Egy előadás, ami nem várhatott

Adam Meir és Kallos Bea Bar a Zsidó kutyáról, nyelvekről, otthonról és identitásról.

2025 novemberében megnéztem a Zsidó kutyát a Spinoza Színházban, és világossá vált számomra, hogy erről az előadásról nem elég kritikát írni, beszélgetni kell róla. Pontosabban: beszélgetni kell azokkal, akik létrehozták. Így született meg ez az interjú, vagy inkább kötetlen beszélgetés Kallos Bea Barral és Adam Meirrel – az előadásról, nyelvekről, otthonról és identitásról.

Adam Meir Budapesten született, gyermekkorában költözött Izraelbe, majd huszonöt évesen Los Angelesben telepedett le. Színész, több nyelven dolgozik – és 2024-ben magyar nyelven is színpadra állt a Zsidó kutya című előadásban. Kallos Bea Bar fotóriporter az előadás producere, Budapesten született. Izraelbe alijázott, majd később Kanadába költözött, ahol jelenleg is él. A Zsidó kutya magyar változatában producerként és fordítóként vett részt; a magyar szöveg kialakítása közös munka volt. Az előadás létrejöttében nemcsak előadói és rendezői, hanem fordítói és produkciós döntések is szerepet játszottak – olyan együttműködésben, amelynek gyökerei jóval a Zsidó kutya előttre nyúlnak vissza.

Adam Meir és Kallos Bea Bar barátsága jóval a Zsidó kutya előtt kezdődött: 2015-ben, Los Angelesben találkoztak először. Bar egy fotós projekten dolgozott, magyar származású színészeket fényképezett Amerikában. Egy közös barát említette meg Adam nevét – a találkozásból pedig hajnalig tartó beszélgetés lett egy étteremben. Kettejük sorsa sok ponton keresztezi egymást, filmen, színházon, kultúrán, Magyarországon, Izraelen és Észak-Amerikán át. Közös nyelvi alapjuk a magyar, az angol és a héber. „Van, hogy egy mondatban három nyelvet használunk” – mondja Bar. Ez a többnyelvűség nemcsak kommunikációs eszköz, hanem gondolkodásmód is.

Adam Meir családjával együtt 1987-ben, kilencéves korában hagyta el az országot. A kivándorlás körülményeiről csak később értette meg, mennyire veszélyes vállalkozás volt: útlevél és repülőjegy nélkül, Bécsen keresztül jutottak ki az országból. Gyerekként annyit tudott, hogy szilveszterezni mennek. „Több mint fél éven át készítették elő úgy, hogy mi semmit ne vegyünk észre” – meséli. A lakást kiürítették, a játékokat dobozokba csomagolták, de a dobozokat a polcokon hagyták. Karácsonykor rengeteg új ajándékot kaptak, hogy ne nyissák ki a régi játékok dobozait. A család barátai magukat veszélyeztetve, és testi épségüket kockáztatva segítettek nekik mindenben. A történetet Adam máig kémfilm-szerű élményként írja le – olyannyira, hogy egyszer filmet is szeretne készíteni belőle.

Izraelben derült ki, hogy Adamnak színészi tehetsége van. Már negyedik osztályosként drámaórákra járt, később művészeti gimnáziumba, majd a katonai szolgálat után izraeli színészképzésre. Egy barátja felvételt nyert egy világhírű amerikai iskolába – Adam pedig úgy döntött, ő is megpróbálja. Felvették. Az odajutás másfél év ösztöndíjkereséssel telt, végül teljes támogatással végezhette el a képzést. Az első amerikai munkája egy dokumentumfilm szinkronja volt: idősebb, magyar akcentusú férfiakat keresett a produkció, Adam pedig mind a négy szerepet megkapta. A film producerei Lucy Liu, Quentin Tarantino és Andy Vajna voltak, A Szabadság vihara című filmben – és ez a munka megnyitotta az utat a munkavállalási engedélyhez, majd a zöldkártyához és az állampolgársághoz.

Ha identitásról kérdezik, Adam nem rangsorol. „Zsidó vagyok, izraeli, magyar és amerikai egyszerre. Nincs sorrend.” A lakóhelyek között viszont van: ha választani kell, Amerika az első, Izrael a második, Magyarország a harmadik. Érzésben azonban nincs különbség: mindenhol otthon tudok lenni, és büszke vagyok mind a háromra.

Bar saját magát elsősorban zsidó izraelinek, másodsorban magyarnak tartja – tudva, hogy ez sokakban ellenérzést vált ki. „Megvan az oka” – teszi hozzá. A kettős-hármas identitás náluk nem elméleti kérdés, hanem napi tapasztalat.

Meg akartam mutatni nekik

A Zsidó kutya gondolata Adamnál egy személyes felismerésből született. Miközben a családja szép lassan visszaköltözött Magyarországra, ő maga továbbra is Amerikában élt; bár rendszeresen hazajárt, a szülei sosem látták őt élőben, magyar nyelven, színházi szerepben. „Éreztem, hogy most kell megcsinálni, nem majd egyszer.” A felismerés – visszatekintve – tragikus pontosságúnak bizonyult: Adam édesanyja néhány hónappal a bemutató után meghalt. Az előadást azonban többször is látta.

