„Széderkor kivirágzott a szederfa”

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Kultúra-Művészetek

Nádas Péter 70. születésnapjára

 

Egy lehetséges olvasat

Nadas-portre-crop

Az a szociokulturális miliő, melyet Nádas Péter műveiben főhőseinek háttereként ábrázol –fejtegette évtizede szociológus barátom – a polgári háttérből a kommunista mozgalom hívévé vált értelmiségi világ, noha nem utal erre semmi egyéb, nem lehet más, csak zsidó.

Újraolvasva e műveket, egyet kellett értsek az állítással.

Igaz ez a Klára asszony háza deerotizált memoárját író idős kommunista asszonyára, akinek sarkos ellenpontja az ösztönös-természetes falusi szolgálólány, s igaz ez A Biblia és más elbeszélések kádercsaládjaira, ahol a szülők polgári stílusa folytonosan súrlódik az ’50-es évek pártzsargonjával. S akkor még A Biblia nagyszülőit nem is említettem, akik a szolgálólányhoz éppúgy hatalmi nézőpontból, de bűntudattal viszonyulnak – miként mintájuk nyomán az unoka is. Ugyanez a polgári miliő jelenik meg az Emlékiratok könyvének lakásbelsőjében, melyet Sanders Iván Metakommunikáció haladóknak című esszéjében e hasábokon jó másfél évtizede elemzett.
A keresztény középosztályból, a konzervatív polgárság világából nem, vagy csak kivételesen vezetett út a kommunista mozgalomba.

*

Nádas világossá teszi zsidó származását és életrajzának más izgalmas és tragikus részleteit egy levélben, melyet Bibliográfiájában közzétett. Arról is ott ír, hogy reformátusnak keresztelték. Hétévesen hittanóráról hazatérve és zsidózva, egy tükör elé állítva, édesanyjától tudta meg, hogy zsidó, s huszonkilenc évesen konfirmált. A katolicizmus, írja, mindig jobban vonzotta, „De hát”, teszi hozzá némi iróniától talán nem mentesen, „oly megmaradós vagyok.”

Lehetséges, hogy az asszimiláció hagyománya és a szembesítés sokkja, a gyerekként belenevelt hit, vagy a diktatúra idején tapasztalt okok: a családban kiüresedett zsidó tudat, a vészkorszak környezetében érzékelt traumái, vagy a zsidó származású káderek világa fordították el a zsidóságtól, majd ’56 nagy élménye forrasztotta össze magyarságával. Lehet, hogy tisztán szellemi vonzalom állt választásai mögött, de a Párhuzamos történetek egyik – a szerzővel sok ponton rokon – főhőse élettörténetében a zsidóság már nem csupán az olvasó által megsejtett miliő, hanem több ízben reflektált származás, az idegenségtudat része, mely a hangsúlyozottan más miliőből érkező arisztokrata ivadék nőnek való udvarlás során kap különös hangsúlyt.

*

Az életmű értelmezésére, meggyőződésem szerint, jelentősen rányomta bélyegét, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kizárólag keresztény-zsidó – sőt inkább keresztény – olvasata volt az Egy családregény végének s a Báránynak, zsidó recepciója nemigen. Márpedig lehetséges zsidó olvasatuk is, még ha Nádas össze is fonja zsidóság és kereszténység szálait.

Parallel-stories

A családregény nagyapja, aki fel akarja számolni a végzetesnek érzett zsidó sorsot, Vári György szerint (Kalligram folyóirat, Nádas-különszám) mégis elmondja pészah idején a haggada, a „beszéld el fiadnak” parancsára a „családregényt” – a zsidó történelmet – a Jézus kortárs Simon Pétertől az 1950-es évek kádergyerek Simon Péteréig. És az apja elítéltetésével, nagyszülei halálával intézetbe kerülő fiú, a regény utolsó szavával – „nem” – talán éppen a nagyapai, apai, s a kommunista rendszer önfelszámolásra szólító elvárás-rendszerét utasítja vissza.

*

A Bárány című elbeszélés túlélőfigurája – Roth úr – aki a civilizáció megtestesítője a telepen, megváltó szerepet hordoz. Ő az, aki a talán félig zsidó származású fiú sorsának irányt szab, s ő az, aki a proletárléthez, az áruláshoz, a brutalitáshoz asszimilálódó anya előtt is felvillantja egy írott és íratlan törvényeket követő, emberibb és szolidárisabb élet esélyét. A hozzá menekített, törött lábú, így áldozatra alkalmatlan bárány helyett, akit a részeges apa hoz haza húsvét előtt, Roth úr lesz az áldozat, aki azonban nem válthatja meg a telep félállati sorban vergődő népségét: észre sem veszik áldozatát: zabálnak, besúgnak és erőszakoskodnak tovább.

Kollektív megváltás nincs, sugallja a történet, ez a prolivilág legalábbis alkalmatlan rá, csak az elbeszélő élete változik meg: ő az, aki továbbadja az egybejátszatott zsidó és keresztény vallási motívumokkal átszőtt – erősen rendszerkritikus – történetet. Metafizikai megváltás sincs, csak a történetmondás válthat meg minket, és kinek-kinek személyesen kell kiemelkednie a csordalétből, visszahátrálva a nagy narratívákhoz: zsidóság és kereszténység forrásaihoz, különben nincs más, mint a házmester-morál, a Maczelka házaspár horizontja: az árulás és az áldozati bárány felfalása.

