“El kell számolnunk az árvaságunkkal, egyéni és társadalmi szempontból egyaránt”

Az idei Könyvhétre jelent meg Bán Zsófia első regénye, az Alétheia él. Ennek kapcsán beszélgettünk a kötetről, a magyar zsidó családokról, a történetek elbeszélhetőségéről.

A novellás- és esszékötetek után ez az első regényed. Miért pont most? Miért pont egy 20. századi családtörténet a téma?

Nem tudom. Impulzív módon írok, nem tervezek, nem látom előre az egészet. Most is az történt, ami a korábbi kötetek esetében: már a harmadik, negyedik novellánál tartok, mire rájövök, hogy ezek összefüggnek, és onnantól már úgy írom tovább. Ennél a regénynél elindultam egy női hang után, aki a tapasztalatait meséli. Akkor még nem tudtam pontosan, ki beszél és kinek. Magamban kellett lenyomoznom, milyen emberről van szó, nagyjából mikor születhetett, milyen korú, kihez beszél és miért. Ebből lett ez a kétszólamú regény, egy nagymama töredékekből álló vallomás-féléje, és az, ahogyan az unoka fogadja ezt a nagymama halála után.

És miért éppen most?

Van egy pont, amikor el kell számolnunk az árvaságunkkal, egyéni és társadalmi szempontból egyaránt. Az elárvultság és elárultság a holokauszt utáni első- és másodgenerációs közép-kelet-európai zsidó identitás egyik jellegzetessége, és ennek messzemenő, máig ható lelki és fizikai következményei vannak. Fel kell dolgozni a pakkot, vagy legalább is valamit kezdeni kell vele, ha másért nem, pusztán önvédelemből.

Azt hiszem, ezt a könyvet másfélszer kell elolvasni. A regény első része ugyanis látszólag önálló történetek sora, amelyekről csak a harmadik-negyedik után áll össze az olvasó fejében, hogy egy zsidó családtörténet fragmentumai, 1914-től egészen máig. Ez a nagymama „öröksége”, amit az unokájára hagy. A második rész főszereplője az unoka, ideje pedig a jelen.

Valószínűleg a könyv végén áll össze, hogyan is kell olvasni az első részt. Ráadásul van két azonos nevű szereplő, mindkettőjüket Agapénak hívják. Az egyik a budapesti gettóban 1945 januárjában meghalt nagynéni, a másik az unoka, akiről – vagy akinek – a regény szól. Jó ideig gondolkodtam, hogy az azonos név zavart okozhat az olvasóban. De szükség volt erre a folytonosság miatt. A zsidó családokban gyakran a meghalt családtagok után neveznek el gyerekeket. Az agapé görög szó, azt jelenti: szeretet. A szeretet meghalt a gettóban, mégis van folytatás, két nemzedékkel később az unoka ugyanezt a nevet kapja.

A regény főszereplőjének is görög nevet választottál, Alétheia azt jelenti: igazság.

Az alétheiát úgy értelmezem, hogy egyfajta kísérlet az igazságra, mert a teljes igazságból valami, mint ebben a történetben is, mindig takarásban marad. A görög mitológiát fontosnak tartottam behozni a regénybe, részint a klasszikus műveltségű dédapa világának megjelenítése miatt, részint azért, hogy kiszakítsam az időből, és egyfajta örökidőbe helyezzem át a történteket. Az elején egyszerűen csak szép hangzású görög női neveket kerestem. Az Alétheia megtetszett, és tudni véltem, hogy igazságot jelent. Heideggernél is szerepel az alétheia, és nála nemcsak igazságot jelent, hanem valaminek a felfedését, ami addig rejtve volt. Akkor jöttem rá, hogy pont ez az, amit keresek.

A regény két részét néhány képoldal választja el egymástól, ezeken fotogramok láthatók.

