J. L. Perec: A purimi hegedűs

Írta: J. L. Perec - Rovat: Hagyomány, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Régen az emberek nem voltak ennyire magányosak és árvák. Minden nemzedék egy láncszem volt az ősök láncolatában, amelyik Ádámmal és Évával kezdődött, és amelyiknek majd a hatodik évezredben lesz vége… És ha egy nemzedék bajba került, akkor az egész lánc beleremegett, minden tagja felriadt, az ősapák, Ráhel anyánk és mind a többiek…

A mennyországot puszta szemmel látni lehetett, ha az ember jól odafigyelt. És ők mind itt voltak velünk: Elijáhu próféta minden zsidó házban állandó vendég volt, ott ült a hét szenttel a lombsátorban is; és akkor is ott volt, amikor a „Töltsd ki haragodat, Uram” hangzott fel a széderasztalnál; és minden körülmetélésnél ott ült a támlásszékben, és akkor is ott volt, amikor a sakter kése egy állat nyakát megérintette. És akkoriban az összes jó angyalon kívül az emberrel még a szülei is mindig ott voltak. Ha éltek még, akkor tisztelettel vették körül őket, és ha – Isten őrizz – már nem éltek, akkor ott volt a sírkövük, amihez oda lehetett hajtani a gondoktól zsibongó fejet, hogy lecsillapodjék, ott volt egy sír, amelyiknél az elkeseredett szív kisírhatta magát és megkönnyebbült, és ott volt velünk ő maga is, aki már meghalt, de mindent látott és hallott, és a gyermekeiért közbenjárt az égben…

H_Weiss_The_Violinist_30x24_W.jpg
H. Weiss: A hegedűs  II. ( olajfestmény)

Még csak nem is kellett őket hívni. A halottak minden éjjel bejöttek az élők városába. Bejöttek a zsinagógába is, imádkoztak, olvastak a tórából és megtartották az éjféli imát. És ha egy halott elment egy ismerős ablak mellett, és egy zaklatott szív sóhajtását meghallotta, azonnal megértette; az élők és a holtak ugyanazt a nyelvet beszélték és ugyanabból az imakönyvből imádkoztak. A halott csomót kötött a halotti ruhájára, és amikor visszatért a nyughelyére, emlékezett mindazokra, akiket hátrahagyott, és mindent megtett értük, ami csak lehetséges. És egyáltalán volt valami, ami azokban az áldott időkben lehetetlen lett volna? Minden lehetséges volt – még az is, hogy egy rég meghalt ember egy élőnek vidám Sosánát Jáákov-ot tanítson.

Na, de nem akarok előre rohanni, mert a Sosánát Jáákov már ahhoz a történethez tartozik, amit el akarok mesélni nektek, reb Avreml történetéhez, a hegedűs történetéhez – legyen ő közbenjárója mindenkinek az égben, aki purimtörténetet mesél, még akkor is, ha a történet talán nem is igaz egészen.

Reb Avreml nem volt közönséges hegedűs – művész volt. Ő már elérte azt a fokot, mely után mindenki vágyódik, amelyet azonban kevesen érnek el: nem hegedűjéből élt, sőt nem is merített hasznot abból. Ha az embernek nincs túl nagy torka, sem telhetetlen szeme és nem akarja mindig teletömni a száját, ha minden étel megfelel neki, hideg víz italnak, gyapjú ruhának – és ha mindezen kívül az asszonynak egy kis boltja is van, akkor az embernek másra nincs is szüksége ezen a világon. Akkor az ember már játszhat jótékony célra is, vagy pusztán a mennyei boldogságért, mint Isten hegedűse – az ő szent neve dicsőségéért. Ilyen volt reb Avreml is.

Szombat kimenetelekor a nyugalom napjának melódiáját játssza Avreml és Baile, az asszonya ül mellette és megtelik szíve örömmel egy egész hétre. Az utcán emberek állnak, hallgatják, és szomjas lélekkel isszák a dalokat. Néha vele énekelnek megdicsőülten. Ilyenkor az egész falu szombati dalokat énekel.

