Magyar Televízió főrendezője, majd elnökhelyettese, számtalan szakmai és tudományos szervezet tagja, vezetője. Több könyve is megjelent színházról, operáról, a gondolatairól – de az életéről eddig nemigen írt.

Most a Free Spirit kiadó jelentette meg az „Önéletrajz-szerűség és egyebek” alcímet viselő könyvét, ami első része a tervezett háromnak, és amelyben Szinetár a kezdetektől 1957-ig beszéli el az életét – és korát. Mert nem csupán életrajzról van szó, amit az alcím is sejtet; a kötet legalább ennyire korrajz is. A szerző mai fejjel újragondolva, értelmezve, a jelennel párhuzamot vonva beszél a vele és pályatársaival történt epizódokról, kitérve az akkori helyzetek tágabb kontextusára. Szinetár nem csak nagyszerű művész, de bölcs ember is, minden mondatában, minden elmélkedésében felragyog egy összegző szándék, az élet folyamatait egyben látó attitűd. Nem mindentudó, hanem mindenre kíváncsi, gyermeki bölcsessége révén nem merül el az epizódok izgalmában, hanem megkettőzi az élményt, világnézetté érleli az apró, de az adott korra nagyon is jellemző mozzanatokat. Mesél és tanít, kitárulkozik és gondolkodik egyszerre, hogy az olvasó ne csak a sztorikat kapja, hanem mindent a megfelelő helyére tudjon tenni.

Az önéletrajz – nem szokványos módon – a jelenben indul, egy Japán felé tartó repülőúton, és egy hosszú fejezettel folytatódik a rendezőnek a világ minden táján tett szakmai útjaival Szverdlovszktól Új-Zélandig, Belgrádtól Tokióig, felvillantva a sikereket és mögöttük a színházakban megélt furcsaságokat. Nem arról van itt szó, hogy egy művész rögtön a könyv elején pozícionálja magát a nemzetközi színházi életben, hiszen a japán ebéd (és kínos következményei), a lappföldi kocsma, a berlini sofőr vagy a japán tömegközlekedés legalább olyan hangsúlyt kapnak, mint a vendégszereplésekkel járó elismerések. Valójában az utazás, az úton-levés állapota indítja be az élettörténetet. És az igazi Szinetár, az életimádó, mégis józan, mindent sajátos szemszögből néző ember is így mutatkozik be az olvasónak.

Az életrajz rengeteg meglepetést kínál. Szinetár nyíltan beszél születésének nem szokványos körülményeiről, arról, hogy törvénytelen gyerek, apja csak négyéves korában vette a nevére, de mindkét szülője és azok családja szeretettel, védelmezőn fogadta be. Arról, hogyan vitték az óbudai téglagyárba, majd hogyan küldték haza onnan, és a fiatal katonáról, aki a vézna gyerek helyett vitte a nehéz csomagot. Arról, hogy édesanyját csodával határos módon visszafordították az Auschwitzba tartó menetből, és arról, hogy 12 évesen, egyedül, kezében egy pisztollyal hogyan ugrált a zuglói vasútállomáson a sínek között, hogy hazajuthasson. Majd 1945 nyarán a nyíregyházi kórházban, tífuszos betegként hogyan bújt éjjel az ágy alá, hogy valahogy elrejtőzzön a vele egy kórteremben fekvő, zavartalanul zsidózó csendőrök elől. Mert ami a fejekben van, az nem változik meg olyan gyorsan, mint a körülmények.

A családi történetek – az operarajongó nagybácsi, a gondoskodó nagynénik, az apa szeretői – mellett kibomlik a személyesen választott út: a MADISZ (a Kommunista Párt ifjúsági szervezete) munkájába való bekapcsolódás, a lányok, és mindenekelőtt a színház örökre rabul ejtő varázsa. Az ötvenes évek légkörét a rá jellemző humorral és távolságtartással festi le, mindenütt finoman érzékeltetve az „átmeneteket”: nyilasból hithű kommunistába, sztálinistából forradalmárba, aztán forradalmárból hirtelen igazodóba, egészen máig. Ahogy máig figyelemmel követi a hitbéli csalfaságokat és a tömeges megbélyegzések valós hátterét. Kitér például arra, hogy Páger Antalt és Kiss Ferencet – két kitűnő színészt – egyformán nyilasnak tartották, holott Páger tevőlegesen semmiben nem vett részt, Kiss Ferenc viszont a Szálasi-féle hatalom színházi „keze” volt. És sokat ír az 1956-os forradalom mai hibás megítéléséről, a „pesti srác” figurájának hamis mítoszáról, a forradalom idején felszökő antiszemitizmusról is, amiről ma kevesen beszélnek.

A fejezetek élén egyszer a „fent”, máskor a „lent” szó áll, jelezve, hogy semmi sem egyértelmű. Szinetár egyedül az élet felé elkötelezett, élet-párti, tiszteli a változások erejét. Idős korában is tiszta fejjel, pártatlanul gondolkodik háborúról, megszállásról, szovjet és német katonákról, elvekről és a színházról. Annyira, hogy a kötetben felidézett színházi anekdoták nem mindig tisztelettudó, ám annál tisztább képet rajzolnak ki a legendás színészekről és operaénekesekről, a hatalom figuráiról és a kisemberekről. Az 1957-nél lezáruló első kötet ez által sok olyan részletet megvilágít, ami eddig nem volt közismert. Kíváncsian várjuk a folytatást.

Szinetár – Önéletrajz-szerűség és egyebek. Free Spirit kiadó, 2023, 278 oldal