A Rumbach Sebestyén utcai „konzervatívebb” neológ zsinagóga

Írta: Komoróczy Szonja Ráhel - Michael L. Miller - Rovat: Képzőművészet, Kultúra-Művészetek, Történelem

Az elmúlt évtizedekben a budapesti köztudatban elterjedt tévhit szerint a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga a status quo ante irányzathoz tartozott, és eszerint a három belső-erzsébetvárosi nagy zsinagóga által alkotott háromszög csúcsai egyben a 19–20. század fordulóján kialakult három magyar zsidó irányzatot képviselnék. Ez a status quo mítosz azonban nem tükrözi a történelmi tényeket.

A zsinagóga épülete 1935-ben

Az Otto Wagner által tervezett, Kallina Mór által kivitelezett épületet 1872. október 1-én a (kongresszusi / neológ) Pesti Izraelita Hitközség (PIH) zsinagógájaként avatták fel. Alapításától fogva az utolsó ott szolgáló rabbi, Fischer Benjámin személyéig mindvégig a neológ hitközségen belüli (sokszínű) egységet képviselte és jelképezte.

Már a Dohány utcai zsinagóga építésekor felmerült, hogy a hitközségen belül egy másik, konzervatívabb rítusú zsinagógát is építenek – hogy az egységet megtartsák. Ehhez végül 1867 nyarán vásárolták meg a Rumbach Sebestyén utcai telket. A leendő közösség alapító tagjai közvetlenül a telekvásárlás után ezt írták: „A béke hívei vagyunk, és nem követjük más hitközségek példáját, hogy különválnánk, de követeljük a zsinagóga építését, mert csak így lesz a béke fenntartható, sőt megerősíthető.”[1]

73 évvel később, amikor a korábban három külön jogi entitást jelentő hitközséget állami nyomásra egyesítették, az ennek kapcsán Budapesten összehívott Izraelita Országos Gyűlésen a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga akkori rabbija, Fischer Benjámin örömmel üdvözölte az egyesítést, és a Rumbach alapítóinak szándékához hasonló egységpárti véleményt fogalmazott meg:

„Nem óhajtottam az elkülönködők táborába átmenni, bár nagy örökséget tudtam volna átvenni, atyám, nagyapáim az orthodoxiában éltek és küzdöttek. Én megmaradtam azon álláspont mellett, hogy az ősi, a tradicionális zsidóságért kell dolgozni abban a táborban is, ahol ez a tradíció veszélyben van. És, hogy nem csak magam, hanem hasonló gondolkodású paptársaim és hasonló gondolkodású, odaadó, kötelességteljesítő zsidó testvéreim is így gondolkoztak, ez adja meg a lehetőségét annak, hogy most már újból felfedezzük a régi igazságot és megvalósuljon a régi remény és a különböző táborok egyesüljenek abban a megegyezésben, hogy vallási tradícióink alapján biztosítjuk ősi zsidóságunk fennállását közös keretben, hogy így az ősi zsidóság fennállása mindkét táborból jövő egységes zsidóságnak a jövőre is biztosíttassák.”[2]

Amíg használatban volt, a Rumbach-zsinagóga végig az egységet képviselte. Ennek ellenére a rendszerváltás utáni magyar zsidó közbeszédben épp a zsidó hitközség széttagoltságának egyik jelképe lett.

A zsinagóga belseje 1935-ben

A zsidó háromszög

1993 után egyre gyakrabban jelenik meg a Belső-Erzsébetváros kapcsán a „zsidó háromszög” kifejezés – Komoróczy Géza nyomán. A háromszög csúcsait a környék három nagyzsinagógája jelenti: az 1859-ben épült Dohány utcai, az 1872-es Rumbach Sebestyén utcai és az 1913-as Kazinczy utcai zsinagóga.

A három nagy zsinagógát és a hármas tagoltságot gúnyolja ki egy közkeletű zsidó vicc magyar változata is. Az eredeti vicc szerint amikor a zsidó Robinson Crusoe körbevezeti az őt felfedező hajó kapitányát a lakatlan szigeten, kiderül, hogy két zsinagógát épített, és amikor a kapitány megkérdezi tőle, hogy miért kettőt, azt válaszolja, hogy az egyikben imádkozik, és a másikba soha be nem tenné a lábát. A magyar változat szerint nem két, hanem három zsinagógát épített, és az egyikbe ünnepeken járt imádkozni, a másikba hétköznap, a harmadikba soha nem tette be a lábát.

