Búvóhelyek. A túlélés építészete – Kollektív trauma feldolgozás és a kortárs művészet

Natalia Romik Búvóhelyek. A túlélés építészete (Hideouts. The Architecture of Survival) című projektje a holokauszt alatt kialakított rejtekhelyek történetét és kortárs művészeti hatásait vizsgálja alkotásokon és egy igen összetett kutatáson keresztül. Romik még októberben járt Budapesten, ahol az Off-biennálé meghívására adott elő a projektjéről. Eredetileg szerepelt volna a biennálé programjában is, ám végül ez nem valósult meg. A művek és a hozzájuk kapcsolódó emberi sorsok nemcsak az emlékezést hivatottak szolgálni, hanem párbeszédet is kezdeményezhetnek és ezáltal hozzájárulhatnak a társadalmi traumák feldolgozásához.

Natalia Romik, lengyel kutató és alkotó munkássága több szempontból is különleges. A Búvóhelyek. A túlélés építészete (Hideouts. The Architecture of Survival) nemcsak arra keresi a választ, hogy a történelem egy rendkívül sötét korszakában hogyan éltek túl az üldözöttek, hanem arra is, hogy mit jelent mindez számunkra a jelenben, és hogyan tudunk méltó módon reflektálni ezekre a kimondhatatlan eseményekre. Nemcsak szembenézni, hanem hogyan tudunk ilyen nehéz témáról, mint társadalom vagy adott közösség párbeszédet folytatni.

Anne Frank naplója az egyik legnépszerűbb tanúságtétel arról, milyen volt egy fiatal lánynak és családjának bujkálnia egy padlás apró zugában a holokauszt idején. A naplóban nemcsak a rettegés és a kényszerű rejtőzködés pillanatairól olvashatunk, hanem egy kamaszlány hétköznapi életéről is, akit ugyanazok a gondok és álmok foglalkoztattak, mint a szabadon élő társait. Az élet tovább ment, és valahogy élni kellett, még a félelem árnyékában is.

 

De nem csak Anne Frank bujkált ám a holokauszt idején

sok-sok ember keresett menedéket különböző rejtekhelyeken. Mi történt ezekkel a helyekkel? Emlékezünk rájuk? Vajon emlékhelyekké váltak, súlyos történetük és szomorúságuk minden terhével együtt? Pierre Nora szerint az emlékezet a kézzelfogható dolgokban rejlik, ezért fontos, hogy azok egy fizikai helyen létezzenek, mivel így lehet őket igazán megragadni és megőrizni. Natalia Romik többek között arra is keresi a választ, hogy ezeket a helyeket hogyan lehet prezentálni a jövő és a jelen generációjának.

Romik kutatócsoportjával egy interdiszciplináris művészeti projekten dolgozik. Olyan, a holokauszt idején használt rejtekhelyeket kutat fel, amelyek még valamilyen formában léteznek, dokumentálja azokat és a dokumentáció egyes részeiből művészeti alkotásokat készít. Munkásságának középpontjában a kelet-európai zsidóság második világháború alatti története, és a holokauszt emlékezete áll. Projektjeiben gyakran dolgozik együtt történészekkel, levéltárakkal, kurátorokkal és a helyi közösségek egyes tagjaival. Művészként és építészként egyaránt arra törekszik, hogy ezeket a búvóhelyet méltóképpen felderítse, és megmutassa a nagyvilágnak. A műalkotások létrehozását alapos kutatómunka előzi meg, amely szerves részét képezi a produktumnak. Hónapok, évek telhetnek el, amíg egy-egy rejtekhelyet felderítenek, a levéltártól a barlangászatig lépcsőfokonként haladva.

 

A búvóhelyek bejáratairól mintát vesznek, ezeket formálják absztrakt szobrokká, melyeket ezüsttel vonnak be.

Az ezüstszín tükröződésében látjuk a saját magunk tükörképét, a jelent, és látjuk benne a múltat is, azoknak az embereknek a reménységét, akik bíztak abban, hogy túlélnek. Egy tölgyfa, egy családi ház alatt kialakított pince, egy barlang, sőt még egy temető is, mind-mind menedéket nyújtottak ezekben a vészterhes időkben. A szobrok első pillantásra rejtélyesek, nem mindig világos, mit ábrázolnak. Éppen ez adja az erejüket, akárcsak a témát, amelyet megjeleníteni kívánnak: közel kell menni hozzájuk minden értelemben, kérdéseket kell feltenni. A válaszok ezután már magától értetődővé válnak.

