A bábuk méltósága
„Csillagpor – Száz éve született Anna Margit” – kiállítás a Zsidó Múzeumban.
2013. október 9 – december 7.
Anna Margit emlékkiállítása az életmű keresztmetszete, melyet a népművészet, a „cselédfolklór” iránti fogékonyság, babái-bábui és önarcképei – melyek olykor kép a képben motívumként lebegnek csendéletein – reprezentálnak. Szuggesztív ábrázolások, clownos vidámsággal és keserűséggel. Világot teremtettek energiájukkal. Ők, a tragédiát sugárzó látnokok, próféták keltek életre, arcukon feloldhatatlan szomorúsággal és félelemmel… De ki válthatná meg a saját magányát?
„Csak a szomorúságot tudom kifesteni” – ismételgette. Festészete önanalízis. Szerepeket keresett önéletrajzi ihletésű figuráinak, babákat és bábukat gyűjtött létének allegóriáiként. Művészetében a törött-sérült baba az esendő kiszolgáltatott áldozat szimbóluma.
Életírása önarcképekben íródott és lelkiállapotok tükre. Arcai és figurái: a táncosnő, festőnő, Vénusz, Múzsa, halász-variációk – az önportré lélektani igényével fogalmazódtak.
A kiállítás központi képe 1971-ből a Szimbólum: önábrázolás, a művésznő fején nyitott kalicka, benne egy mégis rab madárral.
Korai festményeit alig lehet Ámos munkáitól megkülönböztetni, halvány pasztellszínű alakjai réveteg önportrék (Álló nő órával, 1936) vagy Gulácsy ihlette sejtelmes jelenetek (Beteg lelkek kertje, 1934). 1937-ben a festőpár találkozott Párizsban Chagallal, és egyes chagalli motívumok: óra, angyal, madár mindvégig visszacsengenek a művein.
Ámos munkaszolgálatának idején vált a vászon drámák közvetítőjévé: a kontúrok abroncsként zárják a formákat. 1945-ben az Európai Iskola egyik alapítója volt és alkotásai egykori szentendrei nyarak, Korniss Dezső és Vajda Lajos népművészet felfedező programjában fogantak, és mindinkább feltűnő bábui és bohócai gyermekrajszerűen egyszerűek és harsány színvilágukkal expresszívek. 1948-53 között nem állít ki. 1953 után bábui, bohócai elbeszélő jelleggel népesítik be a teret képein.
A bábu attribútum és önarckép: riadt, szomorú, és önmagunk allegóriája, „magunk mögé rejtett magunk”. A bábunak emberi méltósága van, feldolgozatlan traumákat és történeteket mesél, egy holokauszt-színpad bábszínházi szereplője, kitekint a mindennapok mögül. (Bábszínház, Máriácska II., 1968). A bábu közvetít: magányt és fájdalmat és ítéletet mond. Törött bábu: hullámverések a létezés roncsain. (Akasztott bábu, 1955)
Más alkotásain Gulácsy szimbolista finomságú, visszafogott színezésű alakjai lépnek elénk (Középkor, 1961., Sétalovaglás, 1967). A Levendel-gyűjtemény Bohócfríze, az Öböl, (1964) vagy a Magány (1960’s) egzisztencialista festmények, de a Csillagpor figurái vagy az Angyali üdvözlet angyalai (1960’s) is a vízparton keresik létük értelmének morzsáit.
Bibliai témájú vásznait népművészeti tárgyak-alakok és saját bábui töltik ki. Ők az események alakítói: próféták, angyalok, királyok, királynők. A biblia világát és a zsidó vallási élet tárgyait láttató műveit népi üvegfestmények sugallták (A csoda, 1970, Múló idő II), és színekben való tobzódásuk, mozgalmasságuk csak fokozódott, majd a 70-es években a giccstárgy, fotó és egyéb applikációknak köszönhetően harsogóvá váltak. A teremtés-sorozat táleszbe öltözött Jóistene szíve fölött sárga csillagot visel, lába zsámolyon nyugszik, mellette halálfejre giccsképekből applikált bűnbeesés jelenet (Az alkotó pihen, 1977).
A holokauszt feldolgozhatatlanságát évtizedekkel később festette ki magából a művész: megrendítő kompozíciójú a Kristályéjszaka 1977-ből, A hóhér és áldozatai, Finálé (1981) dróton rángatott marionettjei felismerhető szereplők, Az elkésett Messiás 1985-ben a Duna-parton már csak cipőket talál. Az Epilógus „Csak azt tudnám feledni…” (1980) a legmegrázóbb kép a félelem betonbunkeréből: patkányok járnak körül egy kékruhás, kopasz, sikolyra torzult szájú rab babát, a vicsorogva karlendítő Hitler marionett mellett az embermáglyák füstje varjakkal száll az égbe.
A magány képei: sárga ruhás özvegy fekete csipke-főkötővel, lába előtt halott madárral (Magány, 1983), kék ruhás turbános nő kezén megbilincselt madárka (A bilincs, 1982) eltörött napok és múlhatatlan kötődések jelképei. A 60-as évek Tépett szárnyú angyala a legtalányosabb, amint rózsát hagy egy széken és kitáncol az ajtón.
Utolsó – legkeserűbb éveiből – amikor saját elmúlását ábrázolta, már nincsenek képek a kiállításon.
Címkék:2013-12, Anna Margit