A pesti zsidó háromszög három csúcsa közül a Dohány mindig is a neológ zsidóság zászlóshajója volt, a Kazinczy az orthodoxia központi zsinagógája. A harmadikat, az akkor már évtizedek óta használaton kívüli Rumbach zsinagógát pedig sokan a status quo ante irányzattal kezdték azonosítani. Így tévedések, félreértések és leegyszerűsített értelmezések eredményeként egyre több cikkben és útikönyvben is status quo zsinagógaként jelent meg. Így beszélnek róla nap mint nap az idegenvezetők is – megfelelve az angol aforizmának, miszerint: „Don’t let the truth get in the way of a good story.” De status quo zsinagógaként említi a mai napig a legtöbb szakirodalom, többek között Szunyogh Szabolcs nemrég megjelent Magyar menóra című könyve,[3] de még a MAZSIHISZ honlapja is: „a »Dohánnyal« való versengés szellemében a status quo közösség révén született meg a »Rumbach zsinagóga«.”[4]

 

A szakadás és az újraszakadás

A magyarországi zsidóság felekezeti szakadása a dualizmus idején alakult ki. Az emancipációs törvény után, 1868-ban összehívott zsidó kongresszus (hivatalos nevén Izraelita Egyetemes Gyűlés) folyományaként a magyar zsidóság kettészakadt, és 1871-re hivatalosan is két országos zsidó szervezet jött létre: a kongresszusi (neológ) és az orthodox. Azok a hitközségek, amelyek egyik országos szervezethez sem akartak csatlakozni, saját magukat „status quo ante” (a köznyelvben: stateszku) hitközségként definiálták, vagyis a kongresszus és a szakadás előtti állapotot tekintették ideálisnak. 1877-ben törvényileg is elismerték a status quo ante hitközségeket, az országos szervezet azonban csak 1927-ben alakult meg. A status quo hitközségek szinte egyetlen közös jellemzője az volt, hogy különféle (elsősorban helyi politikai) okok miatt nem akartak sem az orthodox, sem a neológ országos hitközségi szervezethez csatlakozni. De ezen túl nem képviseltek egységes liturgiai, ideológiai vagy valláspolitikai álláspontot.

A legnagyobb status quo hitközségek Debrecenben, Nyíregyházán, Egerben és Gyöngyösön voltak. Budapesten egyetlen hitközség sem definiálta magát status quo-nak, és nem csatlakozott később sem a status quo országos szervezethez. Nem csak a Rumbach nem volt tehát soha status quo zsinagóga, hanem Budapesten hivatalosan egyáltalán nem létezett status quo hitközség és zsinagóga. Az 1950-es kényszeregyesítés után hivatalosan vidéken sem maradt meg a status quo irányzat.

2004-ben hirtelen több közösség is az egykori status quo hitközségek és országos szervezet örököseként kezdett hivatkozni magára. 2004-ben alapította meg a Chábád Lubavics amerikai haszid mozgalom az Egyesült Magyar Izraelita Hitközséget (EMIH), amely – abszurd módon – az egykori status quo szervezetek jogutódjának is vallotta magát. Ugyanabban az évben Budapesten több neológ zsinagóga (Bethlen tér, Hegedűs Gyula utca, Nagyfuvaros utca) falán jelent meg egy tábla, miszerint azok status quo zsinagógák lennének – miközben korábban nem volt semmi status quo kötődésük. Szintén 2004-ben alakult újjá a debreceni status quo hitközség, bár továbbra is a neológ Mazsihisz kötelékén belül maradva – az új status quo hitközségek közül 2014-ig ez volt az egyetlen, amelynek történelmi legitimitása is volt; 2014-ben a gyöngyösi hitközség is újjáalakult.

 

A „konzervatívebb” neológ zsinagóga

A Rumbachot ugyanaz a hitközség építtette, mint a Dohányt, tehát szintén neológ zsinagóga volt. 1899-ben az Egyenlőség ezt írta a két zsinagógáról: „Egy hitközségnek az imaháza mind a kettő, ennek mint annak ugyanaz az elöljárósága, a rabbisága, a szervezete és az adminisztrácziója, de (…) az egyiket a hitközségnek ama tagjai látogatják, kik a modernebb iránynak hódolnak, a másikat meg a konzervatívebbek.”[5]

