A Cholnoky-fivérek

A 19. század második felében Veszprém társadalmának egyik nevezetes famíliája a Cholnokyaké volt. Az apa, idősebb Cholnoky László (1840?–1901) jogvégzett ember volt, ügyvédként, ügyészként majd főügyészként a helyi közélet egyik prominense. Három nevezetes fia, Viktor (1868–1912), Jenő (1870–1950) és László (1879–1929) a város határain túl is ismeretségre tett szert. (A családba egyébként nyolc gyerek született, de csak hat élte meg a felnőtt kort.) Ha valaki a magyar dzsentritársadalom bomlásának alakzatait egyetlen család történetének keretein belül akarja fölmérni, a Cholnoky-fivérek életének alakulásában ideális nyersanyagot lel.

A három nevezetes fiú tehetsége elvitathatatlan, némi iróniával vegyített elismeréssel mondhatjuk róluk, mindhárman lexikon-szócikkek lettek, megérdemelten. Összetartozásuk is nyilvánvaló, nem csak a nevük, de a családi légkör személyiség alakító ereje is mindhármukon rajta hagyta nyomát. „Igazi” Cholnokyak mindhárman. Sorsuk azonban nagyon eltérően alakult. A legérdekesebb és alighanem legjelentősebb közülük Viktor lett, aki íróként és újságíróként egyaránt jelentős – a modern magyar próza története megírhatatlan életműve ismerete nélkül. Fiatalabb öccse, László ugyancsak író lett, nem is akármilyen, bár életműve egyenetlen; de társadalomtörténeti értelemben ő teljesen lecsúszott, margóra került figura, akinek tarhás élete és „balog halála”, retrospektíve is legalább akkora figyelmet kelt mint életműve java, írósága. A harmadik fiú, a másodszülött Jenő merőben más utat járt be, mint – más-más mértékben és módon, de egyaránt deviáns – írótestvérei; ő volt a „normalitás” megtestesítője a családban. Ő konzervatív úriember, tudós egyetemi tanár lett, aki földrajzi íróként maga is olvasott szerzőnek számított. (Van gyűjtői kör még ma is, amely nagyobb becsben tartja e könyveit, mint írótestvéreiét.) Az ő életpályája, habitusa kialakulása is érdekes és tanulságos a múlt kutatói számára, de gondolkodástörténeti érdekessége nem vetekedhet testvéreiével.

Az ő ellentmondásaik tisztább képletben, markánsabb alakzatban öltöttek testet. S írásaik a művészet többletét is hordozzák, így ma is elevenebbek.

Most elsősorban Viktor pályájára vetünk egy pillantást.

Cholnoky Viktor 1868. december 23-án született Veszprémben, a nagy múltú, püspöki székvárosban. Meghatározó, de egyáltalán nem ellentmondások nélküli közeg volt ez kibontakozása számára. Kisvárosi belterjesség (Veszprém akkoriban 10-15 ezer lakost számlált), egyházias közéleti atmoszféra, úrigyereki életmód. Nem voltak igazán gazdagok a Cholnokyak, de azért nyolcszobás házra tellett nekik, s a háttérben a püspöki uradalom egyféle egzisztenciális biztonságot is adott. Viktor (az anyakönyvi bejegyzés szerint még Győző László) a helyi úrigyerekek életét élte, részesült mindabban, ami e rétegnek „kijárt”: az anyagi javakon túl a társadalmi elismertségben és, hallgatólagosan, az előjogokban is. Biztosítva volt iskoláztatása is. A gimnázium első négy évét a helyi kegyesrendieknél végezte, majd – föltehetően – fegyelmezési szempontok miatt az ötödik és hatodik osztályt a pápai református kollégiumban, a hetedik és nyolcadikat pedig ismét Veszprémben végezte. Ott is érettségizett 1886-ban. Tehetsége is, renitenssége is már diákként is megmutatkozott. Számára is a jogi pálya kínálkozott, apja így 1886-ban a győri jogakadémiára küldte tanulni. De a helyi „aranyifjú” életmódja ekkor már átcsapott a joghallgatók körében nem ritka korhelykedő, lump életmódba – egyebek között tandíját is elmulatta. A jórészt homályba vesző, győri epizód így hamar kudarcba fulladt; apja, új megoldást keresve Pestre, a pesti egyetem jogi karára küldte fiát, ahol, remélte, a rokonság felügyelete jótékonyan hat Viktorra. Az egyetemi Almanach öt féléven keresztül dokumentálja hallgatói státuszát: az 1888/89. tanévben az első félévet, az 1889/90. és az 1890/91. tanévben mindkét félévet elvégezte. Jófejű, eszes fiatalember volt, tehetségéből nem csak a „jó tanulóságra” és a diplomára futotta volna, de egy sikeres jogászi életpályára is. Ám jellemző módon a diplomáig sem jutott el, „félbe maradt egzisztencia” lett. Alkata „sötét oldala” eltérítette a számára egyébként adott karrier lehetőségétől.