A bejártokról levett minta alapján készülő szobrokat több alkalommal is tárlatként mutatták be. Milyen kihívásokkal szembesültek a kurátorok egy ilyen komplex és több szereplős kiállítás megtervezése során? Hiszen a tematikának egyszerre kellett reflektálnia az építészetre, a kutatás folyamataira, a személyes történetekre, és nem utolsó sorban a történelem egyik legsötétebb eseményére. Kuba Szreder, a kiállítás egyik kurátora szerint rendkívül vékony határok között kellett navigálniuk. Ha a narratív megközelítést választják, és túlságosan elárasztják a látogatókat diagramokkal, táblázatokkal, térképekkel és tervekkel, az könnyen a befogadó információs túlterheléshez vezethetett volna, és elvonhatta volna a figyelmet a kiállítás lényegéről: az emberi történetekről. Ha kizárólag a szobrok önálló műalkotásként való bemutatására összpontosítottak volna, szintén túl keveset közvetítenek a közönség felé. A művek esztétikai aspektusaira fókuszálva, a nézői élmény csupán a felszínes vizuális hatásokra korlátozódott volna, így elvonva a figyelmet a művek mélyebb társadalmi és történelmi jelentőségéről.[1] Emellett a kiállításnak nem titkolt célja volt bemutatni azt a kapcsolatrendszert, amelyet Romik épített ki különböző szaktudású emberek között. A szobrok természetesen különálló műalkotásként is megállják a helyüket, bár a valóságban ennél többről van szó, a szerzőség megoszlik, és egymásra épülő hálózatok jönnek létre, ahol áramlik a tudás és a kreativitás. Munkájuk a bizalmon és az egymásra utaltságon alapul, amely egyfajta közösséget épít, és amelyre oly sok kortárs alkotó vágyik.[2]

Romik szobrai erőteljes jelentőséggel bíró tárgyak. Minden műve végső soron embereket és sorsokat idéz meg. Hangot ad azoknak, akik eddig némák maradtak. Mindemellett bevonja a diskurzusba és szociális interakcióra sarkalja a befogadót. A határtárgyat (boundary object) mint múzeumi és társadalomtudományi fogalmat már régóta használja a szakma.^[3] Ezek a tárgyak különböző csoportok kommunikációjára teremthetnek lehetőséget. Például – a műalkotások – számos különböző módon értelmezhetők. Különösen igaz ez a kortárs, absztrakt alkotások esetében. Gyakran az értelmezés széles határai teremtik meg a diskurzust, és válthatnak ki mélyebb reflexiókat. Ezek a határtárgyak egy olyan térbe, úgynevezett kontaktzónába (contact zone) kerülnek – jelen esetben egy múzeumi térbe –, amely lehetőséget teremt a társadalom különböző rétegeiből érkező emberek találkozására, hiszen, ideális esetben nyitva állnak mindenki előtt. Itt kialakulhat egy olyan atmoszféra, amely elősegítheti a látogatók közötti interakciókat. A tárgyak és a közönség közötti párbeszéd, valamint az egymással lehetségesen kialakuló eszmecsere révén a múzeumi tér nemcsak kiállítóhelyként, hanem közösségi és diskurzusokat generáló térré is alakulhat.[4]

 

Mikor válhatnak ezek a határtárgyak trauma feloldást segítő tárgyakká?

Natalia Romik szobrai is hasonló módon elemzést, elmélyülést igényelnek. A művek megkerülhetetlenül a traumáról is szólnak. Romik alkotásai olyan határtárgyak, amelyek egy kollektív társadalmi traumáról mesélnek nekünk, és általuk lehetőséget kaphatunk arra, hogy erről kommunikáljunk. Ezen határtárgyak akkor válthatnak a trauma feldolgozását segítő metódussá, amikor a befogadók érzelmileg és értelmük által is kapcsolatba kerülnek velük. Amikor a művek nemcsak fizikai jelenlétükkel, hanem jelentésükkel is hatnak, elősegíthetik az egyéni és kollektív emlékezet aktiválását. Azáltal, hogy kérdéseket vethetnek fel, párbeszédet indíthatnak el, és teret adhatnak a gondolatok megosztásának, lehetőséget és fizikai teret teremthetnek a múlt fájdalmas élményeinek újragondolására és megértésére.

Traumaoldó erejük abban rejlik, hogy hidat képeznek a múlt és a jelen történései között, és képesek összekapcsolni az egyéni érzéseket a közösségi emlékezettel. Így válhatnak a művészeten keresztül olyan médiumokká, amelyek enyhíthetik a társadalmi polarizációt, és segíthetik az empátia kialakulását.

Romik Budapesten, még októberben tartott előadást az OFF-Biennále meghívására, ahol bemutatta ezt a rendkívül összetett projektet, és bepillantást engedett abba az átfogó munkafolyamatba, amely a Búvóhelyek. A túlélés építészete (Hideouts. The Architecture of Survival) létrejöttét kísérte. A projekt kapcsán különösen fontos felismernünk azt, hogy még mindig égető szüksége van a mostani generációnak a kollektív traumák feldolgozására – mind alkotóként, mind pedig befogadóként.

 

Jegyzetek

[1] Wenzel, M. (2024). Architecture of survival. Hatje Cantz. 15. p

[2] Wenzel, M. (2024). Architecture of survival. Hatje Cantz. 11. p

^[3] …NYITOTT MÚZEUM… (n.d.). …NYITOTT MÚZEUM… https://nyitottmuzeum.neprajz.hu/szocikkek/hatartargy

[4] …NYITOTT MÚZEUM… (n.d.). …NYITOTT MÚZEUM… https://nyitottmuzeum.neprajz.hu/szocikkek/kontaktzona