Az elemzésekkel mi is gyógyító, terápiás utazáson veszünk részt

Vajda Júlia több mint harminc éve kötelezte el magát a narratív interjú módszerével. A zsidó fiatalokkal készített interjúkat feldolgozó első kötete Kovács Éva szociológussal 2002-ben jelent meg Mutatkozások címmel. A háború utáni magyar zsidóság, a kissé mesterségesen generációkra osztott poszt-holokauszt polgárok körét az elmúlt tíz évben kitágította azokra, akik a sajnálatos eseményeknél így, vagy úgy, szemlélődve, bámészkodva, körülállóként jelen voltak.

Már az elején érdemes felhívni a majdani olvasó figyelmét, hogy a Külső nézőpontból című kötetből nem a megszokott történeti elbeszélést, nem is a történelem kis, egyéni szeletét fogjuk megismerni, hanem azt, hogy az emberek hogyan dolgozzák fel, és felkérésre hogyan mesélik el a velük történteket. Az egyéni élet eseményei itt csupán a nyersanyag. Valójában az elbeszélés és az előadás módja érdekli a kutatókat, mert azok jellegzetességeiből vonják le következtetéseiket. A szerzők, gondolhatjuk, rendelkeznek a témához szükséges történelmi ismeretekkel, de – legalábbis itt – nem klasszikus történészi munkát végeznek.

(Amúgy ne gondoljuk, hogy az interjúkészítők történelmi háttértudása magától értetődő: a Shoah Foundation és más nagy interjús projektben a „hagyományos” tényekre kihegyezett strukturált interjúkban számos téves, olykor megtévesztő információ hangzott el, melyeket a kérdező pontosítás nélkül fogadott el.)

A történészek, szociológusok rendszerint szeretnek a megismert adatokhoz, információhoz ragaszkodni, hogy tényeket véletlenül sem említsek, és minden lehetséges forrást előbányásznak, hogy a lehető legkörültekintőbben árnyalják a mondottakat. Esetleg történelmi példákkal és irodalmi analógiákkal, a hiedelmek, és a mítoszok irányába tett sajátos kitérőkkel kísérelnek meg közelebb férkőzni a rendelkezésünkre álló források, régebbi korokból sokszor csak nyomok, lenyomatok, másolatok értelmezéséhez.

Itt viszont az elemzők nemcsak anonimizálják a felkeresett forrásukat, de a nevükön kívül megfosztják olyan szociológiai jellemzőiktől mint a születési és lakóhely, vagy a pontos foglalkozás és munkahely. A beazonosíthatatlanság a feltárulkozó, jobban mondva a „műtétileg feltárt” elbeszélők védelmét szolgálják, és általában kisemberek lévén, tényleg nem tűnik fontosnak, hogy megismerjük életük színhelyeit. Vagy mégis?

Vajda Júlia és szerzőtársai: Bognár Kristóf Gyula, Kecskés Nóra, Komoly Gabriella, Kunt Gergely, Naderi Anna és Székely Júlia a narratív interjú elemzési technikát követve a szövegből és csak a szövegből indulnak ki. Úgy is fogalmazhatunk, hogy számukra a szöveg és előadása, az interjús performansz szent. Minden más mellékes. Ezért fektetnek különös hangsúlyt a hangzó szöveg átírásának minél pontosabb elkészítéséhez, amiben nem csak szerkesztetlen marad az „élő” szöveg, – ami eleve konfliktus kockázatát hordozza az interjúadókkal –, hanem a szüneteket, érthetetlen részeket metakommunikatív jeleket stb. is jelölik a leiratban. Más kérdés, hogy az olvasó, különösen a mai olvasó szeme legtöbbször átugorja, és nem továbbítja a jeleket az agynak a szövegfoszlányok értő feldolgozására és a belső előadására.

A történészi feldolgozásokhoz képest, amelyek szintén nem korlátozódnak csupán az új, adott esetben más forrásokból megismerhetetlen információk közzétételére, illetve az interjúkban hibásan elhangzott adatok megerősítésére és korrekciójára, a narratív interjúk készítői és elemzői kifejezetten lélektani problémákra koncentrálnak: mit gondol pontosan az interjúadó?, mit akar kifejezni?, miért akad meg, és miért kezd hirtelen hadarni? mi keveredik össze benne?, mi homályos?, hol lehetnek ferdítések és hasítások, projekciók és egymásra vetítések, megfelelési kényszerek, kényszeres távolítások? A pszichológiai kifejezések ugyanakkor nem árasztják el a kötetet, aminek az lehet az oka, hogy az elemzők többsége szociológus, antropológus és történész. Bizonyára ismerik a fogalmakat, de nem mozognak a szaknyelvben magától értetődő természetességgel.

