Életvesztés

Írta: Götz Eszter - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Márton László új regénye sok szempontból mestermű, még ha dagályosnak is hangzik az állítás. De szakadjunk el a nagy szavaktól való félelemtől, ahogyan minden egyéb félelemtől és szorongástól – tegyünk úgy, ahogyan a regény főszereplője reagál a saját élettörténetére: tartsunk másfél lépés távolságot, ahogyan a még nem teljesen lefutott Covid-időszak feliratai is javasolták.

Márton László (Fotó: Irodalmi Jelen)

Márton is éppen a járvány elleni védőintézkedésekkel indítja a vizsgálódást, innen meríti kulcsmetaforáit: a maszk, az eltávolodás, a védekezés, az elszigetelődés egy hosszú családtörténet életmentő eszközeivé válnak. Ugyanakkor az aktuális jelen bekapcsolása a történet bizonyos pontjain minduntalan az olvasó orrába nyomja, hogy a szerző egyáltalán nem egy lezárt, megoldott múltról beszél, jócskán van még dolgunk az itt kibontakozó sorsrajzolatokkal.

A keretes szerkezet kezdő- és végpontja egy hivatalos levél: Por Zsolt, ötvenes éveiben lévő budapesti gazdaságtörténész 2005 decemberében idézést kap egy közjegyzőtől, hogy jelenjen meg az édesapja öccsének kárpótlási ügyében. A „nagybácsit” – egy tizenéves, szőke fiút – 1944-ben látták utoljára a nagyváradi gettóból indított halálvonatok egyikén. A kárpótlási igényt a család rutinos intézőembere, Por Zsolt nagynénje adta be, de már évekkel azelőtt meghalt, hogy a hivatal levele megérkezett volna. Ez az idézés és a benne foglalt, 30 ezer forintnyi kárpótlás nyitja meg – és a regény végén le is zárja – annak a folyamatnak a feltárását, ami Por Zsolt személyiségét és életútját alakította, és ami valójában egy lyukakkal teli családtörténetnek mondható. Mint rendesen, itt is a hiányok a legbeszédesebbek. Mert Por Zsoltnak fogalma sincs arról, milyen volt az a szőke fiú, akinek az „életvesztése” miatt megindult a kárpótlási ügy, hiszen a családban senki nem emlékszik többre a keresztnevénél és a haja színénél. Ahogyan azt sem lehet tudni, hogyan úszta meg a nagymama és az anya a nyilas időszakot, és rögtön azután a szovjet katonák erőszakoskodásait. Nem tudni, miért történtek jóval később az anya öngyilkossági kísérletei, és mi váltotta ki az utolsót, ami végül sikerült. Arra sincs magyarázat, hogy Por Zsolt miért kapta az Ernő nevet, amitől felnőtté válva a vezetéknév (Porzsolt) feldarabolásával megszabadult: a nemolvasó anya rajongása Hemingway iránt, esetleg egy titokzatos képeslap aláírásán szereplő Ernő után? És mivel töltötte az apa az 1945 utáni évtizedet, ki és miért tartotta el, taníttatta ki, amikor ő úgymond kereste a helyét, egy olyan korban, amikor ilyesmi nem létezett?