Az előadás helyszíne is különös jelentéssel bír Adam számára: a Spinoza Színház az a környék, ahol nagyszülei a gettóban éltek. „Ez nekem nem szimbolikus, hanem nagyon konkrét – mintha visszahoznám oda a történeteket.”

Amikor Adam eldöntötte, hogy magyar nyelvű színházi előadást szeretne létrehozni, hamar világossá vált számára, hogy klasszikus értelemben vett magyarországi próbafolyamatra nincs lehetősége. Nem tudott volna hónapokra Budapestre költözni, nem tudott volna társulati rendszerben dolgozni. „Azt éreztem, hogy nem új előadást kell kitalálni, hanem egy olyat kell megtalálni, ami már létezik – és amit magyarul még nem játszottak.” Így került elő a Zsidó kutya. Az izraeli szerző, Asher Kravitz regényéből készült monodráma már több országban és több nyelven futott: volt német, cseh, szlovén, angol és héber változata is, magyar azonban még nem készült belőle. Adam személyes kapcsolatban állt az alkotóval és a rendezővel, így megkérdezte: lehetséges-e a magyar adaptáció. A válasz igen volt.

Fordítás mint alkotás

A magyar szöveg elkészítése nem egyszerű fordítási munka volt. Adam Meir és Kallos Bea Bar együtt dolgoztak rajta, miközben végig szem előtt tartották, hogy az angol és a héber változatok szerkezete, ritmusa nem ültethető át egy az egyben magyarra. „A magyar nyelv dagályosabb, hosszabb mondatokban gondolkodik” – mondja Bar. „Nem lehet mindent tükörfordítani.”

A szöveget ezért folyamatosan finomították: rövidítettek, egyszerűsítettek, átfogalmaztak. Külön kérdés volt a humor és a kulturális utalások kezelése. Az eredetiben sok jiddis szó és poén szerepelt, amelyek magyar közegben nem működtek volna, ezért ezek helyére magyar nyelvi és kulturális megfelelők kerültek. Arról a nyelvi ízről van szó, amitől a szöveg magyar lesz: pesti fordulatok, ismerős ritmusok, olyan viccek, amelyek nem szorulnak magyarázatra. „A magyar közönség akkor érzi magáénak, ha nem érzi fordításnak” – mondja Bar.

A Zsidó kutya különleges abból a szempontból is, hogy rendezése szinte változatlan minden országban. A rendező úgy vásárolta meg annak idején a jogokat, hogy pontos elképzelése volt arról, hogyan kell kinéznie az előadásnak – és ehhez ragaszkodik is. „Ez egy perfektum” – fogalmaz Adam. „Minden mozdulat, minden váltás, minden gesztus ki van találva.”

Az előadás koreografált, szinte matematikai pontossággal felépített. Adam az angol nyelvű felvétel alapján tanulta meg a technikai részeket, majd ehhez kellett hozzáigazítania a magyar szöveget – ami hosszabb, más hangsúlyokkal dolgozik, valamint saját művészeti elképzelését a karakterekről. „Ez olyan, mint egy balett” – mondja. „Ha nem jó helyen mondom a szót, nem érek oda időben a következő pontra. Ha túl gyors vagy túl lassú vagyok, az egész szétesik.”

A próbafolyamat nem hasonlított a hagyományoshoz: három ország és négy időzóna között zajlott, általában nem volt közös tér. A rendező időnként videón keresztül kapcsolódott be, majd amikor személyesen is jelen volt, néhány nap alatt véglegesítették az előadást. „Ez nem improvizációs folyamat volt” – mondja Bar. „Előbb meg kellett tanulni a mozgást, a hangokat, a technikát, amikor ez összeállt, akkor lehetett elkezdeni finomítani, és igazából játszani.”

Amikor az előadás elkészült, új kérdés merült fel: hol lehet ezt eljátszani? Társulat nem állt mögötte, pénz nem volt, a színházak sorra bizonytalanok voltak. Végül Bar régi barátja, Bíró Eszter javasolta a Spinoza Színházat. A döntés gyors volt – és kockázatos. A színház úgy mondott igent az előadásra, hogy a szöveget még nem látta teljes egészében. Jegyeket kezdett árulni, miközben az alkotók még dolgoztak. „Sándor Anna bátorságért, hogy bevállalt minket, örökké hálásak leszünk, ez óriási bizalom volt” – mondja Bar. A kockázat bejött: az előadás működni kezdett, közönsége lett, és teltházzal játsszák.

Monodráma – vagy mégsem?

Bár a Zsidó kutyát monodrámaként szokás emlegetni, Adam Meir vitatja ezt a megnevezést. „Egy ember van a színpadon, igen. De nem egy szereplő.” Az előadásban közel harminc karakter jelenik meg: nők, férfiak, gyerekek, katonák, kutyák, különböző nemzetiségek. A történet mozgással, pantomimmel, hangváltásokkal épül fel. „Amikor először láttam ezt az előadást, úgy jöttem ki, hogy arra emlékeztem: rengeteg színész játszott benne.” A monodráma műfajától való idegenkedés is innen ered. „Sok monodráma fárasztó tud lenni” – mondja Adam. „Ez nem az.”