A hasonlóság és a különbség meglátszik a két zsinagóga épületén, és meglátszott a helyi szokásokon, a rabbikon és a kántorokon. Mindkét épületnek vannak tornyai, mindkettőben volt szószék, mindkettőben papi reverendát viseltek a rabbik és kántorok, és mindkettőben volt kórus – amely elemek a neológ zsinagógák jellegzetességei voltak. A Dohányban viszont van orgona, a Rumbachban soha nem volt; a Dohányban az imatérben elöl van a bima, a Rumbachban középen volt; a Dohányban a nők a karzaton ültek, a Rumbachban a karzaton még korlát (mehica) is volt; a Dohányban – amíg Frölich Róbert főrabbi pár éve ki nem tiltotta őket – nők és férfiak is énekeltek a kórusban, a Rumbachban csak férfiak és kisfiúk. A Dohányban a szentbeszédek (dróse) nyelve eleinte német, majd idővel magyar volt, a Rumbachban a rabbik magyarul, németül vagy jiddisül tartották beszédeiket. A Rumbachban a hívek „kibontott talisszal imádkoznak, szintén egészen úgy, mint az orthodoxoknál, míg a dohány-utczai templomban (…) a hívek az imaköpenyeget csak összehajtva veszik magukra, és az imákból is egyiket-másikat kihagyják.”[6] A Rumbach közösségében felnőtt Goitein Emil (1917–1988) kántor így emlékezett vissza az ottani imarendre, évtizedekkel a zsinagóga bezárása után: „egy különleges nuszáchhal (imarend) imádkoztunk; tradicionális volt, és pontos és egyszerű, de mégis különleges.”[7]

Ahogy a Dohányban, úgy a Rumbachban is sokáig párban szolgáltak a rabbik. Az első rabbi-pár Pollák Lázár (Eleázár / Lajos, 1822–1905) és Brill Sámuel Löb (1814–1897) voltak, utánuk pedig Adler Illés (1868–1924) és Feldmann Mózes (1860–1927) jöttek. Adler Illés utódaként szóba került Hoffer Ármin is, de végül Fischer Benjámint (1878–1966) választották meg, aki 1926-tól több mint harminc éven át egyedül volt a zsinagóga rabbija.

Fischer Bejámin 1878-1966

A Rumbach rabbijai orthodox jesivákban tanultak, hagyományos rabbidiplomájuk volt, de jelentős szekuláris műveltséggel is rendelkeztek. Rabbi-állásukon túl mindannyian más módon is kötődtek a neológia intézményrendszeréhez: Pollák részt vett az 1877-ben alapult neológ Rabbiképző Intézet vezérlőbizottságának munkájában, Brill Talmudot, Feldmann pedig későbbi rabbinikus irodalmat és szertartástant tanított ott; Adler az Egyenlőség-ben, az IMIT (Izraelita-Magyar Irodalmi Társulat) és az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) kiadványaiban publikált; Pollák és Fischer feleltek a pesti neológ hitközségben a kóserságért. Valószínűleg mindannyiukra igaz volt az, amit Fischer Benjámin mondott Feldmann sírkőavatásán: „mély talmudtudással párosult régi vezető rabbinikus képessége és újszerű Bal Hauroo (tanár) egyénisége külön jelenség.”[8]

 

„Berepülő galambok”

A Rumbach-zsinagóga épülete a vészkorszak során többször is szenvedett károkat. 1941-ben a magyar hatóságok gyűjtőtáborként használták, ahonnan az ország keleti határára deportáltak zsidókat, hogy onnan a nácik Kamenyec-Podolszkijba vigyék és kivégezzék őket – az épület falán erre egy 1991-ben elhelyezett tábla emlékeztet. A légitámadások során az ablakok betörtek, és 1944-ben az utcai front felső emeletét találat érte.

A gettó felállítása után a Rumbach-ot újra zsinagógaként használták – ez volt az egyik működő zsinagóga a gettóban. Egy visszaemlékező azt írja:

„Feledhetetlen számomra már az első szombat délelőtti Rumbach utcai templomi istentisztelet. (…) Az újra megkezdett istentiszteletek hírére péntek estén már vagy 70–80-an voltak a templomban, szombat délelőtt pedig már több mint kétszázan merészkedtünk az imádkozáshoz. (…) A hitszónoklat alatt nem a beszéd, hanem a hívek magatartása volt megrázó. Állandóan hangzott a repülőgépekről ledobott bombáknak meg a belövéseknek a robbanása. A nagy légnyomástól a templomkupola-ablak szilánkjai repedeztek, aláhullottak. A hívek imádkoztak tovább… A Síp utcából üzenet jött, hogy hagyjuk abba az imát, mert razziát tartanak az SS-katonák. A fiatalabbak tényleg a templom udvarán levő kórházba menekültek, de az imádkozók nagy része ottmaradt. Biztonságban érezték magukat, amíg a templomban vannak, amíg imádkoznak.”[9]

A zsinagógát az épületet ért károk ellenére is használták, a gettó felszabadítása után is. Az 1945 őszén indult Új Élet rendszeresen közzétette a működő zsinagógákban az imaidőket, és itt a Rumbach az első alkalomtól kezdve szerepelt. Pesten nyolc zsinagóga volt a listán, mindegyikük neológ zsinagóga: Dohány, Rumbach, Aréna (Dózsa György út), Bethlen, Csáky (Hegedűs Gyula utca), Nagyfuvaros, Páva, Zugló (Thököly út). Az Új Élet közléseiből kiderül az is, hogy a háború utáni első időkben Mandel Lajos kántor vezette az imákat, és Fischer Benjámin rabbi tartotta a beszédeket.

