Átmeneti ember

Az úton lévő költő sosem készülődik, sosem indul: csak viszik a tájak…

…És újból és újból megérkezik. És ott látogatóba megy. Élő és halott társakkal találkozik, át meg átváltozik. És fényképek készülnek, ahol egymásra néz evilág és túlvilág, és ő velük együtt néz a lencsébe, együtt a Kádár-kor alkonyatával, a gyerek- és felnőttkorral, a világ részleteinek tolongásában. Mégsem idegen ez az “átmeneti ember”, mert sehol sem csodálkozik el a korokon, a váltott színű időkön és nemzedékeken. Úgy vesz részt, hogy szemügyre vesz. Odüsszeusz, Hamlet az útitársai a szerteágazó utakon, és ha megpihen, akkor úszik egyet, de akkor is váltogatja a tempót és az időket, mert az ógörög antikvitásban bolyongó hajósoknak a társa ő még New York-ban is, ahol flaszteron járva kultúrákat idéz fel és ha olykor éjszaka a saját lakása ablakán kinéz, akkor is újabb utakra indulva másfele jár – írja ajánlójában Bereményi Géza Can Togay János új verseskötetéről, mely a Scolar Kiadónál jelent meg, s amelyből két verset közlünk.

 

Hamlet látogatóban apjánál

 

Hajladoztak a fák az ösvényen.

Lobogó fehér köpenyben ápolók

jöttek szembe

(megakadt szemem fapapucsaikon).

 

A szél avart kergetett, a betegek

csíkos hálóköntösben álltak az

oszlopok mellett, és dohányoztak.

 

A kastélyban apám közelített

(vagy csak apámnak szelleme),

lépdelt nagy szárnyas ajtókon át

a fekete-fehér kőlapokon.

 

A folyosó váltakozó fényeiben

kattogó fűtőtestek álltak díszsorfalat neki,

kígyózó csövek kísérték útját,

hirtelen nyíló terek fogadták, búcsúztatták,

míg az ablakoknál egy-egy ápolt mozdulatlan

az udvart nézte.

 

A termekben volt, aki narancsot evett az ágyán ülve,

volt, ki egy újságban volt elmélyülve.

Apám a váróba ért, és elfogadta kínált helyét.

 

– Az idő kizökkent, ez a probléma – szólt váratlanul,

körülnézett és közelebb hajolt – helyére

kéne zökkenteni. Tud valakit erre?

Szemét lehunyta, és hátradőlt a széken.

 

– Rettentő állapotban van az idő! – tette hozzá,

– én egyébként már mindent elfeledtem –

suttogta összeesküvő ábrázattal,

– fiatalkorom helyeit, a hosszú parti sétányt,

a sirályokat, a délutánokat, a tenger illatát,

a távozó hajót, amin ültem, a szállásokat

recsegő lépcsőikkel és a kikötők sorát…

 

– Mi közöm? – csattant fel hirtelen, és

körbemutatott, – csak azért nézem őket,

hogy legyen, amit még elfeledjek!

 

Hangja sírósra váltott: – Ha van kapcsolata

a főorvossal, kérem, beszélje rá, hogy küldjön

még villámot a fejembe, túlontúl sok mindenre

emlékszem! – mondta, és zokogni kezdett.

 

– Még egy könnycsepp, és nem számíthat

rám az idő-dologban! – figyelmeztettem

olyan hangosan, hogy visszhangzott

a folyosó, és körénk gyűltek mind a

pizsamások és a köntösösek.

 

Ott álltak, és néztek bennünket.

– Uzsonnaosztás van, mennem kell!

Apám felállt, és búcsú nélkül elcsoszogott.

 

Az épület ajtaja döngött mögöttem,

a buszok kipufogóiból ömlő fekete

füst sötétbe borította a város egét,

csak egyetlen csillag ragyogott,

sajnos már nem tudom a nevét.

 

 

Izabella

(Hispánia, 1492)

 

Ott ültem hát papír fölé borulva,

és eszembe jutott minden múltnak múltja:

a vitorlásokon reszketők, amint hazájuk elhagyva

menekültek sorra…

 

Hajók hasítják a hullámokat, karavellák.

Alhambra vörös boszorkánya, Izabella,

átkozott légy, mert útnak indítottál, nem

lesz nyugtom már soha, sem nekem, sem utódaimnak!

 

Halottat vetnek át a fedélzeten, súlyos zsák csobban,

útja a sötétlő mélybe vezet: ott minden a csöndé,

oda nem ér le semmi hang, a halak ott némán rajzanak.

 

Ilyen némaság van bennem ezen az estén, ahogy

elgondolom a karavellák útját, és lemondok arról,

hogy elképzeljem a menekülők gondolatait,

ezt a költőkre, prófétákra és a könyvek íróira hagyom.

 

És mégis: az első lépés, ami partot ér,

az első pillanat a város kövein,

az első városlakó, aki megszólít,

 

az első pohár víz, ami ajkad éri,

az első álom, ami érted jön,

és az első ébredés.

 

Sietős léptek a kikötőben, kiáltozás a piacon,

fénylő halak a kosarakban, ezüst pikkelyek,

a kápráztató fény, egyedül, itt a távolban.

 

Leroskadni, térdre hullani, hagyni, hadd

vonuljon el szemeim előtt az eljövendő

születések, halálok sora, arcok, alakok hada.

 

Egy kis csermely csobog a térdemnél,

levágott állatok vérével keveredik és csillog.

Ha ma éjjel szállásra találok, rád fogok gondolni

Izabella, királynőm, kegyetlen, gyilkos üldözőm.

 

Te, a kalandor kapitány parancsolója, új világ

úrnőjének készültél, míg én kifosztva álltam a hajón,

és gyakoroltam új nyelvemet, a némaságot.

 

Miattad lesz riadt és értetlen minden utódom,

mint amilyen riadtan és értetlenül állok itt.

Körülöttem dolgán nyüzsög az idegen tömeg,

szétnyílik, összezár és elnyel.

 

(Átmeneti ember, versek 2010-2020)