A fotogram maga is kísérlet, ahogyan az egész regény az igazság felfejtésére tett kísérlet. Lenyomat, közvetlen fizikai érintkezés a fény és a tárgy között. Eperjesi Ágnes képzőművész fontos szerzőtársam, már az első kötetemet, az Esti iskolát is közösen csináltuk, ő tervezte a megjelenését, rendkívüli érzékenységgel. Most is őt kértem fel. A borítóhoz egy olyan fotogramot választottam, amit az ő weboldalán találtam, és abban maradtunk, hogy jó lenne egy ilyen képes blokk a két rész között. Ági azt találta ki, hogy a tanítványai fotogramjai közül válogat ide.

Van-e valós kiindulópontja a regényben feltárt családtörténetnek?

Van, de áttételesen. A főszereplő fiktív figura, már amennyire lehet azt mondani, hogy egy irodalmi alak fiktív, hiszen mindenki különböző anyagokból dolgozik, amiben van saját, és van talált anyag. Az én saját anyagom a dédszüleimre vonatkozik, ők a regényben az ősök, Stern Kamilla és Silberstein Mór. Kamillának és Mórnak hívták az én dédszüleimet is, akkor és ott esküdtek, és ott is haltak meg, mint a regénybeli alakjuk: az esküvőjük a Dohány zsinagógában volt 1914. júniusában, és 1945 januárjában a gettóban haltak meg. Véletlenül tudtam meg ezeket a részleteket: nagyanyám húga, aki velük volt a gettóban, egy kis kockás füzetből kitépett lapra feljegyezte a haláluk napját. Ez a húg, Eduka, soha nem ment férjhez, a vőlegénye az első világháború után nem sokkal spanyolnáthában halt meg. Az eredeti Kamilla egy szép füzetbe gyönyörű, cirkalmas betűkkel írta le a fontosabb gondolatait, köztük azt is, hogy milyen nehéz a nők élete, és hogy a férfiak milyen tünékeny jelenségek a nők életében. De összességében nagyon keveset tudok a családunk történetéről, hiszen a szüleim soha nem beszéltek róla. Apámat kérdezgettem néha, mert találtam olyan fotókat, amelyeket nem tudtam beazonosítani, hol készültek. Vidám fotók voltak, az egyiken ultizik, a másikon más férfiakkal csákányokkal hülyéskednek. És apám azt válaszolta: ó, hát ezek munkaszolgálatos képek. Annyira jellemző volt ez apámra, ő mindent a humoron keresztül fogott meg. Az egész életfilozófiája és a túlélési technikája ezen alapult. És amikor erről tovább kérdezgettem, mindig vicces történeteket adott elő. elmesélte például, hogy amikor munkaszolgálatban egyszer órákig szart kellett lapátolniuk, valaki egyszer csak felüvöltött: fúj, egy hajszál… Valószínűleg tényleg nem lehet máshogy kibírni. Egyszer, amikor a gimnáziumban lelkesen rohantam haza a hírrel, hogy szavalóversenyen fogok szerepelni, egy Radnóti-verssel, apám csak hümmögött, és elmesélte, hogy amikor behívták őket munkaszolgálatra, ő és még mások is Rejtő Jenő, vagyis P. Howard regényeit vitték magukkal. És Radnóti lekezelő megjegyzéseket tett erre. Még Radnóti naplójában is szerepel ez az eset. Tudom, Radnóti érinthetetlen, de ezekből a kis apróságokból áll össze a hús-vér ember, szerintem így sokkal érdekesebb az alakja. De manapság nem olyan az irodalmi közbeszéd klímája, hogy ezeket tolerálja, nem nagyon tűri el ezeket a kiegészítéseket.

Más családtagok nem meséltek?

