A máramarosszigeti figyelmeztetés

Írta: Láng Zsolt/transindex.ro - Rovat: Hírek - lapszemle

Gyerekkorom nyarait Bözsi néninél, nagyanyám vénkisasszony húgánál töltöttem Máramarosszigeten. Sziget neve nekem ma is úgy cseng, mintha ott játszódott volna A kincses sziget című kalandregény, és én lettem volna a főszereplője.

cikkek_57398

Az a Sziget természetesen ma már nincs meg. A város tíz kilométerrel kitolta határait, és lebetonozott jó néhány árnyas zugot. Ahol egykor csendes fahíd ívelte át az Izát, és a kristálytiszta vízben gerendányi halak úszkáltak, ott ma forgalmas betonhíd, benzinszag, koszos víz, szemét…

Ebben a városban éltek a hírneves haszid csodarabbik is. Egykor a város lakóinak a fele zsidó volt, ma már senki. A sok-sok zsinagógából és imaházból egyetlen egy maradt. Nemrég újították fel. A legnagyobb helyére pedig holokauszt emlékművet emeltek. Mintha hinni lehetne, hogy a valamikori létezés súlypontja áthelyezhető ebbe a jelenbe. Mintha hinni lehetne, hogy a sok szenvedés emlékműveinek megváltó szerepük lehet. Csakhogy a szenvedés természete a csillagokéhoz hasonlatos: ha nagyon nagy a tömege, láthatatlan fekete lyukká változik.

A zsinagóga földszinti ablakaiban angol nyelvű közlemény a gondnok elérhetőségéről és a temető látogatásának feltételeiről. Ez alatt román nyelvű figyelmeztetés. Szó szerint így szól magyarul:
cikkek_57397
„Drága honfitársak!

Tisztelettel és barátsággal kérünk, tiszteljétek a zsinagógánkat, ugyanúgy, ahogy templomaitokat tisztelitek. Mindannyiunknak ugyanaz az Istenük, jóságos, ám könyörtelen azokkal, akik megrongálják szent hajlékait.

A zsidók semmi rosszat nem tettek nektek!

Lehet, hogy amikor sokkal több zsidó lakott itt, nem éltetek rosszabbul.

Kellemetlen volna, ha városunkat úgy könyvelnék el, hogy itt sok antiszemita vagy Bacchus-hívő él.

Köszönjük a megértést!”

Elolvasom a feliratot, majd körülpillantok a délutáni napsütésben, mintha azokat keresném, akiket ezzel a sután megfogalmazott felhívással igyekeznének jobb belátásra bírni. Ünneplőbe öltözött család tűnik fel, a főtér felé igyekeznek. Elöl két lány, egy tízéves forma és egy kisebb, talán elsős lehet. Mögöttük a szülők. A lányok kézenfogva, a szülőknél virágcsokrok. Mivel országszerte ma rendezik az évzárókat, valószínűleg iskolai ünnepségre sietnek.

Itt menjetek fel a járdára, és a sarkon várjatok meg!, szól utánuk az édesanyjuk.

Jó, mondják egyszerre.

Sasszézva, kezüket lóbálva lépnek fel a járdára. Annyira szófogadónak akarnak látszani, hogy amikor a kisebbik megpillant egy eldobott gyufásdobozt, arra kanyarodik, lehajol érte, majd átnyújtja nővérének, aki bedobja a járdaszéli szemetesládába.

Ismét a zsinagógát bámulom, és rossz emlékként beugrik egy régi-régi nap. 1970-ben a szatmári árvíz után, a járványok elől már május végén Szigetre menekítettek, itt fejeztem be a harmadik osztályt. Ideiglenes szigeti osztálytársaim hamar befogadtak. Viktor, Öcsi, Pali közeli barátaim lettek. Jó tanuló, szorgalmas, szófogadó fiú volt mindegyik. Ügyesek mindenféle játékban. Ügyesnek lenni nekünk egyet jelentett a bizalommal. Bizalom a felnőttek világába…

Négyfős csapatunk hazafelé tartott a főtéren átvágva. Csatlakozott hozzánk még egy fiú, alakja ködbe vész. Talán ő javasolta, hogy nézzük meg a Kasztli Laci fütyijét, mert neki zsidó fütyije van. Zsidó fütyi. Nem emlékszem, hogy érdekelt volna ilyesmi, nem emlékszem a történet elejére sem. Csak arra, amikor már a fiúk ráncigálják Laci nadrágját, ő meg nem engedi, és vinnyogva kapaszkodik az övébe, a nadrágjába, összegörnyedve, hátát a falnak vetve. Ekkor én meg Viktor berohantunk a zsinagóga udvarára. Tudtuk, hogy a fűben, a kövek oldalán sok a pucércsiga. Találtunk két közepes méretűt. Viktor az egyikkel, én a másikkal visszamentünk a dulakodókhoz. Megálltunk mellettük. Ők is megtorpantak, nem eresztve, ki amit épp markolt. Mi Viktorral egyetlen gyors mozdulattal rátapasztottuk a csigát Laci fülére, ő az egyikre, én a másikra.

Laci két kezével ijedten a füléhez kapott. A többiek erre lerántották róla őrizetlenül maradt nadrágját, a bugyijával együtt. Laci elájult, összeroskadt. Nagyot koppant feje a járdán. Ijedten szétspricceltünk, lélekszakadva loholt mindenki haza.

Mi történt aztán? Mintha feljött volna Laci apja az osztályba… Mintha a tanító néni tessék-lássék megszidott volna minket, s aztán Laci apja vörös képpel elsomfordált…

Életemben történt még néhány hasonló eset. Ablakbetörés, állatkínzás, cigányfiú terrorizálása. Pedig kifejezetten jól nevelt, szófogadó gyerek voltam, aki ki akarja érdemelni, hogy a felnőttvilág ügyesnek, hasznosnak, szobatisztának tartsa, és nyilvántartásba vegye az eminensek között. A jólneveltség ópiumától kábultan soha nem gondoltam, hogy rosszat teszek.

támogatás
[popup][/popup]