„Röhejes és brutális” Így működött a kommunista titkosszolgálat

Bár vannak abszurditásba hajló, a „hülye rendőr” toposzát erősítő részei is, Gervai András Titkos Magyarország című könyve összességében mégis komor képet ad a diktatúra állambiztonságáról. Ami nem is meglepő, hiszen a szol­gálatok a puhuló rendszer ellenére az utolsó pillanatig kitartottak a szocializmus mellett, olyannyira, hogy még 1989-ben is képesek voltak államellenes össze­esküvést kreálni egy röplap miatt. A Heteknek adott interjúban Gervai arról is beszél, mit nem ismerhetünk meg ma sem a múltunkból.

Önre milyen hatással van a saját könyve? Mert például a Lenin-szoborra pingált „hüje” miatt indított titkosszolgálati nyomozásról olvasva nevetni támadt kedvem, hogy „ezek” mekkora kretének voltak még 1981-ben is. De amikor mondjuk a Szabad Európa Rádió hallgatásáért fél évre leültetett munkás történetét olvastam, az vérlázítóan hatott.

– Van még a kötetben két esettanulmány, amely a szolgálatok dilettáns módszereit, vakvágányra futó, groteszk fordulatokban gazdag nyomozását mutatja meg. Az egyik írásnak A helyzet fokozódik, ezért is adtam az Állambiztonsági bohózat több tételben alcímet. A kötet alaphangja azonban komor. A totalitárius állam lepleződik le a maga pőreségében, infernális valóságában. Kutatás, írás közben én is haragot, dühöt, kétségbeesést éreztem. Megrendített a sok emberi dráma, a szenvedés, az árulás, a kisszerűség és a helytállás. Megviselt mások igazságtalan meghurcolása, az, hogy so­kak­nak el nem követett bűnökért kellett bűnhődniük. Néhány naiv, hősködő fiatal például összeesküvés koholt vádjával került börtönbe.

Az is megdöbbentő, hogy pszichiáter ügynökök kollégáikról, de a hatalom szemében gyanús pácienseik egészségi állapotáról, problémáiról is jelentettek. A Vaj a fejen című fejezetben szereplő jászsági település lakóinak életét hat ügynök, illetve nyolc hivatalos és társadalmi kapcsolat kísérte féltő gonddal és enciklopédikus érdeklődéssel. A hat ügynök közül az egyik a helyi pap volt, aki 25 éven át jelentett. Elképesztő, hogy az állambiztonsági szervek mennyire jelen voltak a kisember mindennapjaiban, munkahelyén, magánéletében, kapcsolatrendszerében, és a róla szóló ügynöki, titkosszolgálati jelentések hogyan határozhatták meg érvényesülését, szakmai előmenetelét, továbbtanulási lehetőségeit.

Számtalan könyv születhetett a titkosszolgálati múltról, mégis azt mondják, hogy Magyarország lemaradt a feltárásban a többi egykori szocialista ország mögött. Egy laikus számára hogyan érzékeltetné ezt a lemaradást, az adósságot? Mit nem tudhatunk még mindig?

– A titkosszolgálatoknál a rendszerváltozás táján sok dossziét, dokumentumot megsemmisítettek vagy elloptak, az utódszervezetek a meglevőkből pedig sokat nem adtak át a levéltárnak. A hálózati személyek adatait és az úgynevezett objektumdossziékat is tartalmazó 18 titkosszolgálati mágnesszalagot komoly munkával 2009 végére sikerült lementeni, beolvasni.

Az anyagot vagy egyes részeit a Fidesz 2010-es választási ígéretei ellenére azonban mégsem hozták nyilvánosságra. Az is érthetetlen, hogy az egykori megfigyelt nem ismerheti meg azoknak a közszereplő besúgóinak (hivatásos alkalmazott, operatív kapcsolat, hálózati személy) nevét, akik – a levéltár megkeresésére – tagadják, hogy annak idején közszereplőnek számítottak volna. Elmondható, hogy nemcsak az érintettek, de az egész társadalom informális kárpótlásával fájdalmasan adós a politika. Vajon kinek az érdekeit védi, kit képvisel?

A teljes cikk itt olvasható.