„Az apám utolsó üzenete”

Részlet a szerző közeljövőben megjelenő „Az apám utolsó üzenete” című könyvéből.

Nem az én édesapámról van szó, ezért az idézőjel. Egy történet miatt választottam ezt a címet.

Kétezertizenkilenc telén régi zsidó temetőket fényképeztem Észak-kelet Magyarországon. Mád és Tokaj között az országút mellett, Szegi falutól nem messze, egy kis erdő szélén leltem rá egy zsidó temetőre. Rendezett, dróthálóval gondosan körbevett sírkert volt, alig valamivel nagyobb, mint egy kosárlabdapálya. A kapu nem volt belakatolva, így könnyen bejutottam. A bejárattól balra, a holokauszt áldozataira emlékező, gondozott kis emlékmű volt látható. A fáradt téli napsütésben az öreg sírok között sétálva, már-már megszokásból a feliratokat olvasgattam. Egyszer csak az öreg, málladozó kőtáblák mellett, egy friss sírra lettem figyelmes. Furcsállottam, mert az egész temetőben ez volt az egyetlen új sír. Kíváncsi voltam, vajon kit temethettek itt el, ebben az eldugott kis temetőben, nem is oly régen. Odamentem a sírhoz, amelyen látszott, hogy gondos kezek tartják rendben.

Két kőtábla egymás felett. Olvasni kezdtem a felsőt.

Csillag Imre 1926-2018

Alatta:

Az apám utolsó üzenete az volt: Bármi is történjen, ember maradjatok. Én is ezt kérem.

Szerető apátok

Megdöbbenve olvastam az alatta levő kis kőtáblát:

SOA* 1944

Csillag család

Egy egyszerű sírfelirat, semmi több. Hány ilyet olvas az ember? Mégis olyan volt számomra, mintha hirtelen egy partra vetett palackra leltem volna valahol a tengerparton, benne egy üzenettel. Az üzenetet nem nekem szánták, de szinte hallani véltem a bibliai intelmet; Add tovább!  „Vésd gyermekeidnek is az eszébe”** (Mózes második könyv 6.7).

Egy Apa, a gyilkosainak kiszolgáltatva, a halál torkából üzent a gyerekeinek. „Bármi is történjen, ember maradjatok”. Fia, Imre megöregedve, sírján ugyanezeket a sorokat hagyta örökül gyerekeinek. Így jutott el hozzám az üzenet.

Olvasva a sírfeliratot arra gondoltam, hogy Anyám és Apám Budapesten, tengernyi viszontagságon keresztül menve, bujkálva, barátok segítségével élték túl azt, ami a vidéki zsidóságnak nem adatott meg.

Szerencséjük volt? Talán igen, hisz a budapestieknek is ugyanazt a sorsot szánták azok, akik alig három hónap alatt kirabolták, gyűjtőtáborokba hajtották, vagonokba zsúfolva, emberi mivoltuktól megfosztva küldték a halálba a vidéki magyar zsidóságot.  Kik tették ezt, és hogyan tehették?

Szinte kívülről tudom az oly sokszor elhangzó sablonos mondatot: 1944-ben a náci megszállók, a magyar közigazgatás tagjaival együttműködve gettókat és gyűjtőtáborokat állítottak fel. Május közepe és július eleje között a teljes vidéki magyar zsidóságot Auschwitz-Birkenauba deportálták.

Az igaz, hogy a náci megszállók, valamint a magyar közigazgatás tagjai, és azok pribékjei végezték el a piszkos munkát, de valójában a tragédiát egy hosszú folyamat előzte meg, amely a magyar parlamentben vette kezdetét. Aztán ugyanott folytatódott, egyre súlyosabb törvények és rendeletek futószalagszerű gyártásával, mely végül a zsidók teljes jogfosztásával zárult.

Az ajándékként visszacsatolt területekért cserébe, valamit csak kellett adni a náci Németországnak. A „legszebb ajándékot” adták. Az ajándék, a minden emberi mivoltjától megfosztott, a társadalomból kitaszított, „nemzetidegen” vidéki zsidóság volt. Halálba küldték őket is, mint néhány évvel korábban a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidóságot, egy „idegenrendészeti eljárás” keretében. Csak akkor a végállomás volt más, nem Auschwitz, hanem Kamenyec Podolszk.

