Az utolsó találkozás ünnepe

Valkó László Képvariációk kis méretre című pécsi életmű-kiállításáról.

Valkó László Munkácsy-díjas festőművész kiállításai minden alkalommal ünnepi pillanatnak számítottak, de a 2026. április 15-ei kiállításmegnyitója több szempontból is különleges volt.

A barátok, tisztelők, tanítványok és azok tanítványai a 80. születésnapja alkalmából megrendezett kamaratárlaton köszönhették a Mestert. Ma már tudjuk, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy találkozhattak vele, mert két héttel később elhunyt. Mindannyian tudtuk, hogy Laci nincs jól, ezért nagy öröm volt számunkra, hogy ott tudott lenni a Képvariációk kis méretre című kiállításának megnyitóján. A címadás és a kiállított művek jellege némi magyarázatot érdemel, hiszen Valkó László gazdag életművében a nagyméterű táblaképek dominálnak, ugyanakkor a tárlatnak helyet adó Pécsi Zsidó Hitközség Wallenstein Zoltán termében 2026. október 29-ig látható művek legfeljebb A/3-as méretűek. A léptékváltást azonban nem csak a terem adottságai indokolták. A művészt hét évvel ezelőtt egy vírusfertőzés támadta meg, ami hosszabb időre akadályozta a mozgását, de hallatlan akaraterővel nem csak járni tanult meg újra, hanem elkezdett újra alkotni is. A vele folytatott beszélgetések során mindig szóba került ez az időszak. Szellemileg teljesen ép volt, de testébe zárva elszenvedője volt a külvilág akaratának. Metaforikus sors jutott neki. Az újrakezdés új alkotói korszakot nyitott meg, melyet egyszerre jellemzett az összegzés és egy új formavilág születése. Ahhoz azonban, hogy megértsük ki is volt a hazai képzőművészetben Valkó László, röviden szólnunk kell életéről, zsidóságáról is.

Kaposváron született egy évvel a II. világháború után. Családjából csak kevesen élték túl a holokausztot. Késői gyermek volt, szüleit gyermekkorában vesztette el, jóval idősebb nővérénél nevelkedett Pécsett. A Pécsi Művészeti Gimnázium elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult, de a sokszorosító grafika jobban érdekelte. Első sikereit is grafikáival érte el. Sok pályatársához hasonlóan az alkotás és a tanítás az ő életét is meghatározta, ám Valkó László több volt egyszerű művésztanárnál. Nyugodtan tekinthetjük iskolateremtő mesternek. 1974-től egykori középiskolájában, az akkora már szakközépiskolává alakult Pécsi Művészetiben tanított rajzot és festészetet, majd ő volt az, aki az ezredforduló után ugyanitt elindította a középfokú festőképzést. Emellett 1991-től felsőfokon is oktatott. Előbb a pécsi egyetem egyszakos rajz-vizuális képzésének tanára volt, majd aktív alakítója lett a PTE Művészeti Karának, ahol aztán professzorként a doktori képzésben is aktív szerepet vállalt. Kivételes művészetpedagógus volt, hiszen a középfoktól egészen a doktori fokozat megszerzéséig alakította, formálta a fiatal tehetségeket. Tanítványai szétszóródtak a világban, sokan közülük művésztanárként folytatják az általa kitaposott utat. A pécsi képzőművészeti élet és a festészetoktatás megkerülhetetlen alakja volt, akinek szelíd személyisége és műveltsége révén tanítványai nem csak a szakma fortélyait tanulhatták meg tőle. A vele folytatott beszélgetések, a művészet kollektív és személyes megélésével, megértésével kapcsolatos gondolatai révén a valkói szemléletmód és alkotói attitűd sokak számára vált meghatározó jelentőségűvé.

Valkó László helye és szerepe a művészetoktatás mellett a képzőművészetben is meghatározó jelentőségű. Előbb grafikus sorozatokban, majd festményekkel dolgozta fel és tette láthatóvá a személyes és kollektív tragédiákat. Holokauszt tematikájú képein különös festészeti eszközökkel tudta ábrázolni a csendet, azt, ami szavakkal elmondhatatlan, de a képi utalások pontosan érhetővé teszik: cipő és ruhahalmok, vízzel telt medencék egy békés nyírfaligetben. Alkotásaiban nem csak a drámai elemeket fedezhetjük fel, hanem a finom iróniát, a humort és a játékosságot is.

Életműve egyfelől a hiány emlékezete. Grafikái, festményei az ábrázolton kívül mindig hivatkoznak valamire, ami már nincs ott. Ez éppúgy igaz figurális és nonfiguratív műveire, de kétség kívül az előbbiek esetében tudja a befogadó könnyebben felismerni a hiányt. Gyűrött, roncsolt portréi vagy Caspar David Friedrich romantikus tájképeit idéző, bontás alatt álló ipari területeket mutató tájképei, a haláltáborok üres nyírfaligetei, a meggyilkoltak kupacokba felhalmozott használati tárgyai, egy üres szék, vagy a kinyomott festékes tubusok nem csak hiányt jelölnek, hanem az elmúlás lenyomatai is. A múlt nem helyreállítható. A hiány nem pótolható. Valkó képei egyfelől azért hathatnak ránk elemi erővel, mert rajtuk keresztül önkéntelenül jutunk el a hivatkozott pillanatig, amikor a változás bekövetkezett. Az időben távoli történés persze lehet egészen fajsúlyos, mint a holokauszt tematikájú képek esetében. De lehet sokkal személyesebb vonatkozású is, hiszen a képek egy része egyértelműen a gyermekkor világába, annak darabokra hullásához vezet vissza. Korai munkáiban eltűnt, lebontott kaposvári épületek jelentek meg. Tudjuk, hogy Valkó László esetében e két terület nem elválasztható egymástól, a személyes és kollektív traumák szövete nem szálazható szét.

