Bevezetés az imádkozásba

Negyedik verseskötete jelent meg az idén Turi Tímeának – ha a gyerekkorában írt két gyerekkönyvet nem számítjuk felnőtt irodalmi munkásságához.

Mindenesetre termékeny versíróról van szó, még akkor is, ha ő maga nem szereti a „költő” kifejezést, még kevésbé azt, ha „költőnőnek” titulálják. Turi Tímea polgári foglalkozása irodalmi szerkesztő, de időről időre – ráadásul nem-költőhöz képest meglehetősen gyakran, hiszen az első kötete 2012-ben látott napvilágot, a következő kettő pedig 2014-ben és 2017-ben – versekben, sőt vers-kompozíciókban foglalja össze az életből nyert tapasztalatait.

Tudatos, intellektuális lírát művel, olyasmit, ami belső térképként és az emberi kommunikációról szóló tanulmányként egyformán értelmezhető. Témái között leggyakrabban a viszonyok bukkannak fel: férfi és nő, írás és valóság, beszéd és hallgatás, szavak és gondolkodás, egyén és közösség, Isten és ember viszonya. Mindegyik bonyolult, és mindegyiknek kifejező eszköze a beszéd – akár belső monológ, akár közösen mondott ima a formája. Valójában tehát a szó értéke, igazságtartalma, hatása vagy hiánya az, ami összefűzi a kötet verseit; egy irodalom- vagy kommunikáció-elméleti kérdés lírai megközelítése, sokszor a legbanálisabb hétköznapi pillanatok közegébe ágyazva.

Csakhogy még ez sem teljesen így van, hiszen az egyes verscsoportokat – nem ciklusok, inkább lazán összekapaszkodó önálló egységek – egy azonos címmel, majd különböző alcímekkel meghatározott nyitóvers fogja egybe. A Bevezetés az imádkozásba cím kilencszer állítja meg az olvasót, hogy emlékeztesse: nem valahonnan valahová halad, hanem akármerre is kószált a versek ösvényén, mindig ugyanoda tér vissza: az istenséggel és önmagával folytatott párbeszédhez. Egy olyan – ösztönös? tanult? titkolt? felvállalt? – csatornához, ami az embert ősidők óta közvetlenül köti össze a világ egészével. Mégsem vallásos lírával van dolgunk, hiszen ezek nem imák, csupán rákészülések, bevezetések, amint a címük is jelzi; a fohász előtti pillanatot rögzítik, amikor az imádkozni készülő átgondolja, mit is szeretne mondani, és az hogyan tükröződik a mindenségben: igaznak hangzik? Valóban őróla szól? És mit kezdjen az élettapasztalatában felgyűlt ellentmondásokkal, a kimondhatatlan kimondandókkal, az imába foglalandó szégyenekkel?

Néha egészen konkrét helyzetek kapcsolódnak ezekhez az ima-előtti versekhez – lemerülés a mikvébe a házasság előtt, a templomjáró közösség álságos viselkedése, vagy a szombati munka tilalmának feloldása a Covid-járvány idején –, máskor a rabbinikus hagyomány történeteivel szembeni kétségek, összegyúrva a ma kétségeivel. A sokféle idősík összekapcsolódása fölerősíti magát a lényeget: kétség és bizonyosság, közösséghez tartozás és magány, élet és látszat paradoxonjait. Ettől a konkrét közegbe ágyazódó hit- és életvizsgálattól válik Turi Tímea lírája olyan tűpontossá, hogy nem is kell magunkra ismernünk az egyes helyzetekben, így is azonnal megnyitjuk a saját legbelső kétségeinket és hiteinket.

Az idősíkok ráadásul a nagy európai mitológiák szereplői révén is ide-oda csúsznak: Odüsszeusz az utazásai során folyamatosan posztol a közösségi oldalakon és Kirké lesajnáló szakítólevelet ír neki; Penelopé csüggedten nézi a kérőkkel handabandázó férjét, Laiosz király kikiabál a fia, Oidipusz árnyékából, a fogságba vetett József az esélyeit latolgatja, Jónás pedig maga a cet, aki hatalmas testével csak a tengervizet képes felkavarni, de Ninive lakóinak romlott erkölcseit egyáltalán nem.

A mitológiai témák szerepversekben öltenek testet, de ugyanígy szerepeket próbál fel Turi Tímea a kötet szinte mindegyik versében, elsősorban számtalan női szerepet, olyanokét, akik a saját életükkel párhuzamosan figyelik, kutatják, elemzik a férfiakét is. De nem beszélhetünk női líráról, csupán arról, hogy egy nő közelebbről ismeri a női szerepeket, ezekben otthonos, ez az érzés- és gondolathalmaz nyílik meg számára. A nőiség itt inkább valamiféle nyelv, amivel Turi igyekszik közel férkőzni a kommunikáció – akár szavakkal, akár gesztusokkal vagy hallgatással folytatott kommunikáció – mélyéhez: a kimondásra szánt, kifejezni kívánt tartalmakhoz.

A kötet egyik legizgalmasabb karaktere számomra az egyéni és a közösségi megszólalások összejátszása. Sok vers egyes szám első személyben szólal meg, mégis átsejlik rajta a közös, és fordítva is ugyanígy: a többes szám első személyben írt versek kétségbeesett vagy éppen ironikus én-közlésnek tűnnek. Turi szándékosan mossa el a kettő közötti határvonalat, hogy az olvasó ráérezzen, a saját gondolatai, saját pillanatnyi helyzetei milyen mélyen ágyazódnak be a közös és időtlen emberi hagyományba.

Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen. Prae Kiadó, 2023, 93 oldal

Kapcsolódó cikk:

Egyszerre egy beszéljen – Turi Tímea versei