Az elpazarolt, vagy legalábbis egyoldalúan, egyéni módon hasznosított pesti egyetemi évek lezárulta után visszakényszerült szülővárosába. 1891 után egy ideig apja ügyvédi irodájában dolgozott – föltehetően inkább családtagként, mint alkalmazottként. Nem tudjuk, csak jobb híján, azaz kényszerből, vagy alkati determinációjának engedelmeskedve, figyelme fokozatosan az írás felé fordult. (Nota bene: némi irodalmi érzéke és érdeklődése apjának is volt, aki – egy évvel Viktor fia születése előtt – a Monte Christo első magyar fordításával is nyilvánosság elé állt.) Viktor mindenesetre 1893/94-től írásokkal jelentkezett az egyik helyi újságban, a Veszprémi Hírlapban. Sőt 1894. december 2-tól 1896. december 25-ig ő lett e kis hetilap szerkesztője. A lapot az egyházmegye tartotta fönn, s ez jelentős ideológiai megkötöttséget jelentett az ifjú szerkesztőnek, de a Veszprémi Hírlap bármennyire is provinciális lapocska volt, bármennyire is a lokalitás viszonyai határolták be a horizontját, a gyakorlati újságcsinálás hasznos iskolának bizonyult. Megtanulta az újságkészítés ügymenetét, írásrutinra tett szert, megtapasztalta a nyilvánosságba való belépés konfliktusszituációit, stb. 1898-ban, részben kényszerből, „saját” lapot alapított Balatoni Hírlap névvel, amely 1899 végéig talpon is maradt. A bukás, már csak a finanszírozás szükségképpeni zavarosságai miatt is eleve benne rejlett ebben a vállalkozásban, de a Balatoni Hírlap már több ponton Cholnokyra vall; preferenciái, vonzalmai már átsejlenek a helyi lap szükségképpeni meghatározottságain.

S a Balatoni Hírlap bukásának már volt egy nem kívánt, ám törvényszerűen bekövetkező járulékos hozadéka is: Cholnoky Viktor egzisztenciális értelemben is, legmélyebben meghúzódó késztetéseit tekintve is élete nagy fordulópontjához érkezett. Veszprémi élet- és pályaszakasza lezárult, s minden szempontból új életszakasz kezdődött – de már nem Veszprémben, hanem Budapesten.

A magyar szellemi életnek az a jelentős alakja, akit ma Cholnoky Viktor néven tartunk számon, 32. életévén túl, Budapesten született meg – s alig több mint egy évtized terméke.

A fővárosban, még 1899 végén, Cholnoky hajléktalanként kezdte, sem állása, sem lakása nem volt. Az mentette meg, hogy a Városligetben ahol csövezett, összetalálkozott Kandler Margit varrónővel, akit még Veszprémből ismert, s aki vonzódott hozzá. Kandler Margit magához vette, lakást, otthont adott neki, s bár jogilag soha nem lett Cholnoky felesége, élete párjaként megteremtette azt a családi hátteret számára, amely a munkához, egyáltalán: az élethez szükséges volt. Egy másik veszprémi kötődésű ismerőse, Balla Mihály pedig (akkor már a Pesti Napló szerkesztője) egzisztenciálisan is segítségére sietett, odavette magához – nyomdai korrektornak. Majd, rövid időn belül Cholnoky a szerkesztőségnek is tagja, sőt hamarosan segédszerkesztője lett.