1947-ben a közösség az épületen kisebb javítási munkálatokat végeztetett, és szeptember 12-én (a ros ha-sana előtti héten) a péntek esti ima keretében újjáavatták a zsinagóga épületét. Az ünnepi alkalomból Fischer Benjámin rabbi mondott beszédet, a kórust Lőwy Károly korábbi szolnoki főkántor vezette, és jelen volt Domonkos Miksa, a neológ hitközség ügyvezetője is.[10] Másnap reggel Tóra-tekercset is avattak, amelyet Hegedüs Ernő és Irma adományoztak a zsinagógának harmincadik házassági évfordulójuk alkalmából.[11] Ettől fogva szombatonként a zsinagógában imádkozott a közösség, hétköznap pedig az utcai fronton, az épület második emeletén.

A Rákosi-korszakban, majd az 1956-os forradalom következtében egyre csökkent a Rumbach látogatottsága. Ahogy sok más rabbi, 1958-ban végül Fischer Benjámin is elhagyta az országot.[12] Távozása után egy ideig még működött a Rumbach: az Új Élet tudósításaiból ismert, hogy 1959 nyarán szombat délutánonként dr. Richtmann Mózes tartott Perek-magyarázatokat, ugyanabban az évben „Jaum Kippur”-kor Kohlmann Nándor tartott beszédet, 1960-ban szombat délutánonként „Solausz Szeudauszt” rendeztek.[13] Új rabbit azonban nem neveztek ki a zsinagóga élére, és a közösség egyre fogyatkozott, presztízse egyre csökkent. Míg a Dohányba jegyet kellett venni a nagyünnepekre, a Rumbachba ingyenjegyeket osztott a hitközség a szegények számára.

A közösség fogyatkozásával párhuzamosan az épület állapota is egyre csak romlott. 1961 nyarán a hitközség felszólította a gondnokságot, „hogy a hiányzó ablaktáblákat pótolja, mert a berepülő galambok erősen rongálják a berendezést, de az Istentiszteleteket is zavarja az erős léghuzat.”[14] Mindez nem történt meg, és a hitközség vezetősége bejelentette, hogy abban az évben az őszi nagyünnepeken nem lesz a zsinagógában ima.

A Rumbach zsinagógát tehát 1961 nyarán bezárták. A közösség átköltözött a Hősök templomába, és ott, illetve a Síp utcai Talmud Tórában még évtizedekig megtartotta külön identitását, elsősorban Goiteinnek köszönhetően. Ahogy ő mondta: „Talán ideje volna, hogy bezárjuk a boltot, hogy föloszlassuk a közösséget. Öt percre van a Kazinczy utcai templom, összeolvadhatnánk velük. Úgy folytatom ezt a harcot a Rumbach közösségért, mint egy csökönyös szamár. De tudom, így lesz, amíg mozdulni tudok.”[15] Halála után nem sokkal a közösség külön identitása meg is szűnt.

 

Ki veszi meg a zsinagógát?

A Rumbach-zsinagóga bezárását követően szinte azonnal felmerült az épület eladásának lehetősége. Az 1961 és 1988 között eltelt 27 évben a hitközség különféle állami cégekkel tárgyalt mint lehetséges vevőkkel, többek között a Divatcsarnokkal, az Állami Budapesti Táncegyüttessel, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalattal, a Bútorértékesítő Vállalattal, az Állami Gorkij Könyvtárral, a Kulturális Minisztériummal. Az épület felmerült használati céljai között szerepelt lakberendezési áruház, raktár, levéltár, könyvtár, székház. A tárgyalások során a hitközségen és a potenciális vevőkön kívül fontos szerepet töltött be az Állami Egyházügyi Hivatal, Budapest Főváros Tanácsa, és különösen az Országos Műemléki Felügyelőség.

A műemlékvédelem – és különösen Czétényi Piroska – mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy a leendő tulajdonos az épületen ne végezzen strukturális változtatásokat. Az épület eladása végül többször is műemlékvédelmi okok miatt hiúsult meg, pedig a felügyelőség pont az épület megóvása érdekében elviekben kifejezetten támogatta azt: „Minél tovább marad használó nélkül az épület, annál tovább romlik… egy használat megkívánta kisebb változtatás, kevesebb kárt jelenthet az építményben, mint a további gazdátlansága.”[16] Egyre inkább aggódtak az épület állagának folyamatos romlása miatt, és többször is felkérték a „zsinagóga felelős kezelőjét (MIOK), hogy az épület állagmegóvási munkáit (tető ereszcsatorna javítás, ablaküvegezés és a belsőben a galambfészek és piszok eltakarítása) végeztesse el.”[17] Mindez azonban több felszólítás és per ellenére sem történt meg, és 1979 őszén a tető egy része beszakadt.