 

h_weiss_purim_24x20_o.c.web.jpg
H. Weiss: Purim (Olajfestmény)

 

Hétközben Baile az üzletben ül, reb Avreml pedig a szűk kis szobában olvas az ablakocska előtt. Szíve nyitva az ég felé, szeme Dávid király zsoltárain nyugszik; dicsérő énekeket és himnuszokat zeng az ajka és remeg a boldogságtól. Kinyújtott kezével a hegedű húrjait pengeti, mely előtte nyugszik az asztalon. Minden szónál kis fehér szárnyak röppennek a zengő húrokból.
Egyszer-egyszer kinyílik a kis alacsony ajtó. Habozva lép be vőlegény, menyasszony. Meghajtják fejüket, pirosan és zavartan állnak reb Avreml előtt. Ő nevet és már tudja is, mit akarnak. Évek óta jegyesek, csak nagy megerőltetéssel tudták megtakarítani a talisz árát. Minden kész az esküvőre, de zenére már nincsen pénzük. Persze reb Avreml szívesen játszik a szegények lakodalmán. És mielőtt még letelne egy év, felkérik kváternek; néha még az elsőszülöttség kiváltására is, hiszen ő kohén, és így következik egyik istenfélő cselekedet a másikból. De ez mind alig számít neki.

Mert reb Avremlnek a legfontosabb a purim.

Ő mindenekelőtt purimhegedűs – a szegények purimhegedűse…

Mert vannak házak, ahol nincs purimi játék, nincs zene, ahol a barchesz sáfrány nélkül marad és a purimi ebéd öröm nélküli, sőt gyakran még a barchesz is hiányzik.

De Te, Gondviselőnk nem hagyod, hogy ma is éhezzenek.

Megnyílnak az ajtók, jóságos emberek jönnek be, és ételeket, italokat hoznak. A szegények áldják a jóságos embereket és dicsérik Isten nevét, aki jó embereket teremtett. Azután enni és inni kezdenek. De hiába. A beesett, sovány arcokon könnyek folynak, keserű könnyek; a kenyér, mint könyöradomány nem ízlik és az ital sem jó. Óh, hiszen nemrég még ők is adtak! Lassan, lassan megtelnek a szemek könnyel, keserűség tölti el a szíveket, egy asszony kötényével takarja el az arcát, a férfi vádló tekintetet küld az ég felé, s a fiatalabbak ökölbe szorítják a kezüket. De megjelenik reb Avreml a hegedűvel, és íme a gyertyák fényesebben világítanak, a szemek ragyogni kezdenek, s az arcokon a könnyek között szégyenkezve megjelenik egy mosoly. Reb Avreml játszani kezdi a Sosánát Jáákovot. Mint finom olaj az égő sebeket, úgy csendesítik a dalok a szegények lázadó szívét. A szegénység nem szégyen – gondolják. Egyik testvér ad a másiknak. A kerék forog … Reb Avreml játékát csillogó tekintetek követik, gyermekek szaladnak utána az utcán. Ajtóról ajtóra és házról házra kísérik és csak későn – van, amikor bizony csak nagyon későn, mert a szegények, ki ne mondjuk, évről évre többen lesznek – ezer jókívánság kíséretében, szívében a végzett munka csendes örömével. indul a rabbihoz és a feleségéhez. Mert a rabbi és a felesége nélkül a történetem nem is lehetne igazi történet.

Baile ez alatt türelmesen várja otthon. A szíve mélyén tudja, és reb Avreml is így gondolja, hogy neki is része van, sőt jókora része van a férje szent szolgálataiban. És ha ő már ilyenkor egy kicsikét vágyakozik utána, azt azért nem lehet zokon venni!