A harmadik, akinek a fordulatban döntő szerep jutott, horribile dictu, maga Cholnoky volt. László öccse, apjukat jellemezve így írt: „ő volt a közismert Cholnoky család megalapítója, mint egy központi sejtje, akinek, mondjuk így, lényege minden új sarjadékban megismétlődik”. Mi volt ez a lényeg? „Különös, különálló ember volt”, „zseniális, de erkölcstelen: kicsapongó, iszákos, vétkesen könnyelmű, de mindezek mellett végtelenül jó”. Az „ő bujkáló, szemérmes zsenialitása, csodálatosan könnyed, szinte elegáns paráznasága, főleg pedig a könnyekig meghatódó, de semmi lemondásra nem hajlandó jósága egészen más volt, mint másoké.” Ez a képlet – tehetség és amoralitás – a fiúban, Cholnoky Viktorban is megvolt; alkata nagy ellentmondásokat tartott egyben. De aligha véletlen, hogy Budapestre kerülve még névhasználatában is váltott (Csolnokyból ekkor lett Cholnoky), s ami ennél fontosabb: innentől kezdve sokat és intenzíven dolgozott, miközben igyekezett ellentmondásait, mint lénye lényegét, valamiképpen egyensúlyba tartani.

Életmódja a deviancia jegyeit mutatta (folyamatos alkoholizálás, „vadházasság”, törvénytelen gyerekek, stb.), írásaiban – főleg szépprózájában – szublimáció az egzotikus és a fantasztikus tematizációja.

*

Cholnoky budapesti éveinek külső története viszonylag röviden jelezhető. Két fő munkahely biztosította egzisztenciáját, 1905-ig a Pesti Napló, 1905-től A Hét (utóbbinak, amíg a betegség ki nem ütötte, segédszerkesztője is volt). Emellett természetesen számos alkalmi fóruma is megemlíthető (például: Szalon Újság, Új Idők), s ami fontosabb az irányzatilag is tagolódó irodalmi életben is hamar megtalálta helyét. 1902-től már a Magyar Géniusz (Osvát és Gellért munkatársaként), 1903-tól A Hét, majd 1908-tól a Nyugat köréhez tartozott. Az olyan kapcsolatai pedig, mint például a Vasárnapi Újsággal való, amelynek rovatvezetője Schöpflin Aladár volt, nagy könyvkiadók köreibe is bevezette – a Franklin több könyvét is kiadta. (Néhány fontosabb könyve: Tammúz. Bp. 1910., Beszélgetések. Bp. 1910., Az Alerion-madár vére. Bp. 1912., Néhusztán meséiből. Bp. 1913., Kaleidoszkóp. Bp. 1914.)

Írásai többsége a hajdani műszóval jellemezhető legjobban: belletrisztika. Az újságírás irodalomba áthajló ága ez, magas fokú írni tudás és tárgyi sokféleség, aktualitásokhoz kötöttség egyszerre jellemzi. Cholnoky mint széleskörűen tájékozott, művelt tollforgató sok olyan témát is feldolgozott, amelyet ma a tudományos ismeretterjesztés körébe sorolnánk – Párizs talajvízviszonyaitól az indiai időjárásviszonyokig. Vagy éppen a csatornákig. Rendszeresen írt glosszákat is (például: A Hét nevezetes Innen-onnan rovatában), és persze sok cikket, még vezércikkeket is. A jó újságírás köréből a minőségi irodalom dimenziójába azonban mégis novellái emelték át. Ezeknek írói bélyege jellegzetesen, összetéveszthetetlenül Cholnokys. A magyar széppróza történetében külön vonulatot képeznek, s aligha véletlen, hogy olyan, prózaíróként folyamatosan emelkedő ázsiójú kortársai, mint Kosztolányi Dezső vagy Krúdy Gyula a legjobbaknak kijáró tónusban méltatták írásait. „A magyar irodalom alkonyodó egén Cholnoky Viktor volt az esthajnali csillag. Amit írt, az irodalom volt. Kristálytiszta, ragyogó művészet.” – írta róla Kosztolányi. Krúdy pedig még Cholnoky újságírását is ilyen módon jellemezte: „a legfinomabb magyar elme napi tűzifává való felfűrészelése”.

