Bárdos Pál 80!

Írta: Várnai Pál - Rovat: Irodalom, Kiemelt, Kultúra-Művészetek

„Ha magyar író vagyok, miért nem vagyok része a magyar irodalomnak?”

bardos_pal
Bárdos Pál 80. születésnapja alkalmából közöljük egy életútjáról, műveiről és azok fogadtatásáról korábban készült interjúnkat. Isten éltesse!

Szegeden tanított középiskolában és egyetemen, majd több mint harminc évig a rádiónál dolgozott. Írt regényeket és elbeszéléseket. 1975-ben jelent meg az „Első évtized” c. regénye, amely része a hetvenes évek „holocaust-regény vonulatának”.

– Beszéljünk a gyermekkorodról, 1944-ről. Azt írod valahol, hogy „magyarságomat a világ megtagadta”, és ugyanakkor említed, hogy nagyapád szemében csak egy nép létezett, a magyar; zsidóságát ő véletlennek tartotta.

– Makón születtem, egy alföldi kisvárosban, ahol háromezer zsidó élt és három hitközsége, három temploma volt. Az ortodox templomot, amelyet 1945 óta kétszer gyújtottak fel, nemrég felújították. A neológ templomot, az iskolát és a székházat a hatvanas években lebontották, egyszerűen eltüntették a nyomát annak, hogy Makón valaha is zsidók éltek. Anyai őseimet ismerem jobban. Aradi eredetű a család, amelyben a tóraírás hagyomány volt. Nagyanyám testvére volt az utolsó tóraíró. Nagyapám szülei elfogult magyar soviniszták voltak, ami annál furcsább, mert dédanyám szigorú ortodox asszony volt. Talán mert három fiuk elesett az első világháborúban, az tette őket sovén magyarokká.

– Az „Első évtized”-ben azt kérdezed: „miért neveltetek engem magyarnak?” Arról is szólsz, hogy benned korán felébredt a szociális érzés, mert parasztgyerekek vettek körül. Szóval nemcsak zsidókkal érintkeztetek?

– Senki sem bántott, bár a megkülönböztetés teljesen természetes volt. Engem mint pásztorgyereket, befogadtak, de már beteges öcsémet úgy hívták, hogy „zsidógyerök”, amiben nem volt sértő szándék. Megdöbbentem, amikor a lágerből visszatértünk és Makón antiszemitizmus fogadott bennünket. Az a paraszti közeg nem kívánta a halálunkat, de amikor hazatértünk, nem örült az életünknek, holminkat ellopták. Elénk állt nagymamám házvezetőnője, akire a boltunk árukészletét hagytuk. Sírt, hogy az oroszok mindenüket elvették, mi pedig döbbenten néztük, hogy akkor is anyám ruhája volt rajta.

– Szóval akkor megtört benned valami? S mikor jöttél rá, hogy téged nem fogadnak el magyarnak?

– Erre először a gettóban, később a lágerben jöttem rá. De ezek a dolgok akkor váltak nehézzé, amikor hazajöttünk. Senki nem volt kíváncsi arra, hogy min mentünk keresztül. Sőt, még ők panaszkodtak, s közben a mi élményeinkre azt mondták: felejtsük el.

– Mikor hozzáfogtál az „Első évtized”-hez, úgy érezted, hogy most már szólhatsz ezekről az élményekről, és ki fogják adni?

– Nekem már 1962-ben megjelent egy könyvem „Különös ismertetőjele a félelem” címmel, ez a híres szegedi fényképész, Liebmann Béla munkaszolgálatos élményeiről szól, ahogy ő elmondta. Akkor még nem volt mesterségbeli tudásom, de tudtam, hogy egyszer a deportálásunk történetét is meg fogom írni, s egyáltalán, a családunk történetét. Sok évig készültem s véletlen, hogy erre éppen a hetvenes években került sor.

– „Leszámolás” c. könyvedben azt írod, hogy aki nem élt át ehhez hasonlót, sosem lesz képes ezt felfogni. Elie Wiesel írja Auschwitzról, hogy bár ő ott volt, maga se hiszi el, ami vele ott történt.

– Ez így van, erre sem a filoszemiták, sem az antiszemiták nem képesek. Még azt se tudják végiggondolni, hogy az én nagyszüleim nemzedéke micsoda pokoli szenvedésen ment keresztül, éveken át, hogyan hullott az életük a semmibe.

– Írod, hogy az első években, amikor hazajöttetek, főleg zsidó gyerekekkel barátkoztál. Ez érthető, hiszen akkor egyedül a cionista szervezetek, a zsidó gyermekotthonok törődtek velünk, nyaraltattak bennünket. Amint arról az 1981-ben megjelent „Második évtized”-ben írsz, vegyesen értek zsidó-cionista és kommunista hatások.