Egyáltalán nem, ez sok zsidó családra jellemző volt. Apró részleteket azért összeszedegettem. 12 éves koromig Brazíliában nevelkedtem, de nyaranta mindig itthon voltunk. Olyankor a nagymamánál töltöttem az időt, a Jókai utcai lakásában, ez a lakás is fontos szerepet kap a regényben. Nagyon szerettem ott lenni, a gangos házban sok gyerek élt, lekiabálgattunk egymásnak, játszottunk. Az egyik szereplő anyám nevét kapta. Ő volt az, aki semmit nem volt hajlandó a múltról beszélni. Az ő történetüket is csak jóval később derítettem ki, azt is teljesen véletlenül. Megtaláltam nagyanyám egy kézzel írott jóvátételi beadványának az indigós másolatát. Ezt a rendszerváltáskor írta, az áll benne, hogy Túrkevéről gyűjtötték be őket Szolnokra. Nagyapám állatorvos volt, Erdélyből jöttek át 1941-ben, és Túrkevén éltek. Amikor anyám, aki Pesten volt, és Edukával egy gyerekjáték boltot vitt a Kertész utcában, meghallotta, hogy vidékről deportálják a zsidókat, a Kolozsváron élő nővérével együtt rögtön odautazott Túrkevére, hogy ne hagyják egyedül az öregeket. Együtt vitték el az egész családot. Fél év ausztriai mezőgazdasági munka következett, azután fél év Bergen-Belsenben. Nemigen értettem, hogy történhetett, hogy együtt vitték el őket, és együtt is jöttek vissza, de már nem volt kitől ezt megkérdezni. Anyám nővére sem volt hajlandó beszélni. Persze az ember fantáziálni kezd, hogy mi lehet az, amiről ennyire nem lehet beszélni. Anyám egész életében érzékelhetően traumatizált ember volt. Amikor háborús film ment a tévében, kivonult a szobából. Metakommunikatív módon jelezte, hogy tőle senki ne kérdezzen semmit, különösen én. Volt egy visszatérő mondat, amiről most már tudom, hogy ezzel volt kapcsolatos, de gyerekkoromban nem értettem: amikor rossz fát tettem a tűzre, apám mindig azt mondta, hogy anyu idegeit kímélni kell. Az egész felnövekedésem arról szólt, hogy kerülgetünk valamit, amire halvány utalások történnek, de nem tudom, hogy mit. Mintha a szoba közepén lenne valami láthatatlan dolog, amit ide-oda lökdösünk. Anyám 20 éves volt, amikor elvitték, és feltűnően szép nő, úgyhogy volt miről fantáziálni, hogy mi lehetett az a borzalom. De azt sikerült megtudnom, hogy hogyan kerültek vissza a nővérével együtt. 2015-ben egy évig DAAD-ösztöndíjjal Berlinben éltem. Elmentem Bergen-Belsenbe, ott működik egy dokumentációs központ, ahol mindenki megkaphatja a családjára vonatkozó iratok másolatát. A németek, mielőtt elmenekültek, az összes dokumentációt elégették. A foglyok névsorának egy másolatát a foglyok elrejtették, így maradhatott meg. Bergen-Belsenben volt egy nagy magyar tábor, és azon belül egy  úgynevezett cseretábor, ahol családi barakkokban cserefoglyoknak szánt embereket, sőt egész családokat tartották. Ott voltak anyámék is, emiatt lehetett együtt a nővérével és a szüleivel. Ugyanabban a barakkban laktak, a névsorban ez ceruzával jelölve van. A dokumentumközpont történésze elmagyarázta, hogy ezekben a családi barakkokban a reménybeli cserefoglyokat sokkal jobb körülmények között tartották, mint a többieket. Megtarthatták a ruhájukat, nem nyírták le a hajukat, és egy picivel több ennivalót kaptak.

Hasznosak voltak valamiért?

