“Én Obamára szavaztam”

Előre szeretném bocsátani, hogy nem vagyok az amerikai politikának, legyen az bel- vagy külpolitika, semmi módon szakértője, de gondolom azok sem, akik eddig Barack Obama békedíjáról írtak véleményt ennek az újságnak a lapjain. Mindössze úgy általában érdekel a politika és figyelemmel kísérem az itt és a világban folyó eseményeket. Ugyanakkor azt is meg szeretném jegyezni, hogy, talán nem meglepő módon, nem vagyok teljesen objektív, mint ahogy gondolom senki sem, mert tökéletes objektivitás maga a lehetetlenség. Csak olyanok vannak, akik meg akarnak minket győzni arról, hogy véleményeik sem erre, sem arra nem hajlanak.

 

Megpróbálni valami mást

 

Rögtön az elején bejelentem ezért, hogy én Obamára szavaztam, de az előválasztásokon Hilary Clintonra voksoltam, így kisebbségben maradva Connectictucatban, amelyik az egyetlen északkeleti állam volt, ahol nem Clinton győzött az előválasztásokon. Hogy miért Clintonra és miért nem Obamára? Több okból. Nő létemre nagyon drukkoltam, sok más nővel egyetemben, hogy végre legyen már elnöknője az országnak. Clinton egészségügyi reformjának körvonalai szimpatikusabbak voltak, mint amivel Obama előrukkolt. És a másik megfontolásom abból adódott, hogy Clintonnak ugyan nem volt eddig direkt politikai tapasztalata, mégis, legalábbis indirekt módon több alkalma volt megismerkedni amerikai bel- és külpolitikával, mint a nagyon kevés gyakorlattal rendelkező Obamának. Szóval el voltam szontyolodva egy kicsit, amikor láttam, hogy Obama előretörése megállíthatatlan.

Aztán Obama egyre inkább szimpatikussá vált, míg a Clintonék viselkedése egyre antipatikusabbá. Minél többször hallottam Obamát beszélni, annál inkább meggyőződhettem arról, hogy itt egy nagyon intelligens emberről van szó. Nem mintha a legintelligensebb emberekből lennének a legjobb politikusok, de azért nem árt, ha az illető IQ-ja elér egy bizonyos szintet. Obama elődjéről ezt nem lehetett elmondani. A lakosság többségével teljes egyetértésben már alig vártam, hogy a Bush-korszak véget érjen.

Való igaz, hogy az Obamához fűzött remények, elvárások bizonyos körökben túlzottak voltak. Hiszen, egy óriási világválság idején, amikor az amerikai gazdasági visszaesés nagyon komoly méreteket ölt nehéz hirtelen megfordítani a gazdaság egyre lejjebb csúszó menetét, nem beszélve arról, hogy az elnök egyszerűen képtelen akaratát keresztül vinni, ha nincs mögötte egy lojális kongresszusi többség. Ugyan a Kongresszus mindkét házában a demokraták vannak többségben, de ez a demokrata többség nem áll ki egységesen az elnök mellett. Ugyanis a Demokrata Pártnak van konzervatív és liberális szárnya. A konzervatívok túlságosan soknak tartják Obama reformterveit, míg a liberálisok túl kevésnek. Obama, mint minden politikus a kampány idején, sok mindent ígért. A melegeknek több egyenjogúságot, azoknak, akiknek nincs egészségügyi biztosításuk, azoknak olcsó állami biztosítást, az iraki háború gyors befejezését, a Quantamano Bay-ben működő börtön felszámolását, az afganisztáni patthelyzet feloldását, és gyors gazdasági fellendülést. Mindebből nem sok valósult meg és nem feltétlenül azért mert Obama rossz politikus.

Akik személyesen ismerik Obamát még harvardi jogi tanulmányai időszakából azt mondják, egyik legnagyobb erőssége, hogy képes konszenzust teremteni. Ezért mindenki biztos volt, hogy Obamának sikerülni fog együtt dolgoznia a republikánusokkal. Elődje megválasztása előtt gyakran emlegette, hogy texasi kormányzósága idején milyen remekül tudott együtt működni még politikai ellenfeleivel is. Bush elnöksége alatt bebizonyította, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Majdnem Magyarországhoz hasonlóan sikerült neki kettéválasztania az országot. Obama megválasztása után valóban megtett minden gesztust, amit egy politikus megtehet, de süket fülekre talált a másik oldalon. Az elnök mindenképpen olyan egészségügyi törvényt akart, amit mindkét párt támogat. Ebből nem lett semmi.

