Vider Ernő, itt használatos becenevén Hersi bácsi. 89 éves, már alig lát, de lépést tart a világgal: a jiddis dalokra, a héderben tanult imákra éppúgy emlékszik, mint cseh nyelvű tanulmányaira, a cionista mozgalomra, vagy a szibériai lágerévekre. De Dominique Strauss-Kahn szex-botrányát is figyelemmel kíséri.

 

• Meséljen valamit a felmenőiről!
• Magyar anyanyelvű családban születtem, 1923-ban. Édesapám tiszt volt a monarchia hadseregében, 1916-ban a Piavénál harcolt. Jiddisül a héderben tanultam meg, ahová négyéves koromtól jártam. Munkácson, azokban az utcákban, ahol a zsidók voltak többségben, szinte minden keresztény beszélt jiddisül. Ők jöttek elvégezni a szombati teendőket. Tizenhét nagy zsinagóga volt a városban, de azon kívül szinte minden utcában volt egy kis stibelech (imaház), ahol volt Tóra is. Ide beszaladtak az emberek reggel hatkor, munka előtt imádkozni.
  A Masaryk-érában magyarok és zsidók között nem volt feszültség. Akkor nagyon jó volt. A munkácsi héber gimnázium is 1923-ban épült. Az egyetlen volt egész Kárpátalján és Felvidéken. Mikor a magyarok bejöttek, azonnal bezárták. Néhány templomot is bezártak, de amúgy a vallásgyakorlást nem tiltották. Azt csak az oroszok tiltották meg 1945 után. A csehek alatt mindent szabad volt, amit nem tiltott a törvény. Akkor szépen fejlődött Kárpátalja. Csak sajnos nagyon rövid ideig voltak itt.
• Milyen iskolába járt?
• Cseh iskolába jártam, 1938-ban fejeztem be a négy polgárit, még Csehszlovákiában. 1938 novemberében már itt voltak a magyar felszabadítók. Már ki hogy nevezi őket. 1940-ben érettségiztem, de a magyar uralom alatt továbbtanulni nem tudtam, munkát nem kaptam. Viszont még a csehszlovák demokrácia idején láttuk az akkori idők szovjet filmjeit: a Cirkuszt, a Vidám gyerekeket, a Csapajevet. Ebből azt láttuk, hogy a Szovjetunióban minden szép és jó. Ha odamegyünk, tanulhatunk, dolgozhatunk. Három cimborámmal megbeszéltem, hogy átszökünk a határon. Át is szöktünk, mindjárt le is fogtak bennünket, egyik városból a másikba vittek, végül Vorosilovgrádban az NKVD elítélt három évre. Mert hogy nekünk a szülőföldünkön kellett volna harcolni a kommunizmusért. Ezután két hétig utaztunk Szibériába a Pecsora folyóig. Ott építettük aztán a vasutat a vorkutai szénbányákig. Télen jó volt. Hiába volt ötven fok mínusz, mi jól fel voltunk öltözve és mozogtunk. Tíz-tizenkét órát dolgoztunk naponta. Nyáron rosszabb volt, a rengeteg szúnyog és muslica belerepült a szánkba, az orrunkba, a fülünkbe.
• Hallották a lágerben, hogy mi történik a világban?
• Semmit nem tudtunk. Nem foglalkoztunk vele, mert a vasutat kellett építeni. 1943-ban letelt a büntetésem, de „további döntésig” meghosszabbították. 1945 nyarán már jöttek újságok, onnan tudtuk, hogy megnyertük a háborút. 1946 decemberében jöttem haza, épp szenteste volt.
• Mit talált idehaza?
• Senkit és semmit. Apu, anyu Auschwitzban elpusztult, a négy fivéremről nem tudtam semmit. Egy unokatestvéremet találtam itthon, Kahán Janit, aki már a csehszlovák időben kommunista volt, a spanyol polgárháborúban is harcolt. Ő akkor császár volt, mint régi kommunista. Elhelyezett engem rakodómunkásnak a vasútállomáson, de mivel a lágerben jól megtanultam oroszul, hamarosan adminisztrátor lettem.
• 1945 után maradt valami a zsidó intézményekből?
• Iskolát, templomot, mindent elvettek. 1948-ig maradt meg a sil (zsinagóga). Mi azért nagyünnepen összejöttünk sutyiban, hol az egyik, hol a másik lakásban. A KGB tudott róla, de szemet hunyt fölötte, mert csak leimádkoztunk és mentünk szét.
• Rabbi nem volt ’45 után?
• Nem jött vissza egy sem. A Lebovics apja lett a rabbi, mert ő jól tudott imádkozni. Volt még mohél is, akit csak 1949-ben ültettek le valutarejtegetésért. De aztán kiszabadult és még ’56-ban a fiam brit miláját is ő csinálta.
• A háború után még beszéltek jiddisül?
• Nem sokan. Ma már nem talál tíz embert, aki jiddisül tud. Magyarul meg négyen beszélünk a munkácsi zsidók között. És én vagyok az egyetlen zsidó, aki Munkácson született. Van még néhány ember, aki a környéken született, ők is munkácsinak számítanak. De a többiek már mind Ukrajnából, Beloruszból jöttek.
  A moszkvai olimpia előtti években sokan elmentek. Elengedték a zsidókat, mert az olimpia idején nem akartak feszültséget. Az én fiam ’81-ben ment ki Kanadába. De a Brezsnyev-korszak nem is volt olyan rossz. Gazdaságilag. Az emberek dolgoztak, meg lehetett jól élni. De vallásilag nem változott semmi, minden tiltva volt. Viszont én már 1968-ban kiutazhattam Kanadába a testvéreimhez.
• Zsidóként hogy érzi magát Munkácson?
• Jól. Nincs problémám. Itt a házban mindenki megadja nekem a tiszteletet, mert hogy én vagyok a legidősebb. De van itt egy sváb is, akinek a két fia München mellett dolgozik. Sokfélék vagyunk, nincs bajunk egymással. Itt nem úgy van, mint Magyarországon, ahol nagy az antiszemitizmus. Meg most itt van ez a cigánykérdés is maguknál. Itt ez sem olyan nagy probléma. Itt a cigányok legnagyobb része dolgozik. Persze azokat a munkákat végzik, amit szoktak, fémet gyűjtenek, hulladékot. De a temetőkben is csak cigányok dolgoznak. A Petrovai Laci a mindenes a temetőben, akármelyik héber sírfeliratot el tudja olvasni, még azt is észreveszi, ha az egyik hibás.
• Hány zsidó van itt most Munkácson?
• Szerintem valódi zsidó nincs itt több ötvennél, de a nem zsidó családtagokat is segélyezik, mint amilyen az én feleségem. Most mindenki zsidó akar lenni, mert a zsidókat támogatják. Május 9-én pedig, a győzelem napján felvonulunk, zsidó háborús veteránok.
• De hát ön nem katona volt ekkor, hanem politikai fogoly!
• De a vasútépítésen a szovjet győzelmet segítettem és ezt ma elismerik.