A jó asszony az asztalnál ül és mosolyog. Síró-nevető szemével a sötét utcát nézi. Fejkendőjét hátrahúzza és figyel: nem hallja e hegedűjének hangját; nem zeng-e az ő Sosánát Jáákov-ja? Alig észrevehetően mozognak ajkai, csendes imát rebegve: legyen az ő Avremlje kiválasztva arra, hogy a Messiást fogadhassa, és hegedűjével indulót játszhasson neki…

Akkoriban hittek a Messiásban és minden nap várták.

„De miért marad el ma olyan sokáig?” kérdezi magában; de most nem a Messiásra gondol, hanem a férjére. Az étel kihűl, a gyertyák sercegnek és kialszanak, és Avreml még mindig nincs itt.

Baile kinéz a főtérre. Mindenhol teljes éjszakai némaság. A zsalugáterek résein egyetlen hang, egyetlen kis fénysugár sem szűrődik ki. A városka alszik.

A városka fölött az égbolt őrködik és ezer meg ezer fénylő szemével néz lefelé. De hol van Avreml?

Miért nem hallatszanak még mindig a léptei?

Ugyanezt kérdezi az öreg, kecskeszakállas rabbi is, és ijedt hangja felébreszti a feleségét is mély álmából. Az asszony fejecskéje, ami eddig, mint egy órainga, ide-oda billegett, megáll. Hol lehet Avreml? A konyakosüveg már teljesen üres, az öreg rekedt óra éjfélt üt, és Avremlnek sehol semmi nyoma… Akkor a rabbi felteszi a meleg fülvédős sapkáját, a felesége magára tekeri a nagy gyapjúsálját, felébresztik a szolgálót és lámpásokkal kiszaladnak a házból. Találkoznak Bailéval, egy szót sem váltanak, és együtt futnak tovább. Minden ablakon és minden ajtón bekopognak és megkérdezik: „Itt van Avreml?” A családok kijönnek a házból, és mind Avremlt keresik.

Az öreg Avremllel tényleg történt valami. Ha mindazok nem állnának az Úr különös védelme alatt, akik valamilyen szent ügy érdekében úton vannak, akkor bizony nem is tudom, hogy ezt a történetet egyáltalán elmesélném e nektek. Ugyanis a történetnek nagyon szomorú vége is lehetett volna, és a szomorú történeteket ugye ti nem szeretitek.

Reb Avreml tehát haza akar menni az ő asszonyához. Lábai táncolnak, és öreg ősz feje ritmikusan ide-oda hajladozik. Elvégre ma purim van, és egyetlen szegény embert sem küldött el üres kézzel, aki felé nyújtogatta a perselyét. Nos, már csak az ő Bailéja után vágyakozik, és egy kicsit kedvét szegi, hogy az egyszer réges-régen bevezetett szokást nem hagyhatja el, és útközben még be kell mennie a rabbihoz. Hogy az utat lerövidítse, keresztülvág a zsinagóga előtti udvaron. Ahogy az udvarba lép, a zsinagógából hangokat hall, nevetést, éneklést és táncoló lábak surrogását. Dermedten áll a csodálkozástól. Arra gondol, hogy mulatozó fiúk gyűlhettek össze a zsinagógában, hogy éjszaka ott ünnepeljenek. Magával ragadja az indulat, hogy megszentségtelenítik a szent helyet. Nekirugaszkodik az ajtónak, az öreg zár enged, és Avreml a rémülettől megdermedve az ajtóhoz tapad: a zsinagógában a holtak gyűltek össze!

H_Weiss_Polan_the_Jewish_place_20x24_W.jpg
H. Weiss: Zsidók az utcán (Olajfestmény)

Az egyik halott odakiált egy másiknak: „Reb Avreml! Itt van reb Avreml!” Mind felfigyelnek – reb Avremlre és egy magas, hófehér szakállú férfira néznek.  Szeretettel és barátságosan tekintenek Reb Avremlre, a magas öregembernek pedig lesik a szavát. Nem kell sokáig várniuk. Az öreg halk léptekkel odamegy Avremlhez, a zsinagógában olyan csend lesz, hogy az eruvi maceszdarabok (1) zizegését is hallani lehet a szélben, ami egy betört ablaküvegen keresztül befúj. A magas öregember hosszú jobb kezével megsimítja a szakállát és azt mondja: „Ne félj, Avreml! Nem lesz semmi bántódásod. Mint minden évben, most is összegyűltünk itt, hogy táncoljunk és énekeljünk. Ma purim van, az az ünnep, amely, míg világ a világ, mindig fennmarad.”

