Tudnak-e imádkozni a neuronok?

Szeptember 19-én zajlott egy konferencia az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen, Tudnak-e a neuronok imádkozni? címmel. Ez az esemény Biró Tamást, az intézmény tudományos rektor­helyettesét az alábbi utópisztikus tárca megírására késztette. Célja az, hogy a magyarországi neológ rabbikat arra bíztassa, hogy kapcsolódjanak be a 21. század egyik izgalmas teológiai diskurzusába.

Megnyitó beszéd
a 2022-ben megrendezésre kerülő 4. Tudnak-e a neuronok imádkozni? c. konferencián

 

Tisztelt Konferencia!

Sok szeretettel üdvözlöm Önöket az immár negyedik alkalommal megrendezésre kerülő Tudnak-e a neuronok imádkozni? c. konferencián. Nagy örömömre szolgál, hogy a társegyházak mellett a magyarországi zsidó teológia művelői is egyre nagyobb számban szerepelnek a programban, és vesznek részt a kortárs teológia pezsgő diskurzusában. Sőt, büszkeséggel tölt el, hogy a magyarországi rabbik a neurotheology területén nem csupán a hazai, hanem a nemzetközi porondon is megjelentek, bekapcsolódni látszanak a teológiai vérkeringésbe.

Mint azt sokan tudják, én magam a kognitív vallástudomány területén publikálok. A kognitív vallástudomány és a vallás kognitív idegtudományi megközelítései egymással szorosan érintkező, egymást kiegészítő, de nem azonos tudományterületek. Hasonlóképpen, a vallástudomány és a teológia is szorosan érintkező, de nem azonos tudományterületek. Így a kognitív idegtudomány által felvetett teológiai és filozófiai kérdések területén leginkább azzal vagyok tisztában, hogy mennyi mindenhez nem értek. Éppen ezért örülök annak, hogy a mai konferencián több kiváló kolléga előadását is meghallgathatom a témában. Egyúttal felajánlom, hogy folytassuk a szakmai diskurzust, akár az OR–ZSE keretein belül, akár azon kívül.

A konferencia hallgatósága joggal szeretné tudni, hogy miről is fog hallani. Balázs Gábor kollégám már a 2019-es, első konferencián tartott kiváló előadásában bemutatta, milyen kihívások elé állították az elmúlt közel fél évszázad során az idegtudományi kutatások a teológiát, amely emiatt a szabad akarat hagyományos fogalmának a radikális újragondolására kényszerül. Az idegrendszer determinált működése, a kísérleti eredmények vajon hagynak-e teret a szabad akaratnak; és ha megkérdőjeleződik a szabad akarat léte, akkor vajon van-e jogunk morális értékítéleteket tenni? Hasonlít-e ez a kérdés az eleve elrendeltetés és a szabad akarat közötti paradoxonhoz? Más kihívás elé állítja-e a kognitív idegtudomány a teológiát, mint a kora újkor mechanikus világképe? A 21. századi teológia egyik központi kérdésével, nagy örömömre, a mai konferencia több előadója is foglalkozik.

Egy másik izgalmas kérdés az ún. test–lélek probléma (mind–body problem), amely a 17. századra, René Descartes munkásságára megy vissza. A klasszikus kérdés a 20-21. századi elmefilozófiának is meghatározó területe. A monoteista vallások teológiai rendszerei hagyományosan a test és lélek dualizmusából indulnak ki, de az elmúlt évtizedek során egyre több technika áll rendelkezésre a hagyományosan lelkinek tekintett folyamatok testi (azaz agybeli) korrelátumainak a kimutatására. Láthatóvá tettük, mely agyterületek aktívak problémamegoldás, olvasás, hangzó szöveg megértése, számolás, vagy éppen imádkozás, meditálás közben. Itt utalok a konferenciánk címére. Arról is egyre többet tudunk, hogy egyes érzelmek milyen fiziológiai folyamatokkal járnak együtt az agyban és az emberi test más pontjain. A teológusok sem kerülhetik meg a klasszikus kérdéseket: ha létezik az emberi lélek, az hogyan kapcsolódik az emberi testhez? Mi a kapcsolat a lelki folyamatok és az agyban lezajló biokémiai folyamatok között? Ki imádkozik: a lelkem vagy az idegsejtem?

Próbáljunk meg válaszolni a konferencia címében feltett kérdésekre: tudnak-e imádkozni a neuronok? Természetesen, tudnak. A neuronok irányítják a hangképző szerveinket, miközben kimondjuk az imáinkat. A neuronok irányítják a testünket, miközben az imákhoz kapcsolódó mozdulatokat tesszük. A neuronok nélkül nem tudnánk olvasni az imakönyvet, és a neuronok nélkül nem tudnánk a memóriánkból előhívni a „fejből” megtanult imaszövegeket. Az ima által kiváltott érzelmek jól mérhető fiziológiai folyamatokkal járnak. Vajon a spontán imákat a neuronok fogalmazzák meg, vagy a lelkünk? Vagy a kettő közt nincs különbség? Itt visszakanyarodunk Descartes kérdéseihez. Valláskutatóként hadd jegyezzem meg, mennyire örülök a konferencia felekezeti sokszínűségének, hiszen – mint az rövidesen ki fog derülni – az sem egyértelmű, ki mit ért imádkozás alatt: spontán imádkozást vagy fix liturgiát, egyéni vagy közösségi aktust? A címbeli kérdésre vajon a válasz függ az ima formájától?

Tudnak-e tehát imádkozni a neuronok? Tud-e egy Porsche 180-nal száguldani? Igen, egy Porsche tud 180-nal száguldani. Hasonlóképp, igen, a neuronok tudnak imádkozni. De vajon egy Porsche tudja-e azt, hogy épp 180-nal száguld? A mérőműszerei mérik és kijelzik a sebességét. Adott sebesség elérésénél az elektronika automatikusan bekapcsol bizonyos biztonsági rendszereket. De ezt még nem feltétlenül nevezzük tudásnak. Hasonlóképp: mi kell ahhoz, hogy azt mondjuk, a neuronjaink tudják, hogy épp imádkoznak? Mit jelent az, hogy tudjuk, hogy épp imádkozunk? És itt jutok el az előadóink által tárgyalt harmadik nagy témakörhöz: a tudat, a tudatosság, a tudatosítás mibenlétéhez. Ismét egy olyan kérdéshalmaz, amelyről az elmúlt évtizedek és a következő évtizedek filozófusai, teológusai és idegtudományi kutatói – közöttük konferenciánk előadói – sokat vitatkoztak és fognak még vitatkozni.

Köszönöm a figyelmet, és termékeny teológiai-filozófiai diskurzust kívánok!