– Akkor Makó főterén laktunk. Előttem zajlott le a koalíciós idők politikai élete. Ekkor a szociáldemokrata jellegű Habonim cionista szervezetnek voltam a tagja s ez tökéletesen megfelelt az én akkori politikai ízlésemnek. Részvettem négy cionista táborban, ahol sokat szerepeltem, jó volt ott. Csak az volt a furcsa, hogy ott is magyar történelemmel, irodalommal foglalkoztunk. Nekiálltam zsidó irodalomtörténetet olvasni, s azt vettem észre, hogy engem nem igazán érdekeltek a Makkabeusok. Idegennek találtam őket. Hunyadi János meg Arany János közelebb álltak hozzám. Nézd, nekem a magyar irodalom és történelem a szakmám, anyanyelvem a magyar. Nem tanultam meg ivritül s a családban jiddisül sem beszéltek. Az emberiség történetének legnagyobb narratíváját, a zsidóság történetét viszont tudatosan használom fel írói munkásságomban.

– A „Második évtized”-ben említed, hogy DISZ titkár lettél.

– Igen, második gimnazista koromra iskolai DISZ titkár lettem, de gyorsan konfliktusba kerültem a környezetemmel. Láttam az emberek nyomorúságát s ’56-ban teljesen szakítottam nevelőapám gondolkodásával, aki futballistaként az ÁVH-nál volt függetlenített párttitkár.

– Mi okozta a konfliktusaidat?

– Ez egy hosszú történet. Egyszerűen nem tudtam elviselni a képmutatást, a hazudozást, s hát erre épült az egész Rákosi rendszer.

– Regényeidből úgy tűnik, hogy 1956-ban te tekintély voltál a diákok közt, adtak a véleményedre?

– Két novellám jelent meg ’56-ban és az valóságos orákulummá tett évfolyamtársaim között. „Tekintélyem” inkább szakmai, mint politikai volt. A zsidó gyerekek többet olvastak. Nagyanyám kis gyermekkoromban beíratott Makó három kölcsönkönyvtárába. Évfolyamtársaim többségének inkább tiltották az olvasást.

– Hadd térjek vissza egy kicsit 1956-ra. Te ambivalens voltál, örültél is, meg nem is?

– Akkor is ambivalensek voltak az érzelmeim, ma is, de ez az ambivalencia nem ugyanaz. Egyrészről a forradalom minden követelésével egyetértettem, másrészt realista voltam és nem bíztam abban, hogy ez a kis ország ki tud lépni a Varsói Szerződésből, s hogy Trianont vissza lehet csinálni. Ezek miatt aggódtam.

– A „Második évtized”-ben írod, hogy kérted felvételedet a pártba, de ezt visszautasították.

– Még gimnazista koromban elutasítottak, fölvettek, aztán visszaminősítettek tagjelöltnek. Végül 1956. november 4-e előtt valahogy tag lettem és úgy maradtam, amíg ki nem léptem. Ennél lényegesebb az, hogy ’56 után volt egy marxista korszakom. A marxizmust úgy tekintettem, hogy az a világ perifériájának felzárkózási kísérlete. De szemem láttára nem sikerült ez a modernizáció és rá kellett jönnöm, hogy a marxizmus egy 19. századi ideológia, amely gyakorlatilag használhatatlan.

– „Első évtized”, „Második évtized”. Kár, hogy ezeket nem követték további „évtizedek”. Az első kettőben megírtad életed legfontosabb húsz évét.

– Sajnos, ennek a folytatását, a kommunizmus ellentmondásait, felbomlásának előérzetét, azokban az években nem lehetett megírni.

– Gyakran beszélünk kettős identitásról. Mint zsidó származású, zsidó sorsra ítéltetett magyar anyanyelvű író, mégis minek tartod magad?

– Én Magyarországon élő magyar anyanyelvű embernek tartom magam. Valamikor büszke voltam arra, hogy magyar író vagyok. Ma már nem vagyok erről ennyire meggyőződve. Egyszerűen nem igazolta vissza az ország, hogy én magyar író lennék. Nem én változtam. Itt jelennek meg a könyveim, de visszhangtalanul. Hogy miért? Nem az én dolgom, hogy ezen gondolkodjam. Én úgy gondolom, hogy a ’70-es években szép számmal voltak jelentős zsidó származású írók. Megpróbálták visszaszorítani őket, de Déryvel, Örkénnyel nem tehették. Hát tették ezt a Bárdossal. A kígyó feje helyett levágták a farkát.

– Különben ebben az időben én is észrevettem ilyen tendenciát, hivatalos részről. „Nem jegyzik”, mondta nekem valaki Ember Máriáról, meg Gera Györgyről, aki, emlékszem, nagyon csalódott volt, hogy „Terelőút” c. könyvének szinte semmi visszhangja nem volt. Nekem egyébként meleg hangú levélben köszönte meg, hogy könyvét Amerikában méltattam.