Avreml csak áll az ajtóban, nagy szemeket mereszt, és azt gondolja: „Holnap nekem senki nem fogja elhinni, hogy itt mit láttam és hallottam.” Az ajkai mozognak, de egy hang sem jön ki a torkán. A magas halott leolvassa a gondolatokat a szájáról, int egy másik sovány halottnak. Az némán odajön.

„Adunk neked egy jelet, hogy az élők higgyenek neked.” mondja a rabbi „Ez a férfi a városka első előimádkozója volt. Arra akarom kérni, hogy tanítson neked egy új Sosánát Jáákovot.”

A sovány bólint.

„De nem a hangjával fog téged tanítani”, folytatja a városka első rabbija, „amikor utoljára a Neilo Kaddist énekelte, sajnos megfázott és néma bűnbánattal hagyta el a földi életet. Az ujjával fog téged tanítani.”

Az első előimádkozó követi a rabbi parancsát és nekilendíti az ujját. Hol teljes hévvel táncol az ujja, hol félve remeg, hol pedig dermedten áll a nagy áhítatban. Hol fájdalommal és haraggal tele zokog, mint Jób, és az eget ostromolja, hol pedig reszketve várja az ég válaszát életről és halálról.

Ehhez hasonlatost még sohasem hallott reb Avreml. Minden érzékszervével az éneklő ujjat figyeli, szinte rátapad, hogy megjegyezze a dallamot. Megpróbálná, hogy a hegedűjén utána játssza, de nem megy neki; odacövekelt az ajtóhoz és meg sem tudja mozdítani a kezét. És az előimádkozó ujja még mindig mozog a levegőben, és a dallam zúgva zeng.

Csak másnap reggel, amikor a zsinagógaszolga az imaházba jön, szabadul ki reb Avreml az ajtónyílásból. Anélkül, hogy egy szót is szólna az ijedt szolgának, az előudvar közepére ugrik, a hegedűt az éjszaka még fehérebbé vált szakállához emeli és elkezd játszani! Baile, a rabbi és a felesége és mindenki, akik éjjel tűvé tették érte az egész várost, meghallják a hegedűszót és odaszaladnak. A jámbor hívek is, akik a reggeli imára jönnek, megállnak. És reb Avreml játszik és játszik…

Gyárfás Katalin fordítása

*

Jichok Lejbus Perec a jiddis nyelvű irodalom első klasszikusainak egyike, számon tartják úgy is, mint a jiddis anyanyelvű zsidóság öntudatra ébresztőjét. Egy igazi stetl-ben, Zamosc-ban született 1852-ben, vallásos családban.  Kora rendkívül népszerű írója volt, az általa alapított Hazomir című folyóirat a varsói jiddis kultúra vezető fórumaként működött. 1915-ben. Varsóban halt meg, temetésén több ezren vettek részt.

A fordítás alapjául a Die Wunder von Chanukka. Geschichten zu jüdischen Fest- und Feiertagen, Union Verlag, Berlin, 1989. című kötet szolgált. Az írás egy rövid részlete 1940-ben megjelent Dr. Kőnig Pál és Dr. Szabó Ödön kiadásában, az Ünnepnapok című antológiában. A fordítás során e korábbi publikáció néhány mondatát felhasználtam. (A ford.)

Jegyzet

1 Askenázi szokás. Pészach előestéjén a zsinagógában maceszt helyeznek el, hogy a következő egy évre a közösség valamennyi háztartását mintegy egy egységbe foglalják és ezáltal a a közösség tagjai a szombatra és más ünnepekre vonatkozó távolsági és teherhordozói előírásoknak megfeleljenek.

 

támogatás
[popup][/popup]