Makacsul hallgat az állam a magyar zsidók alvószámláiról
A Népszabadság 1997. november 19-i számában megjelent egy 37 nevet tartalmazó lista, amelyben szerepelt egy bizonyos Fichmann Sigmund. Akkor vette kezdetét Endrődi László ma már mind kilátástalanabbnak tűnő küzdelme.
Széfterem Svájcban. A „Fichmann-vagyont” ugyanis a magyar állam a saját tulajdonának tekinti. (fotó: Arnd Wiegman /Reuters, forrás: nol.hu)
Fichmann egyike volt azoknak az azonosítható magyarországi zsidóknak, akik 1945 előtt bankszámlát nyitottak Svájcban, összesen 325 ezer franknyi értékben. A hirdetés közzétételének célja nyilvánvalóan az volt, hogy felkutassák az esetleg még élő számlatulajdonosokat vagy legalább a hozzátartozóikat. Endrődi akkor úgy vélte, hogy nagyanyja testvérbátyjáról, Zsigmondról lehet szó, és rögvest jelentkezett. Hiába bizonyította azonban, hogy ő a jogos örökös, máig egyetlen fillért sem kapott. És talán nem is fog soha.
Az egész ügy messze túlmutat a szélmalomharcát vívó Endrődi Lászlón. Az előzmény: Svájcba a múlt század húszas éveitől kezdődően milliárddolláros nagyságrendben menekítette ki a pénzét számos európai országból az ott élő zsidóság. Ennek az elképesztő összegnek a sorsa jó ideig teljesen ismeretlen volt, mígnem egy New York-i ügyvéd beperelte a svájci bankokat, és a holokauszt áldozatai nevében húszmilliárd dolláros kártérítést követelt. Az Egyesült Államok nyomására végül 1997-ben nyilvánosságra hozták az alvószámlák nagyobbrészt meggyilkolt tulajdonosainak nevét, s köztük megneveztek nagyjából háromtucatnyi magyarországi illetőségű személyt is.
Itt az ügy lezárulhatott volna, hiszen Endrődi igazolta, hogy a Fichmann Zsigmond számláján nyilvántartott 1993 svájci frank egyedül őt illeti meg. Csakhogy hiába próbálkozott a pénzéhez jutni, mert minden létező fórumon visszapattant. A ma már becslések szerint hét-nyolcmillió forintot érő „Fichmann-vagyont” ugyanis a magyar állam a saját tulajdonának tekinti. Ennek jogalapja egy 1973-ban kötött egyezmény lehet, amellyel a két állam közötti korábbi vagyonjogi vitát rendezték.
A megállapodás lényege: a második világháború után Magyarországon államosított svájci javak ellentételezéseként Bern 1,8 millió frankot kapott volna, de ebből levonták az alvószámlákon levő, örökösök nélküli vagyont, azaz a 325 ezer frankot. Ezt a pénzt – ami jelen értéken kétmilliárd forint körüli összeg lehet – így a magyar fél gyakorlatilag zsebre tette, ami elég abszurdnak tűnik. Szakszerűbben fogalmaz Kende Péter ügyvéd, aki tanácsadóként működött közre efféle ügyekben. Szerinte a nemo plus iuris kétezer éve érvényes elve sérült, hiszen senki nem adhat át másnak több jogot, mint amennyivel maga is rendelkezik.
