Búcsú Gellér B. Istvántól

“Gellér B. István – vagy ahogy édesapja után mindannyian neveztük: Brúnó – zsidó ember volt, noha tudtommal soha nem járt I’tent imádni a zsinagógába.” Ma búcsúztatták Pécsett az elhunyt festőművészt.

Attól megőrizte makacs, kompromisszumot nem ismerő személyisége, hogy képmutatásból, vagy annak egy szelídebb formájából, hagyománytiszteletből részt vegyen azokon a szertartásokon, melyek a felületes szemlélő számára egy zsidó ember sajátjai.

Mégis, ha majd nagy sokára, mondjuk úgy száz év után, valaki kutatni fogja a Pécsi Zsidó Hitközség huszadik század végi, kora huszonegyedik századi időszakát, egészen biztosan az egyik első név, amely megkerülhetetlenül és emblematikusan mutatja be a pécsi zsidóság történetét, az Gellér B. Istváné lesz. Elsősorban műalkotásai révén, melyek oly hitelesen – nem tudom illik-e ez a szó most ide – tükrözik vissza a Soá utáni generáció gondolatvilágát, a túlélők második generációjának zsidósághoz való speciális viszonyát.

Ennek a generációnak örök és kitörölhetetlen alapélménye a Holokauszt. Meghatározza és meghatározta kapcsolatát az őt körülvevő világgal és a zsidósággal. Az egyik – ez nagyon látszik Brúnó művészetében is – a vallással, vagy ha úgy tetszik az I’tennel való perlekedés. Perlekedés a szülők keserű sorsáért, a lelkifurdalásért, mely minden túlélőnek generációkon keresztül hű társa. Azt az I’tent – mely mindezt megengedte, eltűrte a múlt homályába kell száműzni és új ideákat kell keresni, vélekednek sokan a holokauszt túlélők gyermekei közül. Ezt a száműzést vélem felfedezni Gellér B. István fő életművében, a Növekvő város című ciklusának visszatérő szimbólumaiban. A vallástól való távolságtartás azonban egyáltalán nem jelentette a zsidóságtól való távolságtartást. Sajátosan ambivalens érzés az övé.

Rám a legnagyobb hatást alkotásai közül a Holokauszt pécsi gyermek áldozatainak emlékére készített szobor, és a Zsidó elemi iskola emlékére állított kisplasztika tette. Naponta járok el mellettük, de minden alkalommal megérint a fájdalom, amely a Brúnó által megformázott gyermeki arcból, tekintetből, kéz- és testtartásból sugárzik. Nem ismerem a művészeti alkotásoknak a technikáját, de még a pszichológiáját sem, mégis úgy vélem, hogy ilyen érzéseket kizárólag olyan művész tud megformázni, aki szembe akar nézni a fájdalommal, aki számára a veszteség érzése otthonos terep.

Amikor először találkoztam Brúnóval, éppen a népszerű amerikai író – rabbi Chaim Potok, Nevem Asher Lev című könyvét olvastam. Stark András vitt fel Brúnó műtermébe – akinek itt és most beszélnie kellene, de aki helyett most nekem kell beszélnem.

Odaúton valami érdekeset magyarázott arról az ambivalens kapcsolatról, mely a zsidóság festészethez való viszonyát meghatározza. Friss olvasmányélményem is ezt támasztotta alá, hiszen a könyvbéli főhőst is elküldi a közössége rabbija, választott hivatása, az izgága tanokat képviselő festőművészet miatt. Gondoltam, talán Brúnó műtermében személyesen találkozom ezzel az ambivalenciával, de nem ez történt. Az állványon álló festővászonra ragasztott fakérgek és az arra rajzolt héber betűk a helyükön voltak, miként a helyén volt ez a törékeny ember is, aki furcsán beszélt, és mozdulatai egyszerre voltak férfiasak, polgáriak és törékenyek. Gondolatai szabadon szárnyaltak, hiányzott belőlük a konvenciókra való törekvésnek még a látszata is.

Utoljára decemberben, András temetésén találkoztunk. Láttam rajta, hogy fáj neki. A temetés végén zsidó szokás szerint hívtam süvét ülni Stark édesanyjához, Klári nénihez. Elmerengve a távolba nézett, és fáradtságra hivatkozott. Valamiért arra gondoltam akár most el is jött volna, és most tényleg fáradt lehet.

Van egy kép, egy sok tekintetben szimbolikus kép Brúnóról, melyet a gyászoló közösségben ma is köztünk levő Gyenis Tibor képzőművész fényképezett róla. Útra készen áll egy reptéri kifutópályán, egy rakás bőrönddel körülvéve, egyedül a végtelen térben. Mikor először láttam ezt a fotót, a mindig útra kész zsidó ember esendősége jutott róla eszembe. Most azt gondolom, hogy Brúnó, aki annyi szimbólumot alkotott, ezen a képen maga vált szimbólummá. Az egykor volt pécsi zsidóság szimbólumává, hiszen mi is, akárcsak Ő anno, itt állunk mindannyian a rengeteg csomagunkkal, melyek tele vannak tanítással, szépséggel, sikerrel, tehetséggel, ugyanakkor tele vannak szenvedéssel és fájdalommal is.

A Pécsi Zsidó Hitközség búcsúzik Gellér B. Istvántól.

„Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre!”

Pécs, 2018. március 11.