Vastag rétegben rothadnak a titkok a Porzsolt család lába alatt; még a zsidó származás is csak egy véletlen elszólás miatt derül ki, 1973-ban, amikor a Szabad Európa a jom kippuri háborúról tudósít. De ez ugyanúgy nem ad támaszt, identitást, hovatartozást Por Zsoltnak, ahogyan maga a család – egyetlen pillanatra sem. Ahogy a magyar társadalom, úgy a család is különféle játszmákba veti bele magát. Magda, a nagynéni, az elérhetetlen dolgok utáni szívós utánajárás mestere, kitapos mindent, amit csak a fejébe vesz. A fogtechnikus apa a csöndes, passzív gyávaságba vonul vissza, amit csak évi néhány alkalommal tör meg – olyankor különösebb indok nélkül félholtra veri-rugdossa a fiát, aztán megy minden tovább. Az anya az ábrándozást választja, hollywoodi színészekhez és egy fess orvoshoz vonzódik, a szeretete értelmezhetetlen, annál erősebb a megfelelési kényszere. A nagymama eleven hazugsággyár, kibírhatatlan zsarnok, mindent megront maga körül – ez is bevált, sokaknak ismerős életstratégia a Kádár-korszakból. Vera, a húg maga a testet öltött büntetés, irracionális rosszindulata, mérgező jelenléte szépen simul bele a családi összképbe. A regény egyik nagy ereje az a sűrűség, amivel Márton a korrajz fő vonalaiból felépít egy-egy szereplőt, szinte ki se kell lépni a család közös lakásából, hogy a magyar társadalom törésvonalait meglássuk.

A bizonytalan körvonalú normákhoz igazodás, a tudatos amnézia, az okok és következmények teljes mellőzése nem fogadja el a lázadást, a saját utat. Por Zsolt azonban kívülálló. Soha senki nem hitt abban, hogy viheti valamire, vagy egyáltalán, hogy képes elszakadni a közösen kialakított abszurditástól. Ő azzal, hogy lehatárolta magát, a nevében is lemetszette magát a családról, és nem volt képes „megfelelően” viselkedni – nem sírt, amikor megtudta az anyja halálát, nem igyekezett szeretni a szerethetetlen húgát –, vállalta a sorsát: kívülálló lett. A lázadása racionális volt, nem robbantott, hanem szakított, levágta magáról a húg és a nagymama terhét, az apa új feleségének terhét, minden olyan helyzetet, ami tovább szaporíthatná a hazugságokat. A hétköznapi fasizmus újratermelését látta kivirágozni a családban, és erre nemet mondott.

Ugyanakkor az igazságot sem akarja feltárni. Elgondolkodik, vajon a hazugságok szövevénye miért ért el odáig, hogy az anya halálának napját is kozmetikázta a család, vagy hogy az apa dühkitöréseinek verbális elemeiből milyen múltbeli tapasztalatokat olvashatna ki; logikusan végigköveti az anya lehetséges bűneit, de nem vár válaszokat. Kitől is várhatna: azoktól, akik hazugságokban és elhallgatásokban edzették magukat évtizedeken keresztül? Por Zsoltnak joga van kilépni a családból, de joga van ahhoz is, hogy ne tudja meg az igazságokat. És itt visszatérünk a felütéshez: a kilátásba helyezett 30 ezer forintnyi kárpótlásról a közjegyzőnél kiderül, hogy nincs. Por Zsoltnak nem jár semmi. Az ő logikáját követve ez nagyon is ésszerű, hiszen egy újabb hazugság lenne kárpótlást adni egy meggyilkolt életért.

A lépésenként – és nem időrendben, hanem egy belső logikát követve – feltáruló család- és kortörténet sűrű, fojtogató szövevényét Márton időről-időre fellazítja. Hol személyes beavatkozással („Magam is emlékszem…” – szól ki az elbeszélő több alkalommal is, hogy elmossa a távolságot, és az ősi mesemondó gesztussal újra és újra magához láncolja az olvasó figyelmét), hol a jelenhez, vagyis a járvány-vezérelte mához köti a mondandóját. Mindkettővel vibráló feszültségben tartja a lehetséges személyes érintettséget, az életrajzi vonatkozást, ami a regényben következetesen végigvitt, hivatalos kifejezésekkel szupertárgyilagossá tett nyelvhez képest egy szubjektív réteget is hozzátesz. Mintha a fájdalom keményen kopogó szókészletét óvatosan bebugyolálná valami szelíd, megértő, feloldozó másik nyelvi rétegbe.

(Márton László: A kárpótlás. Kalligram, 2022, 199 oldal)

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]