Pesti marránusok a nyolcvanas években

Írta: Gadó János - Rovat: Hazai dolgaink

In Memoriam Lovász Ferenc

Az idén szeptemberben, hetvenhét éves korában elhunyt Lovász Ferenc egyszemélyes intézmény volt a hetvenes évek Budapestjén: lakásán jártak össze péntek esténként a zsidó társaságra vágyó fiatalok.

Életútja még a magyar zsidó világban is atipikus volt, noha nem egyedülálló. Gyerekfejjel Auschwitzba deportálták, túlélte, kivándorolt Izraelbe, ott katonáskodott, de „nem tetszett neki a rendszer”, és visszajött Magyarországra. Katonáskodott a Magyar Néphadseregben is. 1956-ban az Egyesült Izzóban a felkelők hívták maguk közé, de nem ment. Nem is emigrált újra, noha „itt sem tetszett neki a rendszer”. 57-ben karhatalmistának hívták, de oda se ment. Az volt az elve, hogy a zsidók ne szóljanak bele a magyar politikába, abból csak baj lehet. Ő ezt a tanulságot vonta le a holokausztból. Épp ezért nem szerette a demokratikus ellenzéket sem, amelynek legtöbb tagja zsidó volt. Karriert sem csinált: estin végezte el a Kandó Kálmán műszaki főiskolát. Gondoskodott róla, hogy sehol ne érezze otthon magát. A róla szóló legenda szerint mindig ott állt lakásában a becsomagolt hátizsák, hogy bármelyik pillanatban menekülhessen. Se non è vero, è ben trovato.

*

1967 után a hivatalos zsidóság intézményeit teljes ellenőrzés alá vonta a hatalom, a többit mint „cionista szervezkedést” felszámolta.

A zsidó közösségi létnek így szinte egyetlen autentikus formája maradt: az éttermekben, presszókban, cukrászdákban zajló összejövetelek. Ez volt a pesti nem zsidó zsidó élet. Az ide járókat akár marránusoknak is nevezhetnénk.

E marránus életformából kis lépés volt a zsidó identitás vállalása felé a lakásokon kibontakozó társasági élet. Aki rászánta magát, hogy otthonában hetenként akár harminc zsidó fiatalt is vendégül lát, az már kockáztatott. Nevét adta egy, az illegalitás szélén ingadozó kezdeményezéshez. A hetvenes évek végétől négy-öt ilyen lakásklub működött Pesten.

*

Lovász Ferencé indult elsőként, 1976- ban. Azokat a fiatalokat invitálta magához, akik Scheiber Sándor péntek esti kidusai után a Rabbiképzô elôtt ácsorogtak, és még nem volt kedvük hazamenni. Ne az utcán csatangoljanak (a fiammal együtt), amikor nálam is összejöhetnek. Ez volt az alapgondolat. És mivel nagy volt az igény minden – az étteremnél/cukrászdánál szervezettebb és otthonosabb – közösségi rendezvényre, a lakás hamar megtelt. Tíz év alatt mintegy kétszázötven fiatal fordult meg nála.

Lovász óvatos duhaj volt, mint maga mondja a témáról adott interjújában: a politizálást nem tűrte, még a Duna-körös jelvényt is levetette vendégei kabátjáról. Viszont gyertyát gyújtottak, kidust tartottak (Fekete László, a Dohány utcai templom mostani főkántora énekelte az áldást), és zsidó (vallásos, kulturális) témákról hallgattak előadásokat. Lovász tudta, hogy az állambiztonság figyeli őket, nem akart okot adni a fellépésre. A társaság tagjai elfogadták ezeket a szabályokat.

„Megyünk a Lovászékhoz”, „Megyünk a Máriához” – kulcsmondat volt ez 1980 táján pesti zsidó körökben. Az informális zsidó élet sûrûjébe jutott, aki ezeken a helyeken megfordult. 1988 után pedig innen került ki az újjászerveződő zsidó közélet számos aktivistája.

(„Mária” – Antalfi Mária, a zsidó hitre tért bohém képzőművész társasága lazább, oldottabb, s jóval kevésbé formális volt, mint Lovász Ferencé. Máriát, aki katolikusnak született és művészek közt nevelkedett, nem béklyózták félelmek és neurózisok, nála bátran lehetett politizálni, s a társaság tagjait sem tartotta nyilván olyan szigorúan, mint Auschwitzot megjárt „pályatársa”.)

1985-ben, miután fia (akkori szóhasználattal) disszidált, Lovász Ferenc megszüntette az összejöveteleket. Nem magát féltette – mondta az interjúban – hanem a társaság pályakezdô fiataljait, akiknek a karrierjét tönkretehette volna a hatalom. Egyben a többi szervezőnek is javasolta, hogy álljanak le.

Egy évvel később, 1986-ban a rendőrség – behívásokkal, megfélemlítéssel – szétzavarta a lakásokon gyülekező zsidó társaságokat. A kor hangulatához tartozik, hogy az érintettek mindezt tudomásul vették, az akkor érvényes játékszabályok részének tekintették, senki nem tiltakozott, noha jelentős részük szimpatizált a demokratikus ellenzékkel. Megmaradtak az ironikus kommentároknál.

A rendszerváltás előtti évtized zsidó történetének fontos epizódja zárult le a rendőrségi akcióval. A szétkergetett tagok két rövid esztendőre visszatértek a kávéházakba – hogy aztán 1988 őszén, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület alakuló ülésén lássák viszont egymást.

[popup][/popup]