A hitközség tehetetlenségét és az épület eladásának nehézségeit látva, az épület megóvása érdekében felmerült az is, hogy az állam vegye el a hitközségtől az épületet – ezt azonban az Állami Egyházügyi Hivatal vétózta meg:

„Az izraelita felekezet működéséhez szükséges költségek fedezetének jelentős részét éppen a használaton kívüli épületek eladásából fedezi. (Ezen túl még állami támogatást is szükséges biztosítani számukra.) A (…) javaslattal – hogy a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga épülete kerüljön állami tulajdonba, állami költségen történjen meg a helyreállítás és ezt követően új funkciójú hasznosítására kerüljön sor, egyetértünk. A fentemlített okok miatt viszont nem értünk egyet azzal, hogy az ingatlan ajándékozás révén kerüljön állami tulajdonba. Ez a megoldás anyagi és felekezetpolitikai okok miatt az izraelita felekezet vezetői részére elfogadhatatlan. Erre mi sem kötelezhetjük őket. Az izraelita felekezet vezetése az előnyös helyen fekvő ingatlant kész 2.5 millió forintos, igen méltányos vételáron átengedni a Fővárosi Tanácsnak.”[18]

Az 1988-as dasveteli szerzodes első oldala

Végül 1988-ban a székesfehérvári Alba Regia Építési Vállalat (ARÉV) vette meg a zsinagóga épületét – 6 millió forint „kölcsönösen megállapított vételárért (…) hogy az eladási árból 5.000.000 Ft telek, 1.000.000 pedig a felülépítmény értéke.”[19] Az ARÉV befektetési céllal vette meg a zsinagógát: a tatarozást követően az épületet értékesíteni akarta. A Műemléki Felügyelőséggel való egyeztetéseket és a munkálatokat 1988 nyarán meg is kezdték. Ezek fedezetére jelzáloghitelt vettek fel, és párhuzamosan tárgyalásokba kezdtek potenciális vevőkkel, akiknek igényei szerint tervezték véglegesíteni az épületet. 1991-re 75-80%-os szinten tartott a felújítás, az épület becsült piaci értéke ekkor 600 millió forint volt.

Némi botrány kerekedett 1988 őszén, amikor felröppent a hír, hogy tőzsdét csinálnának a zsinagógából. De a cég a tatarozás során több lehetséges külföldi és belföldi vevővel is folytatott tárgyalásokat, és több hasznosítási célt is mérlegelt. Felmerült többek között egy kóser hotel kialakítása. Az egyik potenciális vevőnek, egy izraeli üzletembernek 1989 őszén elővételi jogot is ígértek. Lehetséges vevőként felmerült többek között Fischer Iván, Zalatnai Cini és Yoko Ono neve is. Az épületet azonban nem sikerült eladni. 1991 szeptemberében megpróbálták elárverezni, a felhívás szerint „az épület alkalmas kulturális célú tevékenység folytatására (hangversenyterem, hanglemezstúdió, körszínház stb.), de a kialakított irodaegyüttes alkalmassá teszi egyéb, a kegyeletet nem sértő tevékenységre is.”[20] Az aukció azonban sikertelen volt, az épületre továbbra sem találtak vevőt.

Az 1989 őszén folytatott tárgyalások során felmerült, hogy a neológ hitközség jogosan adta-e el az épületet, és így az ARÉV jogos tulajdonosa-e annak – az izraeli üzletember „úgy feltételezi, egyéb magyarországi ismeretei birtokában,” hogy a zsinagóga eredeti birtokosa az orthodox hitközség lett volna.[21] A status quo mítosz ezek szerint ekkor még nem volt elterjedt.

A szerződés utolsó oldala

1989-ben a korábbi hitközség jogutódjaként létrejött MAZSIHISZ vezetőjeként Zoltai Gusztáv nyilatkozataiból úgy tűnt, hogy a zsinagóga eladását a hitközség már hibának minősítette, és szerette volna visszaszerezni azt. Hatalomra kerülése után nem sokkal Zoltai tárgyalásokba kezdett az ARÉV-vel, és ezek során a felek kimondták, hogy az ideális az volna, ha a felújítás után a zsinagóga visszakerülhetne „az eredeti tulajdonos vagy ahhoz közelálló körök birtokába.”[22] Mindeközben Zoltai elismerte az ARÉV anyagi befektetéseit és érdemüket az épület megmentésében, és a visszaszerzését is „természetesen vállalatuk teljes anyagi érdekeltségének fenntartása mellett” képzelte el.[23] Néhány évvel később egy interjúban Zoltai azt mondta: „Évekkel ezelőtt értékesítette az előző vezetés. A legritkábban védem őket, de ha azt a »hibát« nem követik el, akkor ma nincs miről vitatkozni – összeomlik az épület.”[24]

Az ARÉV-vel folytatott tárgyalások során azonban Zoltai elmondta, hogy „a hitközség várhatóan nem fog rendelkezni olyan anyagiakkal, melyek lehetővé tennék számukra, hogy az épület visszakerüljön tulajdonukba.”[25] Az, hogy a hitközség visszavásárolná, így fel sem merülhetett.