A Zsidó kutya nem klasszikus holokauszt-előadás. Nem a naturalista borzalom felől közelít, nem dokumentarista módon mesél. Ebben döntő szerepe van annak a színházi nyelvnek, amely Adam Meir számára alapvető: a test, a mozgás, a pantomim. Ez a nyelv gyerekkori élményekből ered. Adam édesanyja rajongott Charlie Chaplinért, és már korán leültette a fiát némafilmeket nézni. „Akkor még nem értettem, miért fontos ez, csak azt éreztem, hogy működik” – mondja. Később világossá vált számára: ha valaki szavak nélkül képes történetet mesélni, akkor szavakkal is képes lesz rá – fordítva viszont ez nem feltétlenül igaz. Chaplin Adam számára nem pusztán filmes ikon, hanem egy módszer. „Ő volt az első, aki érzelmet vitt a némafilmbe. Előtte mozgás volt, történet volt, de érzelem nem.” Ez az érzelmi többlet az, ami Adam szerint a színészet alapja, és ami a Zsidó kutyában is működik: a történet akkor is érthető, ha valaki nem minden szót fog fel.

A darab különlegessége abból is fakad, hogy a holokausztot nem megszokott nézőpontból mutatja meg. A történetet egy kutya szemszögéből halljuk. Ez a naiv, kívülálló perspektíva nem tompítja a borzalmat, inkább más irányból világítja meg. „Ez nem az a típusú előadás, ahol végig szenvedünk” – mondja Adam. „Nem az elejétől a végéig nyomasztó. Van benne humor, van benne játékosság. És ettől sokkal közelebb enged.” A kutya figurája univerzális azonosulási pont. „Mindenki szereti a kutyákat – teszi hozzá, – és mindenki el tudja képzelni, mi lenne, ha elvennék tőle.” A történet így nemcsak a holokausztról szól, hanem az értelmetlen gyűlöletről általában. Arról, hogyan válnak emberek és rendszerek önmaguk paródiájává, miközben senki sem érti pontosan, mi történik.

Antiszemitizmus: Egy kontinens, két tapasztalat

Beszélgetésünk egyik legsúlyosabb része akkor következik, amikor a jelenről van szó. Kallos Bea Bar jelenleg Kanadában él, és mindennapi tapasztalatairól beszél. Nem elméleti antiszemitizmusról, hanem utcai megszólításokról, fenyegetésekről, intézményi kettős mércéről. „Több mint száz alkalommal mondták már nekem, hogy dögöljek meg, hogy bárcsak engem is megöltek volna október 7-én” – mondja. Nem tüntetésekről beszél, hanem a kutyaparkról, a lakóháza faláról, az ügyintézésről. A hallgatásról, amely legitimálja a hangos gyűlöletet. Adam Los Angelesben másképp tapasztalja mindezt. Ott nincsenek nagyon tömeges utcai megnyilvánulások, zászlók, jelszavak. A kirekesztés finomabb formában jelenik meg: szerepek elhallgatásában, nevek eltüntetésében, láthatatlanná tételben. „Nem mondják ki, de érzed.”

Mindketten arról beszélnek, hogy az észak-amerikai toleranciafogalom mára kiüresedett. „A tolerancia nem azt jelenti, hogy mindent szabad” – mondja Bar. „Azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy valaki más vallást gyakorol, hogy másképp lát dolgokat, de nem hagyjuk, hogy az alapvető társadalmi értékeinket a saját ízlése vagy világnézete szerint átalakítsa.”

Merre tovább?

A Zsidó kutyát eddig több mint harminc alkalommal játszották Magyarországon és külföldön – a debreceni zsinagógában, Pozsonyban, Amerikában – és rendre bebizonyosodott, hogy működik nagyobb térben is, mint a Spinoza. A tervek között szerepel egy észak-amerikai turné, valamint az angol nyelvű változat bemutatása. Közben egy új filmterv is formálódik: egy némafilm-komédia, amely szintén holokauszt-történetet dolgoz fel, más eszközökkel. A projekt jelenleg várakozó fázisban van. „Vannak történetek, amelyeket nem kell elmondani, elég megmutatni őket” – mondja Adam.

A Zsidó kutya nem könnyű előadás. Nem is akar az lenni. De nem is az a fajta színház, amely eltávolít, megdermeszt vagy moralizál. Inkább közel húz – egy kutya szemével, egy test mozgásával, egy nyelv ritmusával. Talán ezért működik ilyen pontosan.

 

Előadja: Adam Meir

Színpadra írta és rendezte: Yonatan Esterkin

Producer: Kallos Bea Bar és Adam Meir

Fordította: Adam Meir és Kallos Bea Bar

Dramaturg: Cseicsner Otília

Az eredeti könyv szerzője: Asher Kravitz

Játékmester: Czeizel Gábor

Előadások a Spinoza Színházban:  2026. február 12., 15., 18., 19., 21., 22.