Az életmű másik fontos sajátossága egy olyan festői technika, melyben a szín és a folt mellett különös jelentőséget kap a vonal. Különösen igaz ez az utolsó alkotói korszak műveire, melyekről eltűntek a korábbi évtizedekben emblematikussá vált gyűrött figurák. A 2020-as években készült munkái persze nem előzmény nélküliek, de a vonal és a nonfiguralitás dominánssá válása erre az időszakra tehető. A teret látszólag céltalanul bolyongó vonalak töltik ki, melyek felületeket, struktúrákat, végső soron pedig képet alkotnak. És valójában Valkó Lászlót az a kérdés izgatta a legjobban, hogy miként és hogyan születik meg a befogadóra hatni tudó, több olvasati lehetőséget is kínálni tudó kép. Mitől lesz az egyik festmény intellektuális tekintetben jobb, mint a másik? Hogyan kapcsolódik a gondolat és a technikai tudás egymáshoz akkor, amikor a festő a vászonra helyezi az ecsetet? Órákat ültünk pécsváradi kertjének öreg fái alatt, és hallgattuk, hogy mit gondol ezekről a problémákról. Gondolatait leírta, talán hamarosan megismerhetjük a témában írt szövegeit is, melyeken haláláig dolgozott.

A vele folytatott baráti beszélgetéseknek csak az egyik témája volt a festészet. Rendkívüli módon érdekelték a közélet lokális és globális problémái is. A rendszerváltást követően aktív közéleti tevékenységet folytatott. Szociológus feleségével részt vettek az SZDSZ pécsi szervezetének munkájában, könyvklubot szerveztek, otthonuk az értelmiség fontos találkozási pontja volt. Később, ahogy a politika professzionalizálódott, ez a közéleti aktivitás elhalványodott, de a Valkó házaspár sosem veszítette el érdeklődését a város, az ország és a világ ügyei iránt. Mindössze a közélet árnyoldalától tartották távolabb magukat. Aki Valkó László életművét kellő kíváncsisággal szemléli, az nem csak a festészeti kérdéseket veheti benne észre, hanem ezt a távolabbi kontextust is.

Végezetül szólnunk kell a jelenleg is látható pécsi kiállítás különös címadásáról. A képek mérete a valkói életmű ismeretében valóban szokatlan. Betegsége miatt nem tudott hosszabb ideig állni, így az elmúlt években székben ülve alkotott, a kartávolság meghatározta a maximális méretet. De az utolsó kiállítás képei egy újabb léptékváltást jelentenek. A fal, melyre a 29 mű felkerült, egy ikonosztázra emlékeztet, melyhez közelebb lépve a képcímek és a motívumok is ismerősek lehetnek számunkra. A képvariációk a teljes életmű különböző korszakaira utalnak. Szinte minden fontos motívum látható együtt, koncentrált formában. Valkó László 80. életévében bemutatott, az egész életműhöz kapcsolódó kiállítása egy alkotói pálya összegzése. Nem 29 önálló kép, hanem egy egység, mely lehetőséget kínál arra, hogy könnyen és gyorsan átláthassuk, hogy honnan hová jutott gazdag alkotói életútja során. Talán meglepő gesztus, hiszen egy életmű-kiállítástól elvárás, hogy mindent átfogó és grandiózus legyen. Ám aki ezt várta Lacitól, az nem ismerte őt eléggé. Ezzel a gesztussal egyszerre reflektált saját személyiségére és sorsára, valamint a pillanatnyi, miniatűr impulzusokból álló kései modernitásra. Utolsó képei még nem tenyérnyi méretűek, mint egy okoseszköz képernyője, de a léptékváltás utal arra a vizuális folyamatra, melynek részei vagyunk. A kis képek a nagy képek hiányát jelölik.

Valkó László nem kereste kényszeredetten a döntéshozók, a kurátorok, a galéristák társaságát. Ennél fontosabbat tett: következetesen alkotott és tanított. A művésztanári szerep egy rendkívüli lehetőség volt számára, hogy a képzőművészettel kapcsolatos dilemmáiról másokkal beszélgetni tudjon. Nem csak, és nem elsősorban a diákokkal, hanem a közvetlen kollégáival, pályatársaival, barátaival is. Élete utolsó szakaszában, amikor mozgása korlátozott volt, és keveset tudta elhagyni a lakást, már csak kevesek voltak kíváncsiak a véleményére. De a pécsi művészetkedvelő közönség számára minden nyilvános szereplése ünnep volt. Így volt ez az utolsó alkalommal is, azon a bizonyos kiállításmegnyitón, amikor nagyon sokan voltak kíváncsiak a legújabb képek mellett őrá is. Sőt, megkockáztatom, hogy leginkább rá voltak kíváncsiak, mert saját szemükkel szerették volna látni, hogy még köztünk van. Ez a megtisztelő, idilli állapot azonban rendkívül rövidnek bizonyult.

A megnyitó után alig két héttel Valkó László lezárta életművét. Művészetének részletesebb megismeréséhez a valkolaszlo.hu honlap nyújt segítséget.

A szerző kommunikációkutató, a Pécsi Művészeti Gimnázium korábbi igazgatója