A Rumbach visszaszerzésére az egyházi ingatlanokra vonatkozó 1992-es kárpótlási törvény teremtett új lehetőséget. Magát a zsinagógát ez alapján nem igényelhette ugyan vissza a hitközség, hiszen szabályos adás-vételi szerződéssel adták el 1988-ban, de a jogosan visszaigényelhető épületek közül felajánlottak bizonyos csereingatlanokat érte cserébe. A tárgyalások során felmerült ingatlanok közül a legjelentősebbek és legismertebbek az egykori zsidó gimnázium (Radnóti) épülete, az Amerikai út 57. szám alatti Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet épülete, valamint a kanadai nagykövet rezidenciájának Budakeszi úti épülete voltak. A hitközséggel folytatott kárpótlási tárgyalások miatt az Állami Vagyonügynökség nem engedélyezte, hogy az ARÉV a zsinagógát eladja.

Az ARÉV 1992-ben állami tulajdonú részvénytársasággá alakult, és kezdték előkészíteni a cég privatizációját. A zsinagóga rendezetlen helyzete miatt azonban a privatizáció sokáig nem sikerült. A helyzetért, ha nem is nyíltan, sokan a hitközséget hibáztatták; Pálos Miklós államtitkár (KDNP) például így kommentálta: „a MAZSIHISZ ragaszkodik az ingatlanhoz és fel sem merült az anyagi részvétele az ügyben.”[26] Az ARÉV privatizációjához végül az kellett, hogy az Állami Vagyonügynökség 1994-ben megvásárolja a Rumbach épületét – azzal a feltétellel, hogy a bevételt a cég hitelek visszafizetésére fordítja.

A Rumbach utcai zsinagóga ezáltal 1994-ben állami tulajdonba került. A felújítási munkálatok nem folytatódtak, és az elkövetkező évek során az épület állaga újra romlani kezdett. Az állam is megpróbálta eladni, elárverezni, utoljára 2000-ben, 655 millió forintért – de sikertelenül.

Népszabadság hirdetés 1991-ből

A status quo mítosz eredete

A Rumbach eladásával és állapotával kapcsolatos nagy mennyiségű levelezésben a zsinagógát „volt”, „régóta nem használt”, „évek óta használatlan” vagy egyszerűen „Rumbach Sebestyén utcai” zsinagógaként említik, de meglepően sokszor szerepel az iratokban „orthodox izraelita zsinagóga” is. Egyszer sem szerepel „status quo” zsinagógaként. Amikor az épületet 1988-ban végül sikerült eladni, az adásvételi szerződés „templom”, illetve „romantikus stílusú (sic!) zsinagóga” néven nevezi meg az épületet.

Kutatásunk során először az épület eladása utáni forrásokban találtunk írásban utalást arra, hogy a Rumbachra status quo zsinagógaként hivatkoztak. Közvetlenül a zsinagóga eladása után említette így egy szenzációhajhász cikkében a nemrég elhunyt, magyar származású, Chábád-kötődésű Naftali Krausz.[27] Ugyanebben az időben Raj Tamás budapesti neológ rabbi is status quo zsinagógaként beszélt róla, sőt a hitközség egykori vezetőségét teljesen alaptalanul kritizálta is azért, hogy az eladáskor „nem kérdezték meg a statusquo zsidókat, kiknek ősei saját pénzükön építették a zsinagógát, így joggal tarthattak volna igényt saját zsinagógájukra.”[28] Mindkettejük tévhite onnan származhatott, hogy a vidéki, eredetileg a két háború között még status quo hitközségekből Budapestre költözött zsidók közül sokan a Rumbachban találtak otthonukra, mivel status quo hitközség Budapesten nem létezett, de ez a neológia „konzervatívabb” zsinagógája volt.

Haraszti György megcáfolta a Rumbach utcai zsinagógával kapcsolatos status quo mítoszt, amikor az épületről és híveiről szóló, részletes kutatásokkal alátámasztott cikkében hangsúlyozta, hogy az „soha nem került sor az anyahitközségtől való formális elszakadásra vagy a status quo ante hitközségek 1928-ban megalakult külön szervezetéhez, szövetségéhez való csatlakozásra.”[29] Haraszti bebizonyította, hogy a zsinagóga neológ zsinagóga volt, de cikke nem került be a tágabb köztudatba.