Mi a probléma republikánus szemszögből? Azt hiszem, hogy nem csak a republikánus politikusok, hanem az amerikai lakosság egy része, talán többsége is, aggódik az Egyesült Államok eladósodásának mértéke miatt. Ez az aggodalom nem megalapozatlan. Óriási pénzeket pumpáltak a gazdaságba abban a reményben, hogy ezzel élénkíteni lehet a gazdasági fejlődést. Ez valószínűleg igaz is, de egyelőre még az eredmény nem igazán észlelhető. Ennek tetejébe jön egy óriási új kiadás, amit az eddig biztosítással nem rendelkezők biztosítása jelent. Ez a racionálisabb megközelítése a kérdésnek. Az kevésbé érthető, különösen európiai szemmel, hogy az amerikaiaknak egy lényeges szegmense egyszerűen nem veszi jó néven, hogy mások helyett fizessen biztosítást. Amit Európában „szolidaritásnak” neveznek úgy látszik nem elfogadható az Egyesült Államokban. A magánbiztosítók egyrészt attól félnek, hogy ha bevezetik az állami biztosítást, ami olcsó lesz, akkor ők tönkre fognak menni. A másik problémájuk – és ez sem megalapozatlan -, hogy ha nem teszik kötelezővé a biztosítást, akkor a fiatalabbak nem fognak, mint ahogy most sokan nem hajlandók fizetni a biztosításért, mert úgy gondolják, hogy mindez kidobott pénz, hiszen ők szinte sohasem mennek orvoshoz. Arra persze nem gondolnak, hogy idősebb korukban nagyon is szükségük lesz orvosi segítségre.

Hogy mi lesz az egészségügyi reformmal, egyelőre nehéz megmondani, de mondjuk úgy, hogy Obama kemény fába vágta a fejszéjét és nagyon valószínű, hogy kevesebbel tud majd előállni, mint amit liberális szavazói várnak tőle.

Ami pedig a külpolitikát illeti, úgy tetszik nekem, hogy Obama kritikusai leginkább azt hányják a szemére, hogy próbál bizonyos mohamedán országok felé nyitni. Csakhogy a jelenlegi helyzet nem szolgálja sem az Egyesült Államok érdekeit, de szerintem még a világbékét sem. Palesztin-izraeli megegyezés nélkül sohasem lesz béke a Közel-Keleten, illetve az arab és a zsidó-keresztény kultúra emlőin nevelkedett nyugati világ között. Egy izraeli-palesztin megegyezést pedig nem lehet elérni addig, amíg az arab világ úgy gondolja, hogy a „közvetítő,” az USA, nem képviseli az ő érdekeit is. Lehet, hogy Obama tervei sem fogják egy jottányival sem előbbre vinni az izraeli-palesztin tárgyalásokat, mint ahogy, lássuk be, semmit sem értek el az előző stratégiák sem. Ideje megpróbálni valami mást.

Ami Irakot, illetve Afganisztánt illeti. Az iraki háborút az első pillanattól kezdve elleneztem. Ugyanez nem mondható el Afganisztánról. Azt gondoltam és gondolom most is, hogy Afganisztán megtámadása megérdemelt volt. De akkor én, nyolc évvel ezelőtt, abban reménykedtem, hogy az Amerikai Egyesült Államok komoly gazdasági segítséget nyújt Afganisztánnak és ezzel megmutatja, hogy mire képes az USA. Ehelyett jött Irak, korrupció, és újra megjelentek a tálibok. Most már túl késő. Szerintem. De ott van Obama, aki úgy látszik nem mer szembeszállni a katonai vezetéssel, és ha nem óvatos, bele is bukhat Afganisztánba.

Végül beszéljünk egy kicsit arról a bizonyos békedíjról. Obama nem kampányolt ezért a díjért. Őt is legalább annyira meglepte, mint minket. Hogy megérdemelte-e? Természetesen nem, hiszen eddig nem is nagyon volt ideje elérni céljait. Ellenben egyetértek Zbigniew Brzezinskivel és Várkonyi Tiborral, hogy a norvégok azért adták neki a díjat mert megválasztása reményt keltett a világon mindenütt. Lehet, hogy nem fogja tudni beváltani ezeket a várakozásokat, amelyek sok szempontból talán irreálisak is, de ha nem sikerül elérnie céljait, nem lehet csak őt hibáztatni. Sok mindentől függ, hogy mit ér el otthon és külföldön. De az biztos, hogy nem lehet egyetérteni azzal, hogy Obama személyi kultuszt kreál magának otthon és külföldön. Ez teljes elrugaszkodás a valóságtól.

S. Balogh Éva történész (Hungarian Spectrum)