Mi az tehát, amit a kötet nyújtani tud az olvasóknak? A zsidóüldözések (és általában minden történelmi esemény) kívülálló, bámészkodó, szemtanú, bystander valójában az emberek többségére jellemző passzív ágens, az ott lévő tétlenkedő fogalmát és historiográfiáját taglaló érdekes bevezető fejezet után tizenegy interjú-elemzést olvashatunk el olyanokkal, akik tettek vagy láttak valamit, vagy egyszerűen csak „ott voltak” a zsidóüldözések egy vagy több akciójánál. A tartalomjegyzéket kicsit jobban tagolhatták volna, a dőlttel szedett címekből ugyanis nem derül ki, hogy az első egység a fogalomtörténeti, kutatástörténeti és módszertani bevezetés, és csak azt követően indul az egy kivétellel párokban megírt tizenegy interjúelemzés. Az interjúkat „szerzői hang”-nak nevezett hat (a tartalomjegyzék szerint tévesen hét) rövid kutatói ars poetica tagolja. Az interjúkat különböző projektek keretében 2010 körül készítették néhol maguk az elemzők, de többnyire meg nem nevezett kérdezők. Az ő nevük feltüntetése talán kijárt volna nekik.

A szövegek sokszor eleve töredezettek, de ha nyomdakész, kerek alkotások volnának is, az elemzők tesznek róla, hogy darabjaikra törjék, szebben mondva dekonstruálják őket, hogy utána a darabkák összeillesztésével új, elemzői elbeszélést konstruáljanak. A szerzők előbb összefoglalják az élettörténet vázát – mi és kb. mikor történt?, melyek a fontos, akár meghatározónak tűnő (sors) események az interjúalany életében? –, majd elkezdik a mondatok szétcincálását. Mire gondolhatott valaki egy-egy állítással, utalással, mit hallgatott el, milyen érzelmek keletkezhettek az esemény idején és az interjúbeszélgetés alatt? Általában több hipotézist állítanak fel, majd mennek tovább előre a szövegben. Habár időről-időre elfogja az olvasót a (recenzenst) a komisz érzés, hogy a találgatás helyett akár meg is kérdezhették volna, mire utalt oly tökéletlenül és utólag kibogozhatatlanul az interjúalany, más helyütt pedig egyértelműnek tűnik a feltett kérdésre a válasz, és felesleges okoskodásnak tűnik minden alternatív elképzelés felvázolása, mégis minden tiszteletet megérdemel a kutatók törekvése a mondandó mélyebb megismerésére és megértésére.

A szöveg akkurátus olvasása és a gyakori, mondhatni rutinos megtorpanás, az elmerengéssel vegyes értelmezési aktusok valamiképp a tóraolvasás rítusára emlékeztetnek: a jesivabóherek együtt olvassák a rövidke szövegrészeket és egymáshoz kérdéseket intézve, a biblikus tudásuk és élettapasztalatuk mozgósításával párbeszédes formában dolgozzák fel az olvasottakat. A narratív interjúelemzők olyan közel jutnak a szöveghez és az előadó személyiségéhez, amihez más földi halandónak általában nincsen türelme és bátorsága.

Az olvasó tizenegy élettörténetet ismerhet meg, és közben végig kísérheti a kutatók jelentéstulajdonítási küzdelmét a matériával. Egy-egy interjúelemzés után megbizonyosodhatunk arról, milyen nehéz lehetett a családban vagy a minden szempontból idegen érdeklődők számára elbeszélni a diszkrimináció egykori formáit, a gettósítást, a deportálást, a megkapott vagy hátrahagyott javak elbirtoklását.

A kötet csalódást kelthet azok körében, akik történeti elbeszélést várnak. Sokkal jobban járunk, ha úgy vesszük kézbe a Vajda Júlia neve alatt megjelent könyvet, hogy lélekelemzéseket fogunk olvasni. Az alkotók célkitűzése, az én értelmezésemben, hogy egy-egy emberi élettörténet alapján az elbeszélő saját életének fel- és átdolgozottságát, önreflexiós képességét és önreflexiós szintjét ismertessék meg, ezekkel mintegy látleletet adjanak a mai magyar társadalom (történeti?, kollektív?) pszichéjéről. Az elemzésekkel mi is olyan gyógyító, terápiás utazáson veszünk részt, aminek során beleélhetjük magunkat elkövetők és bámészkodóak, bántóan mellé nézők helyzetébe. Hamar be kell látnunk, hogy magyarázkodásaik tőlünk, szerencsés utószülöttektől sem idegenek.

(Vajda Júlia: Külső nézőpontból. A zsidó vészkorszak a körülállók, bámészkodók, illetve szemtanúk elbeszélésében. Gondolat, 2026)