Ayhan Gökhan versei

Temetés

A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,

               Orbán Ottó

Keserű, hogy minden rohad, ami itt van,

                          Orbán Ottó

ezek a próbálkozások, nem tudom, mire jók.

a koporsó is a büntetés része, a szűk

hely, hogy én abba beleférnék, hát

el sem hiszem, ellenérzést

kelt bennem a lélek is,

mint helyezkedési pont, milyen?

mi van akkor, ha a föld olyat

csinál, hogy magából kivet,

a felszínre hozza a benne végbement

változások nyomait, a koszurúkat

félretolja, mást tesz a helyére,

a test darabjait.

meg ez a sok, értelmezhetetlen

dolog, amiből nem értek,

mindenesetre alig valamit, nincs meg

a kellő nyelv hozzá, szóval azok

a születéstől számított nevek, hogy csecsemő,

később gyerek, majd felnőtt és férj, hulla, ilyenek

nem érthető szavak nekem, hogy ez mind az

én nevem lenne, nem, én nem tudok ebbe

belegondolni, meg az se túl világos, hogy

temetés előtt megmossák a halottat, utána

hullaszagú az illető gumikesztyűs keze,

lehúzza, de mégis marad valami, legalább

annyi biztosan, hogy otthon a felesége arcát

simogatja vele, átadja a kéz tapasztalatait,

és ő mit sem sejt az egészből, csak feltételez,

az arcával feltételez, nincs valami rendben.

nap süt, az út kavicsos, nem puha,

ravatalba jutunk mindahányan, a nem

túl szerencsések azonnal a sírba,

a gödör filozófiája megrekedt, se égi, se földi,

van, hogy már nem tud segíteni semmi, és

innen nem is tud a vers folytatódni.

Párhuzamok

„légy férfi mondta a barátom

és vágd ki a szíved”

Györe Balázs

elérkezett, tényleg itt van,

valós alapokon a nyugtalan, beért,

mint a kéz, a helyére került,

sötét alakzatot megkerült,

komolyan vette, másképp nem

ment volna, meg hát különben

is, a szél zúg, mint a lomb.

mikor még élt mindkét rokon,

a nagynénémtől egy malacalakú

perselyt, hogy majd legyen,

addig is minek? egy kalapácsot

anyámtól, aki a konyhában mosogatott,

később a nagynénémet idegbetegre

verte a férje, anyámnak maradt a válás,

a gyereke, a rákja, negyvenkilenc évesen

a halála, hogy tudjak mire emlékezni.

ezt csak úgy, kitételek nélkül,

végeredményben van a lány,

egyetemi teraszon szél, lomb zúg,

a parkolóban bármi megeshet, erőszak

a sötétre gondolt lombok alatt.

nem minden föld olyan, amilyennek

elképzelem, melege van vagy hűvöse,

igen, ezt azért nem tudom, vagy

a szóróparcellák napsütötte része édesebb,

nem tudok ilyeneket, milyen lehet, amikor

a földet szórják rám, és nyitva a száj,

megfeszülnek az idegek.

esküvő és temetés nálam egyet jelent,

mindkettőben, két véglet, én vagyok,

aki szerepel, gyep naphúzta csíkjai,

a vodkaidőt kihasználom, hagy abba

a vers magától, azt hiszem, a fontosat

megint nem tudtam elmondani.

Ayhan Gökhan 1986-ban született Budapesten. Édesapja török anyanyelvű. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Versei többek között a Beszélő, a Kalligram, a Magyar Napló és a Népszabadság hasábjain, kritikája az Élet és Irodalomban jelent meg.