*

A társadalmi konvenció kognitív szempontból hamis realitás; szerepe a termelődő disszonanciák és feszültségek elfedése és kordában tartása, a szociális szerepek és pozíciók egyensúlyban, egységes rendszerben való megtartása. Az egyén szempontjából a konvenció megkönnyíti, egyáltalán lehetővé teszi az ellentmondások közötti viszonylag kényelmes mozgást. A konvenciók hamissága azonban értelemszerűen könnyen lelepleződik, a határhelyzetekben élő egyének és csoportok ezzel rendre szembesülnek is. A fiatal Cholnoky jellegzetesen ilyen személyiség volt; ismétlődő devianciái e helyzet kifejezői s egyben természetesen generálói is voltak. A Pestre kerülés e ponton idézett elő nagyon radikális magatartás-módosulást. A hajléktalanná válás és a talpra állas igénye és kényszere megváltoztatta valóság-feldolgozó gyakorlatát. Olyan, változatlanul mélyen renitens figura maradt, aki mint értelmiségi bérmunkás beállt a sorba, ám ugyanakkor személyisége rejtett szerkezetének megtartására és kifejezésére az irodalmi alkotásban magas rendű közvetett lehetőséget kapott.

A zörgő csontú Don Quijote, ahogy egyszer Krúdy jellemezte, nem csak a „sárga ördög”, az alkohol rabja maradt, de íróként is egy különös, egzotikus világot teremtett magának, s e világ nyilvánvaló fantasztikuma keretet adott ellentmondásai kibeszélésére. Így miközben írói tematikája érdekes olvasnivalóvá tette szövegeit, képzelete játéka lehetővé tette ellentmondásainak és feszültségeinek szublimációját is. S így mindaz, ami addig margóra szorította, most művészete kiteljesedésével az irodalom „fiktív” világába csatornázta be azokat.

A Tammúz (1910), majd Az Alerion-madár vére (1912) már ezt a kettősséget paradigmatikus tisztaságban mutatta. Olyan figurákat teremtett, alkotott újra, mint az Amanchich-novellák dalmát-olasz hajósát vagy a legismertebb elbeszélései közé tartozó A hasbeszélő melámedje, utóbbi először a Nyugatban kapott publicitást, majd más lapokban, például a zsidó Egyenlőségben is megjelent. A történet egy zsidó tanítóról, egy melámedről szól, aki egy szimbolikusan is értelmezhető véletlen folytán elveszti hangját, és hasbeszélővé – afféle szórakoztatóipari attrakció szereplőjévé – válik, ám végül mégis visszatalál önmagához, visszanyeri hangját is. A történet fantasztikuma, a zsidó tematika tárgyi realizmusa és a hangelvesztés, illetve -visszanyerés szimbolikus potenciálja remek novellát és sok mindent kifejezni képes szimbolikát eredményezett.

Ez a „zsidó’ novella – vegyük észre – nem valami véletlen sikerülés számlájára írandó. A roppant tájékozott Cholnoky, mint már Zsoldos Jenő megírta, beledolgozta magát a sémi kultúrába, ismerte egyebek között Hollós István korai, még 1905-ben írott remek tanulmányát is, Az alkohol az Ótestamentumban című szövegét, de hasznosította Sámuel könyvét is, stb., ismerte és poétikailag is fontos szerepet adott a Szól a kakas már kezdetű nevezetes versnek, a Jeruzsálembe való visszavágyódás e fontos textusának is.

A hasbeszélő külön érdekessége, hogy egyszerre olvasható zsidó történetként, és allegorikus önkifejezésként is. A melámed maga Cholnoky, vagy pontosabb, ha azt mondjuk, Cholnoky is.

Ez a kettős azonosítás, áttételeken keresztül még nem szépirodalmi szövegeiben is tetten érhető. Narkotikum-elméletének egyik fontos darabjában, A ruah című cikkében (amely a Beszélgetések kötetben is szerepel) a ritmust mint az ember önmagát narkotizáló gyakorlatát teljesen ilyen értelemben interpretálta.

*

1908-ban Cholnoky súlyos beteg lett, hónapokig alig tudott dolgozni. A Hét segédszerkesztői posztjáról is le kellett mondjon. Valamennyire ugyan még összeszedte magát, könyvei is ezt követően jelentek meg, és e könyvek hoztak neki sikert is, de életéből már csak néhány év volt hátra. A Korányi-klinikán, 1912. június 5-én halt meg, „tüdőgümő-kórban”. A halál vonzásában élő írótársa, Kosztolányi Dezső még a halottas házban is fölkereste, s megrajzolta a halott írótárs utolsó portréját.