– Érdekes, hogy éppen Gerát említed. Ő egyszer azt magyarázta nekem, hogy nem a hivatalosan elismert tehetségtelenekhez kell magunkat mérnünk, hanem olyan nagy írókhoz, mint Malamud, s akkor valóban lesz okunk szégyenkezni. Ezzel akkor is egyetértettem s ma is egyetértek. Az igazi kérdés az, hogy összevethető-e például az én „Stan és Pan”-om és Malamud „Lakók” c. regénye? Ha igen, akkor sikerült nekem is értéket létrehoznom.

– Van-e ma Magyarországon jelentős zsidó olvasóréteg?

– Nincsen. De olyan, hogy „magyar zsidó”, talán nem is létezik. Zsidónak nem zsidó, magyarnak nem tartják, lebeg, letagadja zsidóságát, nem emlékezik meg az elődeiről, hallgat a szenvedéseiről, asszimilálódni igyekszik, mihez, kihez, miért?

– Elég sötéten látod a helyzetet. De akkor kik olvassák ezeket a könyveket?

– Nem tudom. Régen 16 000 példányban jelentek meg a könyveim és elfogytak, most csak nagyon alacsony példányban és talán még azok sem fogynak el. Ma irodalomellenes közegben élünk, mindegy, hogy zsidó, nem zsidó, az irodalomnak bealkonyult.

– Beszéljünk most talán két későbbi könyvedről. Az egyik az 1979-ben megjelent „Kancsal és a démonok”, a másik, a 2000-ben megjelent „Mózes, az egyiptomi”.” Az előbbi egy boszorkányüldözésről szóló parabola-regény. Azért alkalmaztál történelmi parabolát, mert csak így tudtad elmondani, amit akartál?

– A regény eredeti változatát 1971-ben írtam, „Úriszék” címmel. Három felvonásos tragédia, elő is adta a Szegedi Nemzeti Színház. A kommunista rendszer képmutató zsarnokságát, egy koraújkori boszorkánypör apropóján tudtam elmondani. Anyagát, stílusát tekintve készen találtam a magyarországi boszorkányperek iratanyagának három kötetében. Ennek megfelelően imitáltam stílust. Hasonló a helyzet a „Mózessel”, ahol is a zsidó bibliafordítás nyelvi imitációját alkalmaztam, hogy a modern mondanivalót eredeti nyelvi fordulatokkal, sőt, szövegrészletekkel mondhassam el. Tehát mindkét regény stilisztikai imitáció.

– A „Mózes az egyiptomi” viszont már a rendszerváltás után, 2000-ben jelent meg.

– Igen, csakhogy én ezt a regényt jóval előbb írtam, több kiadó el is fogadta, de aztán nem jelentette meg, mert vagy megszűntek a kiadók, vagy nem kaptak rá pénzt.

– Tulajdonképpen miről is szól ez a regény? Szabadságról, rabságról, hatalomról, a vezér és a nép viszonyáról, manipulációról?

– Minden évben másról szólt. Eredetileg arról írtam, hogy fennáll a szabadság lehetősége, de az emberek visszariadnak. Közben jött a rendszerváltás és ezzel a regényem új értelmet kapott, nevezetesen, hogy a zsidóknak el kellene innen menni és mégis itt maradnak, meg hogy az emberek nem akarnak szabadok lenni. A könyv pedig közben ott hevert a fiókomban, kiadatlanul.

– 1988-ban jelent meg „Stan és Pan” című regényed. Úgy gondolom, hogy előadva még nagyszerűbb lenne, olyan Godot-féle, „Két alak beszélget egy gödörben”, mindketten a holocaust túlélői. Dialógus ez vagy belső párbeszéd? Szellemek vagy hús-vér figurák? Főképpen Auschwitzról meg Mengeléről vitáznak, nem tudnak megszabadulni a holocaust élményétől. Egyedülálló volt Auschwitz vagy egy történelmi fejlődés eredménye? Megoldást kínál a „Mengele vadászat”? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel a regény.

– Igen, ez mind benne van. Mindig úgy éreztem ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy ezt nem én írtam, ez íródott velem. Ez a könyv felette van az én színvonalamnak és nem is szívesen beszélek róla. Nem vagyok rá egészen méltó. Más írók is vannak így ezzel. A hegyeket a csúcsaik méreteivel szokták jellemezni. A leghízelgőbb, amit rólam mondani lehet, hogy ezt a könyvet volt szerencsém megírni.

Az eredeti interjú teljes terjedelmében itt olvasható.

támogatás
[popup][/popup]