Bárdos Pál: Széljegyzetek

Menczer bácsi

Feküdt a szomszédos ágyon fél oldalán és gyűlölettel nézett felém. Csókolom, köszöntem neki, biztos, ami biztos, nehogy elújságolja nagyanyámnak, neveletlen vagyok. Nem válaszolt, de a tekintete tele indulattal. Régóta ismertem őt. Kisfiú korom óta. Láttam, ahogy pöfögve az utcai padon ült és pipázott. Néha bejött nagyapa boltjába és olyankor mindig kis pénzzel távozott. Ki ez? Kérdeztem. Senki. Egy tarhás. Mondta nagyapám. Később hallottam, minden hitközségben van néhány munkakerülő naplopó, akit a többi zsidó eltart, de ne higgyem, hogy ez neki jó üzlet, kap ugyan néhány pengőt, de a hitsorsosok olcsón megvásárolt micvéhez jutnak. Jól jön az még a túlvilágon.  Semmi, amit ő kap, aprópénz, bár köztudott, sok kicsi sokra megy, de senki se attól ment tönkre, hogy adott a rászorulóknak. Nagyapám szeretett snóderolni, vagyis fölmenni a Tórához és a szegényeknek szánt némi adomány fejében pár sort olvasni belőle, ahogy a Korona Szálló báltermében is meg szokta vendégelni a cigányzenekart. Nagyanyám arra tanított, a koldusnak mindig adjak, ne nézzem a felekezetét, és feltétlenül érjek hozzá a kezéhez, ne érezze, hogy megvetném őt. Vagyis az hogy Menczer bácsi olyan kéregető-féle, mint sokan mások, akik be-betértek a boltba, nem bírt volna különös jelentőséggel számomra. Viszont tett valamit, ami…

Szóval Menczer bácsi ment az utcán, én meg a nyomában lopakodtam kilesni őt. Előbb-utóbb fa mellé ért. Ott megállt, kicsit hátra-előre ingázott, harákolt és hatalmasat köpött a fa tövébe. Ilyen szörnyűséget soha senkitől nem láttam rajta kívül. A lovak néha gombócot nyomtak ki az alfelükön, de hát oktalan állatok. Olykor szellentettek is, ez se volt szép, de közben erejüket megfeszítve húzták a megrakott szekereket. A tehenek, mikor hajtották este hazafelé a csordát, igencsak hullatták a lepényt. Nem szólván angóra nyulainkról, akik szemtelenül összeszarták a ketrecüket, hogy szegény anyukánknak nyögve és derekát masszírozva kellett utánuk takarítani. Szóval a világ tele mindenféle közönséges dologgal, még az is megesik, hogy az ember ártatlan-gyanútlanul baktat az utcán és a madarak lepottyantják. De hogy ember tegyen ilyet… Utcán köpködni… azt hiszem, ez volt a legnagyobb szörnyűség, amit megtapasztaltam.

Akkor. Később persze rettenetes dolgokat láttam. Ezért szánalommal néztem vissza a rám bámuló Menczer bácsira. Bizonyára beteg. Nagyon beteg. Csupa kiütés, lángol a láztól. De hogy és mikor kerültünk egymás mellé?

–Seigecok– mondja tele indulattal visszaköszönés helyett.

Fehér minden, a falak, az ágynemű és a bútorok. Kórház, semmi kétség.

–Elhagytátok az Örökkévalót. Tudod te, kik voltak az őseid? Nagy rabbik, híres szojferok. Ők írták a Tórát. Ti meg…

Reméltem, nem köpköd. Bár sok cifra dolgot láttam már, a lágerben egymás büdösében fetrengtünk. Volt egy házaspár, otthon köztiszteletben álló rőfös, nőegyleti tisztségviselő a felesége, egyedül ők nem mentek ki éjszaka a latrinára. Két konzervdobozukba csurgattak. Emeletes priccs, nyögtek, forogtak, fészkelődtek, a pisi előbb-utóbb kiborult. Akkor az alul fekvő ordított, átkozódott, helyet cseréltek, de mindig ugyanaz ismétlődött, megint az alsó ágy ázott el, akármelyikük feküdt ott. Az alullevő ordított, és öcsikém, aki épp ezért a minden éjszakai csetepatéért győzte le az álmosságot, hatalmasat nevetett, míg csak nagymama meg nem intette, hogy még se illik a más baján…  Ám, következő éjjel újra kezdődött a pisis őrület. Akkor már nem hittem, hogy a legszörnyűbb dolog köpködni az utcán.

–Elhagytátok az Örökkévalót! Ezért kell nekem itt szenvedni. És megdögleni. Egyedül neked adnak az amerikai orvosságból. Hol az igazság? Téged gyógyítanak, aki méltatlan vagy az őseidhez, engem meg hagynak meghalni!