*

Parallel-címlap

A tizenkilenc éven át íródó, másfélezer oldalas Párhuzamos történetek egymáshoz viszonyuló testek története, melyben a káosz, a véletlen összefüggések, egymást nem ismerők rokon sorsainak erosz és erőszak által meghatározott párhuzama irányítják a létezést. A szereplők rokonsága nemcsak testiségükben és vonzalmaikban áll, hanem abban a visszatérő motívumban, hogy szinte valamennyien szövegszerűen kimutatható identitásbizonytalanságot, idegenséget élnek át. Ez az ismétlődő motívum, emlékezetem szerint nem kapott jelentős figyelmet a 2005-ben megjelent opus magnum recepciójában, pedig a testi vonzás mellett ez legalább annyira feltűnő.

Idegennek lenni a saját környezetünkben, társadalmi nemünkben, a családban, végső soron a saját bőrünkben talán a legterhesebb lelki élmény, amit az ember átélhet. A civilizált tudattal bíró ember idegensége testiségében, egyszersmind civilizáltságában, a felnövő, távolabbi rokonaitól a hideg szeretetlenség miatt eltávolodó fiatalember idegensége az árva Kristófé, a Párhuzamos történetek egyik főhőséé. Ehhez járul az asszimilált zsidóság vészkorszak utáni idegenségélménye, amikor sem a zsidóság, sem a környező társadalom nem nyújt már egyértelmű és biztonságos azonosságot. 

Kristóf idegensége a szexus sajátos útját megtapasztaló individuumé, akinek akár biológiai adottságai, akár sajátos sorstörténete – például a gyermekkori veszteségek, a rideg pótcsalád – következtében saját társadalmi neme túl szűk, szeretetvágya túl nagy, s az erotika – akár a másik nemhez, akár sajátjához, akár mindkettőhöz vonzódjék is egyszerre – ezért válik központi és kiemelten hangsúlyos problémájává.

*

Nadas-portre

A zsidó írókkal szemben a konzervatív irodalomkritikában, publicisztikákban a húszas-harmincas években gyakran hangoztatott vád volt, hogy írásaikban túlságosan nagy szerepet adnak az erotikának. A vallási tabuk visszaszorulása a kultúrából, szabad individuumok érdeklődése, a művészi provokáció szándéka, a zsidók között nagyobb arányban hódító pszichoanalízis felszabadító hatása, s a lélektani szemléletmód mint alkotói módszer és mint világnézet mind közrejátszhatott ebben. S még valami, ami talán magyarázatot adhat a Nádas írásművészetére is jellemző karakterjegyre: az erotika, a vonzás, a test mint azonosság kiemelkedő fontosságára.
A testben meglelt bizonyosság, a visszatérő, egyesek szerint túlzott hangsúllyal, már-már a perverzitásig boncolt jelenség és írói téma a társadalmi identitások bizonytalansága, szétesése, vagy félelmet keltő, kirekesztő zártsága után kellő tágasságot biztosít, hogy az ember azonosságra leljen. A test nemcsak egyfajta identitásbizonyosság. A másik teste, ha képes hozzá kapcsolódni az ember – bár ez a Párhuzamos történetekben, a neveltetésének traumái és titkai miatt magába zárt Ágost számára, Gyöngyvér szemszögéből nézve nem is olyan egyszerű, ahogy Kristóf számára is keservesen nehéz csillapítani vágyait –, azzal is kecsegtet, hogy feszítő kétségei közepette, a visszatérő gyönyör folytán alkalmankénti, időleges enyhületre, önfeledtségre leljen. A másik testében megtalált beteljesedés által, átmenetileg hazatalálhat a traumatikus élményeket magába záró saját test és tudat, mely az anyaöl elhagyása óta nem lelhetett olyan biztonságot, mint egykor ott.

Az erotika ábrázolásának a zsidó háttérből az irodalomba érkező alkotók esetén lehet egy ilyen, a társadalmi identitás bizonytalanságával és a testi identitás felértékelődésével összefüggő, véleményem szerint nem kellőképpen hangsúlyozott aspektusa, ami korántsem jelenti azt, hogy nem-zsidó írók esetében nem találhatunk hasonló jelenséget, vagy hogy ne lehetne más oka is a testiség hangsúlyos jelenlétének egy-egy életműben.

*

Nádas Péter korántsem biztos, hogy egyetértene a fentiekkel. Lehetséges, hogy elutasítaná a fenti gondolatmenet egészét. Az irodalomértelmezés azonban egy-egy szerző szövegeivel, s így helyenként a szerző és az olvasó saját tudattalanjával is folytatott dialógus, mert a mű sokszor olyasmiről is beszél, amiről a szerző (vagy az olvasó) közvetlenül nem tud, vagy nem akar. Mert minden valamirevaló alkotó – s végső fokon minden olvasó – kisebbségi: tragikus hasadást hordoz, szemben áll emberi sorsával, ösztöneivel, szemben áll a többi emberrel, szemben áll a történelemmel.

Nádas Péter világa, mint minden nagy nyugati íróé: a zsidó és a görög világfelfogás között feszül, s univerzális élményeket és értékeket kíván megjeleníteni. A politikai és civilizációs elnyomás alatt élő, társadalmi morál és az érzékiség közé szorult ember szenvedéstörténetét írja meg. Életműve ezer szállal kapcsolódik az antikvitás, a zsidó-keresztény hagyomány, a huszadik századi német (Emlékiratok könyve – Thomas Mann) és a magyar kultúra (Párhuzamos történetek – Déry Tibor) irodalmi tradícióihoz, s miközben horizontja az európai kultúra, az anyanyelv közösségével és irodalmával való szolidaritás is meghatározza.

A magyar irodalom minden bizonnyal egyik legteljesebb életművét alkotó, nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő írója 70 éves. Mindaz, amit írásaiból az emberi vonzalmakról, indulatokról, az ember testiségéről és a történelemről megtudhattunk – kétségkívül érdemessé teszik a Nobel-díjra. Műveit újra és újra olvasva köszöntjük őt.

támogatás

Címkék:2012-10