Így kerülhetett 2004-ben, a zsinagóga tulajdonjogával és jövőjével kapcsolatos viták hevében a status quo mítosz a zsidó közösségen belüli, az országos, sőt a nemzetközi politikai köztudatba.

 

Ki kapja meg a zsinagógát?

Miután az államnak sem sikerült elárvereznie a zsinagógát, felújultak a MAZSIHISZ és az állam tárgyalásai a zsinagóga tulajdonjogával, illetve egy lehetséges ingatlancserével kapcsolatban. Végül a 2003-as költségvetési törvény rögzítette, hogy az állam átadja a MAZSIHISZ-nek a zsinagóga épületét, amennyiben a hitközség lemond a Budakeszi úti épületről.[30] De az ingatlan visszaszerzésén túl annak újbóli, teljes felújítása is felmerült. Ahogy Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke akkor fogalmazott: a szervezet „szeretne garanciát kapni, hogy az állam nemcsak visszaadja a zsinagógát, hanem a felújítás költségeihez is érdemben hozzájárul.”[31]

Mindeközben a 2004-ben, a Chábád által létrehozott EMIH is tárgyalásokba kezdett az állammal, és ők is megpróbálták megszerezni a zsinagóga épületét. Felajánlották, hogy megvásárolják a zsinagógát, nemzetközi zsidó szervezetek segítségével 400 millió forintot fizettek volna az épületért.[32] Miután a MAZSIHISZ ezt megakadályozta, azt is felajánlották, hogy az épület tulajdonjogát kapja meg a MAZSIHISZ, és ők a rendelkezésükre álló összegből rendbe hoznák és használnák a zsinagógát.

A tárgyalások során az EMIH rendre arra hivatkozott, hogy ők a status quo hitközségek jogutódja, és ezért kell nekik megkapniuk az egykori status quo zsinagógát. Az ő érdekükben, ugyanerre hivatkozva lobbizott 2005 januárjában Mádl Ferenc köztársasági elnöknél Jona Metzger, akkori izraeli askenázi főrabbi is – aki most épp megvesztegetés, adócsalás és az igazságszolgáltatás akadályoztatása miatt három és fél éves börtönbüntetését tölti. A tárgyalásokon Metzger azt mondta, hogy „ha az épület visszakerülhet a zsidókhoz (…), akkor jó lenne, ha ismét a status quo irányzat kapná meg.”[33] A miniszterelnöknek, Gyurcsány Ferencnek írt levelében úgy fogalmazott, hogy „mind a százezres budapesti, mind a világ többmilliós zsidóságát boldoggá tenné, ha a Rumbach  utcai zsinagógát az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközségnek (EMIH) adná át a magyar állam.”[34]

A Rumbach kapcsán nyilvánosan, a politikai színtéren és a médiában is egymás ellen fordult a két hitközség. A Chábáddal szemben megfogalmazódott a vád, hogy elsősorban azért nevezték 2004-ben status quo hitközségnek az EMIH-et, hogy megszerezhessék a Rumbach ingatlanját. Köves Slomo, az EMIH vezető rabbija pedig azzal vádolta a MAZSIHISZ-t, hogy „azért érdekelt a Rumbach utcai ingatlan megszerzésében, hogy az ne az EMIH-é legyen.”[35] Kommunikációjával az EMIH a felszín alatti ellenérzéseket a MAZSIHISZ ellen fordította. Egy korabeli újság a Köves Slomóval folytatott beszélgetés alapján például azt fogalmazta meg, hogy „attól tartanak, a kormány diszkriminálja” az EMIH-et, és ha nem az EMIH ajánlatát fogadja el a kormány, akkor „a költségvetés jelenlegi állapota ellenére egy abszurd döntést hoz.”[36]

Mindenesetre a Chábád akkor is, és azóta is tagadja, hogy a Rumbach megszerzése érdekében vallották volna magukat a status quo hitközségek jogutódjának – függetlenül attól, hogy ez az öndefiníciójuk különben sem jelenthetett volna történelmi jogalapot a Rumbach megszerzésére. 2012-ben viszont épp ennek köszönhetően lett az EMIH történelmi egyházként elismerve, és így a Rumbach zsinagógánál is értékesebb állami elismerésben és támogatásokban részesülhetnek.

A MAZSIHISZ pedig végül elérte azt, amit Zoltai 1994-ben, majd Heisler 2004-ben szeretett volna: a hitközség megkapta a Rumbach utcai zsinagóga épületét a Budakeszi úti épületért cserébe, és az épület felújításának fedezetét magára vállalta az állam.

Ezzel remélhetőleg elmúlt annak a veszélye, hogy a zsinagóga összedőljön, hogy tőzsdét, raktárt vagy előadótermet csináljanak belőle. A hivatalos tervek szerint az „Együttélés Háza” lesz a zsinagógában, a zsidók és nem zsidók együttélésének a háza. De a zsinagóga történelmét és szellemiségét figyelembe véve a zsidók és zsidók együttélésének háza is lehetne.