Egyszer kikaptam miatta. Hallottam lépten-nyomon, hogy „büdös zsidók”. A mi családunkban mindenkinek jó szaga volt, koptatták a szappant, anyukánk még egy csepp parfümöt is tett a füle mögé. A betérő vásárlóknak se volt rossz szaga, gyakran szagolgattam őket. Végre megleltem, ki a büdös zsidó. Hát Menczer bácsi. Lopva meg-megszagoltam, ha a közelében jártam, tagadhatatlanul rossz szagú volt. Felfedezésemet sietve közöltem nagymamámmal, aki megrótt, hisz minden embernek van illata, az öregeknek egérszaga van, de ezt nem illik észrevenni. Kötöttem az ebet a karóhoz és nagyapámnál kerestem az igazamat. Mondtam neki, tudom már, ki a büdös zsidó. Menczer bácsi. Rám nézett szomorúan, s azt mondta, na, fekete fej, már te is meghülyültél.

Hát hogy ne haragudtam volna Menczer bácsira. Miatta hülyéztek le.

Hátat fordítottam hát neki, ne lássam a gyűlölködő szemét villogni.

Még sokáig morgott. Talán davenolt. Surrogott az ágynemű, bizonyára hajlongott fektében.

Aztán egy reggel fölébredtem és nem volt az ágyában. Kérdeztem az apácától, aki a reggelit hozta, hová lett Menczer bácsi? Más kórterembe vitték. Na, na, mondtam neki. Magának nem szabad hazudozni.

–Tedd össze a kezed. Mondj érte egy imádságot – mondta a nővérke.— Ha gondolod… Veled imádkozom.

„Nyolcvan felé – hazafelé”

– mondogatta a nagymamám. Már ráléptem erre az útra. Ebben a korban elvárnak az embertől holmi bölcsességfélét. Útmutatást másoknak. Parainesist. Útbaigazítást a fiataloknak. Legalább jó tanácsot. Ne vesszen kárba az élettapasztalat, legyen haszna az olvasottságnak, tanulsága a tanultságnak. Hát legyen. Megpróbálok elmondani egy történetet, aztán, aki bújt, bújt, aki nem, nem, megyek.

Kilenc évesen a szegedi téglagyár hideg esőtől vert téglaszárítója alatt találtam magam, ahol két-háromezred magammal szorongtunk, s tégla volt a párna a fejünk alatt. Csak azért, mert zsidó szakosztályba osztott be a Teremtő. Elterjedt a híre, visznek bennünket tovább. Amit mindenki kívánt, hisz nem volt ott túl jó dolgunk. Mondták, három transzport, az első nagyon jó, kórház, árvaház, öregek otthona, hát mindenki rohant, könyörgött, oda igyekezett bejutni. Nagyszüleim egész polgári méltóságukat latba vetették, de hiába, nem sikerült az első elutazó csoportba osztatni magunkat.

Elkísérték a kiválasztottakat a csendőrök az állomásra, s tompa szomorúság maradt utánuk. Na, ezeknek már jó dolguk van, gondoltuk. S tényleg. Ahogy a célállomásra értek, abba az akkor még ismeretlen nevű lengyel kisvárosba, ahonnan Waldsee feladóállomás névvel levelezőlapot küldtek, s letették a ceruzát, mellyel szintén nem létező személyeket értesítettek, hogy jól vannak, már mentek is a gázba és a tűzbe. Az ottmaradtakból alakítottak egy harmadik csoportot is, abba került a maradék, a hátralék, a fölösleg. Szégyellte mindenki, aki oda került. Ők egyenesen a Birodalomba utaztak, a volt Ausztriába, mert a bécsi polgármester munkaerőt kért. Szétosztották őket üzemekbe, majorságokba, s nagy részük családi körben, ha csonka családban is, de túlélte a kort, amelybe a zsidók túlnyomó többsége belepusztult. Az én családomat a második vonatba osztották. Mi is elindultunk Auschwitz felé. A füzesabonyi állomáson azonban rövid volt a kitérő, elálltuk az ellenvonat útját. A mohóság, ugye, a telhetetlenség, hogy lehetne még növelni a tengelyszámot, a nyolcvanasával a vagonokba préselt embermassza létszámát. Gyorsan kellett intézkedni, ezért a vonatot kettéosztották. Beszéltem egy makói sorstársammal, aki a vasutasok szapora köpködéssel, káromkodással kevert tanakodását is hallotta, hogy az ő kocsijuk előtt vagy után kapcsolják szét a vontatványt. A szerelvény eleje továbbment, benne családom apai ága. Nem került elő hírmondó se belőlük. A vonat másik végére is mozdonyt csatoltak, s elindult az anyai családommal visszafelé, hogy Ausztriába vigyen bennünket, ahonnan betegen, csontra fogyva, megtört lélekkel, de mindannyian hazakerültünk. („Haza” – írom, pedig akkor hivatalos okmányunk volt róla, hogy hontalanok vagyunk, s nem emlékszem, mikor vonta valaki vissza.)

Na már most, az a bizonyos tanulság. Az úgynevezett élettapasztalat. Amit magamfajta nyolcvanéves állítólag átadni köteles a nála fiatalabbaknak.

Édes fiaim és lányaim! Törekedjetek arra, hogy a harmadik vonatba kerüljetek! Csak az a baj, mások csinálják a beosztást. Ha pedig a második szerelvénybe sodor benneteket a sors, vigyázzatok, a jó végébe szálljatok a vonatnak. Csak az a bökkenő, nem lehet előre tudni, melyik vége lesz a rossz. Hatalmas Úr uralkodik felettünk: a statisztikai valószínűség.

Azért csak föl a fejjel!