Nyilván, de nem értem az okát. A családunk egyáltalán nem volt gazdag, nagyapám vidéki állatorvosként dolgozott. Talán ezt a tudását tarthatták hasznosnak, nem tudom. 2014-ben indult el a Facebookon a Holokauszt és a családom csoport, és a névsort, amit Bergen-Belsenben kaptam (de csak a B betűs részét, mert Bolgár volt a nagyapám neve) lefényképeztem és feltöltöttem az oldalra, hátha valaki más is látja ott a családtagja nevét. Egyúttal azt is megírtam egy posztban, hogy megtudtam, a nácik a maradék zsidókat három vonattal Theresienstadtba irányították. Útközben a háromból egyet az oroszok, a másikat az amerikaiak szabadították föl, a harmadik vonat érkezett be Theresienstadtba, ezen voltak anyámék. Onnan kerültek haza a nővérével és a szüleivel együtt. Ha ezt filmen látom, azt mondom, na, ez azért sok. Amikor föltettem a Facebook csoportba a névsort, rögtön írni kezdtek, hogy az én nagybátyám vagy ilyen-olyan családtagom is azon a vonaton ült.  Tizenegy napig utaztak a marhavagonokban. A végén már ott tartottunk, hogy szinte össze tudnánk rakni a vonat teljes utaslistáját.
És erről egyetlen szót nem hallottam senkitől a családban. A nagymamám néha elejtett homályos megjegyzéseket, például hogy „azok” leverték a Náci szemüvegét. Nagyapámat, aki Ignác volt, a családban Nácinak hívták. Gyerekkoromban sehogy sem értettem, hogy ha mi zsidók vagyunk, a nagypapa miért náci? Ezen mindig jót szórakoztak, holott valójában egy életre szóló feladatot adtak ezzel. Emberek százai, ezrei úgy nőttek föl, hogy a képzeletükre volt bízva, mi történhetett a családtagjaikkal. Sokszor rémes dolgok történtek, de ha az ember fantáziálni kezd, mint én az anyám múltjáról, az sokkal szörnyűbb is lehet, mint ami valójában volt.

Te nagyon keveset kaptál a család múltjáról. De a regénybeli unoka vajon mennyit tudhatott az 1944-ben és utána történtekről, mielőtt megkapta a nagymama által leírtakat?

Semennyit, a nagymamának ezért kell megírnia neki. És az is fontos, hogy nem elmondja – mint ahogy az első rész az olvasó számára párbeszédek sorának tűnik –, hanem leírja. Olyan történeteket kell átadnia, amiket nem lehet elmondani, ilyen például a nagymama életében a leszbikus szál, vagy az, hogy a nyilasok megerőszakolták.

Azért sejteni lehet, hogy az unoka anyja, Vica, aki 1945-ben született, nem véletlenül szőke és kékszemű egy zsidó családban, ahol mindenki barna.

Ha jól olvassuk, ott van az egyik fejezetben, hogy 1945 májusában, a rommá lőtt Budapesten, a dunai stégen napozó lány testében már ott dobog egy másik szív is. A nagymama bevállalta a gyereket, de mégsem tudott úgy viszonyulni hozzá, mintha mindaz nem történt volna meg a Városmajorban, azon az estén, amiről nem beszélt. Számomra fontos volt, hogy tiszteletben tartsam a döntését, megtámogassam a csöndjét. Ismerek olyanokat, akiknek az anyjuk elmesélte, hogyan erőszakolták meg orosz katonák. Meggondolandó, hogy anyaként ráakasztom-e a gyerekeimre ezt a tudást. Nem biztos, hogy mindent el kell mesélni, mert az is teher, ha tudod, és az is, ha nem tudod.

Számomra a regény egyik megrázó pillanata volt, amikor kiderült, hogy az első rész fejezetcímeiben megjelent tárgyak, mint a szemüvegkeret, vagy az összeaszott citrom – amelyekről ott úgy tűnt, mintha inkább szimbolikus szerepük lenne – hirtelen előkerültek a nagymama vitrinjéből. Mintha egy ásatáson bukkannának fel mint tárgyi bizonyítékok.

Nagyon fontosnak tartom a családban megmaradt tárgyakat, sok ilyet őrzök. Használom is őket, és jó arra gondolni, hogy tudom, honnan vannak, ki fogta a kezében. Őrületes tudás halmozódik fel néhány női kézimunka-darabban, a monogramos ágyneműk hímzésében, a csipkefüggönyökben, amiket ők csak úgy ‘by the way’ megvarrtak. Ez mind a női szféra tudása volt, és természetesnek vették, hogy ilyesmiket tudnak csinálni. Tulajdonképpen művészileg kivitelezett tárgyak.