 

Jelen cikk egy hosszabb kutatás részlete. Szeretnénk köszönetet mondani Neuberger Eszternek és Pál Borbálának a kutatás során nyújtott segítségükért, Sisa Józsefnek, az MTA-BTK-MI tudományos tanácsadójának, valamint Barna Gábornak, az ARÉV egykori vezérigazgatójának és Kiss Lajosnak, az ARÉV Baráti Kör elnökének, hogy megosztották velük emlékeiket és az ARÉV irattárát.

[1] Groszmann Zsigmond, A pesti zsinagóga (Budapest, 1915), 7.

[2] „Az … Izraelita Országos Gyűlés iratai és jegyzőkönyve”, 268–269.

[3] Szunyogh Szabolcs, Magyar menóra (Budapest, 2018), 52–59.

[4] http://www.mazsihisz.hu/zsinagogak-8.html (2018.06.29.).

[5] Mardochai Hajehudi (Szabolcsi Miksa), „A zsinagóga, mely legyűrte a templomot”, Egyenlőség (1899.04.09.), 17–20, 17.

[6] Ibid.

[7] Niran Judit, Jelek a vízen (Budapest, 2014), 192.

[8] Fischer Benjámin dr. „Feldmann Mózes emlékezete”, Egyenlőség (1928.08.11.), 9.

[9] „A Domonkos-film margójára,” Új Élet (2010.02.15.), 1,3.

[10] „A Rumbach Sebestyén utcai templom felavatása,” Új Élet (1947.09.18.), 11.

[11] „Széfer Tóra avatás,” Új Élet (1947.09.18.), 15.

[12] Fischer Benjámin (Becalel) and Ilona (Hana Joheved) állami engedéllyel emigráltak, a fiúkat, Pétert és lányukat, Lilit követték Londonba. (Fischer Ábrahám (Gábor) szíves közlése.)

[13] „Hírek,” Új Élet (1950.06.15.), 6; „Hírek,” Új Élet (1959.11.15.), 6; „A fővárosi és a vidéki zsidóság élete,” Új Élet (1960.11.1.), 2.

[14] Kéri Lajos levele a szertartási Osztályhoz (1961.07.27.), MILEV B/271.

[15] Niran, ibid., 192.

[16] Dr. Czétényi Piroska levele (1968.07.27.). BFL, XV.17e.306, 1161.

[17] Dr. Czétényi Piroska levele (1969.08.04.). BFL, XV.17e.306, 1161.

[18] Államügyi Egyházügyi Hivatal levele (1977.06.16). BFL, XV.17e.306, 1161.

[19] Adásvételi szerződés (1988.03.31.), ARÉV irattár.

[20] „Pályázati felhívás,” Népszabadság, (1991.09.16.), 22.

[21] „Emlékeztető” (1989.11.22.), ARÉV irattár.

[22] „Tájékoztató” (1991.01.08.), ARÉV irattár.

[23] „Tájékoztató” (1991.01.08.), ARÉV irattár.

[24] Füzesi – Vincze, „Beszéljen a zsidó vezetés az antiszemitizmusról is”, Reform (1992.11.19.), 7.

[25] Bajzák Tamás, „Tájékoztató” (1991.09.14.). ARÉV irattár.

[26] „A MAZSIHISZ … Rumbach S. úti zsinagóga ügye” (1994.01.26.), 7. ARÉV irattár.

[27] Naftali Krausz, „Hungarija”, Maariv (1989.01.13.), 8.

[28] Krasznai, „Egy zsinagóga pusztulása”, Heti Hírhozó (1990), 7. sz., 18.

[29] Haraszti György, „Két világ határán”, Múlt és Jövő (1993), 15–27.

[30] Izsák Norbert, “A Rumbach-alku“, HVG (2005.06.18.), 118.

[31] Trencsényi Zoltán, „Hamarosan döntenek a ’Rombachról’”, Népszabadság (2005.09.03.), 4.

[32] Joó István, „Rabbik levele a zsinagógáért”, Magyar Nemzet (2005.09.02.), 2.

[33] „Mádl Ferenc fogadta Izrael főrabbiját”, Népszabadság (2005.01.19.).

[34] Joó, ibid.

[35] Joó István, „Felekezeti vita a zsinagóga miatt”, Magyar Nemzet (2005.06.30.).

[36] Kövess Péter, „Dagad a botrány a Rumbach utcában”, Napi Ász (2005.06.22.).

támogatás

Címkék:Fischer benjámin, neológia, Pesti zsidó háromszög, Rumbach utcai zsinagóga, Satus quo