A tettesek adták volna ráadásként a maradék budapesti zsidóságot is, de az Auschwitzi Jegyzőkönyv tartalmát ekkorra a világ már megismerte, és ennek következményeként valami azért lassan megmozdult. A szövetséges kormányok és a Vatikán erőteljes tiltakozó jegyzékeinek hatására, amelyekben már a háború utáni felelősségre vonás is szerepelt, a magyar kormányzó szinte az utolsó utáni percben megálljt parancsolt a deportálásoknak. Igaz, ezután is csak hajszálon múlott a budapesti zsidóság sorsa, mert a rémálomnak akkor még nem volt vége. A törvényes rend széthullásával eszeveszett nyilas hordák tartották rettegésben a főváros zsidó lakosságát. Budapest ostromának utolsó napjaiban is raboltak, gyilkoltak.  Micsoda megkönnyebbülés lehetett az, amikor nem egy ilyen szörnyeteg rúgta be az ajtót, hanem a megfélemlítettek megláttak egy embert, aki végre nem bántani akarta őket.

A dehumanizált, meggyötört budapesti zsidóság felszabadult. Akarták, vagy nem akarták felszabadítani őket a szovjetek, az teljesen mindegy, de így történt. És, ha már így történt, akkor engedtessék meg nekem, hogy hálás legyek, mert a sors jóvoltából erre jártak, és nekik köszönhetően a szüleim, rokonaim, és a budapesti zsidók nagy része megmenekült, életben maradt. Kérdezem én: ha ők nem jöttek volna, ki más mentette volna meg a meggyötört maradékot?

A válasz: senki! Ahogy hagyták a többieket is odaveszni. Mennyit is? „A kitelepítési szállítások megindulása óta: 1944. május 14-től- július 9-ig összesen 147 vonattal 434 351 zsidó fajú személy hagyta el az országot.” Jelentette feletteseinek 1944. július kilencedikén a vidéki zsidóság deportálását irányító vitéz Ferenczy László csendőr alezredes. Jelentését így zárta: „Budapest Székesfőváros kivételével az ország egész területéről a zsidóság már kitelepült.” Tetszenek érteni? Kitelepült.

Az „Oly korban” élt generáció tagjainak száma évről évre fogy, már kevés közöttünk az élő, hiteles szemtanú. Voltak, akik megjárták a haláltáborok poklát, mások a gettóban vagy bujkálva élték át a vészkorszakot. Azok közül, akik visszajöttek sokan némák maradtak, mert képtelenek voltak beszélni az átélt szörnyűségekről.  Akik el tudták mondani, hogy mi történt, azoktól tudtuk meg az igazságot. Mi, az utánuk következők örököltük tőlük félelmeiket, szorongásaikat.

Nézegetem a régi dokumentumokat és plakátokat, közben azon gondolkodom, hogy körülöttünk a világ mekkorát fordult a digitális forradalom eljöttével. Tudomásul kellett vennünk, hogy már ma, de holnap még inkább, egészen más tudásátviteli technikák fognak elterjedni. A kifejezésmódok a szemünk láttára változnak szinte napról napra. A nehezen kezelhető nyomtatott könyvek világa is nagy valószínűséggel a feledés homályába fog süllyedni. És akkor mi lesz az üzenetekkel? Kétségeim vannak. Világosan látható, hogy az évfordulók semmitmondó ünnepi megemlékezései kiüresítik a lényegi mondanivalót.

Vajon, méltóképpen tudjuk továbbadni apáink intelmeit? A gyerekeink és az ő utódaik, vagyis a mai fiatalok gondolatvilágától egyre jobban távolodik a holokauszt tragédiája. Sokszor hallom, hogy a ma nemzedéke közömbös. Valóban közömbös lenne? Ítéletet mondani mindig könnyű volt, viszont megtalálni azokat a kifejezési módokat, amelyekkel üzenni lehet a következő nemzedékeknek, mindig az aktuális jelen generációjának a kötelessége.

Meg kell értenünk a feladatot, hogy csak a jövő nemzedékének nyelvén megfogalmazott hiteles tartalmaknak van esélye áthatolni az idő síkján.