Valahol azt nyilatkoztad, hogy ez a regény egyben Budapest regénye is.

Igen, ez így van. Persze ez nem volt tudatos, de ahogy a szereplők mozognak a városban, és amik a várossal történnek ez idő alatt, a Parlament megépülésétől a Margit híd felrobbantásáig, a Városmajorban történt kórházi mészárlások, a nyilasok, 1956 és a többi, az maga a város sztorija. És a város reagál az itt zajló történésekre. A Margit híd felrobbantásáról Heltai Jenő ír megrázó sorokat a naplójában, amit egy éven át írt, a németek bejövetelétől a felszabadulásig. A híd felrobbantása egyébként kulcsjelenet, ha egy híd eltűnik a folyóban, keresni kell egy másik hidat, átjárási lehetőséget a két part, vagy a múlt és a jelen között. Az én esetemben ez maga az írás.

Egészen máig folytatódik Budapest története a regényben, benne van a Hableány tragédiája, a pandémia és a Budai Várban székelő hatalom vízionált végnapjai, igaz, ez már egészen szürrealisztikus záró epizódként. Ugyanakkor ezek a családtörténet egyes elemeit is metaforákba foglalják, hiszen a Hableány elsüllyedéséhez bizonyosfajta párhuzam a Dunába lőtt, de szerencsésen kiúszott lány, az „Angyalvár” fejezet végén pedig búvárok bukkannak föl a Duna vizéből, velük kezdődik a hatalom összeomlása.

Többféle módon akartam a család történetét a jelenhez kötni, az első rész záró „angyalváros” fejezet is ilyen, noha kicsit politikai szatírának tűnik. Itt valójában a Duna a főszereplő, ez köti össze az előző fejezetekkel.

Mit gondolsz, a következő generációnak, akiknek már nincs kitől kérdezni, milyen esélye van tovább vinni ezeket a történeteket?

Ha a család nem hagyományozza át a saját múltját, mint ahogy nagyon sok esetben így van, akkor nem marad más, mint elmenni a levéltárakba, a táborok dokumentációs központjaiba, és elolvasni, amit már megírtak. Fantasztikus beszámolók maradtak fenn. Például egy Weiczner Jenő nevű, féllábú férfi ugyanazt az útvonalat járta be, mint anyámék, őt is Szolnokon gyűjtötték be, fél év mezőgazdasági munka Ausztriában, fél év Bergen-Belsen. Nem tudom, hogyan csinálta, de ő végig naplót írt a táborban is. 2014-ben adták ki. Felbecsülhetetlen jelentőségű információkat tartalmaz a mindennapi életükről. Úgy olvastam, mint egy helyszíni közvetítést.

Vajon egy olyan csomagot, mint amit Agapé kap a nagymama halála után, hogyan lehet feldolgozni?

Ő azt a módot találja ki végül, hogy holografikus, mesterséges intelligenciával megtámogatott „másolatot” csináltat a nagymamából, így próbálja életre kelteni és beszélni vele. Nem vagyunk ettől olyan messze, a mesterséges intelligencia már képes ilyesmire. Nem véletlen, hogy a regényben utalok az ABBA 2024-es londoni „koncertjére”, amit magam is láttam, elképesztő élmény volt: tényleg megjelentek a színpadon az 50 évvel ezelőtti önmaguk képében. Az unoka tehát megcsináltatja ezt, betápláltat mindent, amit a nagyiról tud, fényképekkel, filmekkel kiegészítve, és egy kísérleti program révén megjelenítteti. De a program egy ponton elakad, nem érti a kérdést. Agapénak pedig szembe kell néznie azzal, hogy ezen a módon nem fog tudni kész válaszokat kapni. Neki kell feldolgozni a most már részben feltárult, de persze még hiányokkal teli családtörténetét. Ez az ő személyre szabott kapuja, amelyen be kell lépnie.