Öt kérdés a Tóráról – amit sosem mertél megkérdezni
Ma este köszönt be Sávuot ünnepe.
Radnóti Zoltán főrabbi
A Tóra átadása (megkapása) a zsidó nép számára nem csupán egy történelmi esemény, hanem a zsidó lét legnagyobb paradoxona: egyszerre a hit forrása és a hit próbája. A Szináj-hegyen nem csupán szavakat és micvákat kaptunk, hanem megkaptuk a zsidó történelem legnagyobb kérdését – egy olyan kérdést, amelyet azóta is minden nemzedék, minden esztendőben, sávuot ünnepén újra feltesz: mit jelent a Tórát évről-évre megkapni, és ezt megünnepelni, ha már rég a birtokunkban van?
Sávuot az a nap, amikor – ha elég bátrak vagyunk – újra megkérdezhetjük mindazt, amit gyerekkorunk (vagy felnőtt korunk) óta nem mertünk.
Akkor tegyünk fel 5 kérdést magunknak!
- Ha ma kaptuk volna a Tórát – elfogadnánk-e?
כָּפָה הַקָּדוֹשׁ בָּרוּךְ הוּא עֲלֵיהֶם אֶת הָהָר כְּגִיגִית, וְאָמַר לָהֶם: אִם אַתֶּם מְקַבְּלִים הַתּוֹרָה מוּטָב, וְאִם לָאו — שָׁם תְּהֵא קְבוּרַתְכֶם
A Talmud (Sábát 88a) szerint, amikor Isten a Szináj-hegyen felajánlotta a Tórát, „a hegyet föléjük tartotta, mint egy dézsát”, és azt mondta: „Ha elfogadjátok – jó; ha nem, itt lesz a sírotok.”
Valljuk be őszintén, az ősi szövetség tehát nem pusztán lelkesedésből született, hanem félelemből is. És talán ezért olyan nehéz ma újra kimondani azt a választ, amit eleink mondtak: „Náászé venismá”, azaz „(mérlegelés nélkül) megcselekedjük és (utána) meghallgatjuk (az okait).”
Hogy miért van nehéz dolgunk? Mert a ma embere mindenre szerződést, biztosítékot, letétet, garanciát kér – Isten viszont akkor is és ma is egyetlen dolgot vár el tőlünk: bizalmat.
Ha ma kapnánk a Tórát, talán előbb átolvasnánk az apróbetűs részt (kommentár, Misna Talmud)…
Majd amikor véglegesíteni kellene, akkor jól összeveszne a zsidó közösség.
Éppen ezért a válaszom: kategorikus NEM…
És ez nem a Tóráról szól. Hanem rólunk.
Talán éppen ezért nem halljuk meg többé a Hangot. Mózes és az éppen szabaddá vált zsidó nép elfogadta helyettünk, és ez így jó nekünk.
- A Tóra – kinek a hangján szólalt meg?
A Tóra azt mondja, hogy a Szináj-hegynél a nép „látta a hangokat” (2M 20:15).
Nem hallotta – látta.
A kinyilatkoztatás tehát nem auditív, hanem vizuális élmény volt. Egy olyan pillanat, amikor a valóság relatívvá vált, és a létező, teremtett világ mögött láthatóvá váltak az isteni szavak.
Ma ezrek és ezrek beszélnek a Tóráról, magyarázzák, kommentálják, elemzik – de kevesen mernek “csak” hallgatni. Nem rögtön megérteni, hanem meghallani.
Talán a Tóra ma is szól? Csak épp nincs, aki figyelne?
Ahogy járjuk a zsidó közösségeket, azt tapasztalhatjuk, hogy a vallást ma sokszor decibelben akarják mérni.
Ám a Tóra azt tanítja, hogy az Örökkévaló nem hangosan beszél, hanem abból a csendből, amit manapság elfelejtünk meghallgatni.
Hiszen Isten hangját ott a Szinájnál láttuk, és nem hallottuk. Ez van ma is. A kérdés tehát az, hogy kinek a hangján halljuk!
Mert a Tóra soha nem volt és soha nem lehet „semleges hang”. Mindig valakin keresztül szólt: rabbin, tanítón, szülőn, közösségen, egy könyvön – vagy éppen a saját belső hangunkon keresztül.
És itt válik igazán aktuálissá és posztmodernné a kérdés: amit hallok, az valóban Tóra – vagy csak az én hangom, amely arra rávetül?
A Szinájnál azért „látták a hangokat”, mert ott nem volt közvetítő torzítás. Nem volt ego, nem volt zaj, nem volt interpretáció. Tiszta találkozás volt: Isten hangja, emberi fül nélkül – emberi szemmel. Ma viszont minden hang értelmezett hang. Ezért olyan nehéz meglátni, majd meghallani.
- Miért kellett minket megfenyegetni a Tórával?
A kérdés nyugtalanító: hogyan lehet a hit szabad, ha már a kezdetén kényszer alatt álltunk?
Lehet-e félve szeretni?
Jó érzés-e az “istenfélelem”?
A Talmud (sábát 88a) nagyon érdekes választ ad:
אָמַר רָבָא: אַף עַל פִּי כֵן הֲדוּר קַבְּלוּהָ בִּימֵי אֲחַשְׁוֵרוֹשׁ, דִּכְתִיב: ״קִיְּמוּ וְקִבְּלוּ הַיְּהוּדִים״ — קִיְּימוּ מַה שֶּׁקִּיבְּלוּ כְּבָר
Azaz Purim napján a zsidó nép ismét “elfogadta” szeretett Tórájukat, ám ezúttal már önként.
Ha párhuzamba szeretném helyezni a két történetet, akkor azt mondhatnám, hogy a Szináj hegyén az őszinte istenfélelmen, purim ünnepén a szabadságon volt a hangsúly.
Ám ennek van egy következő szintje: a zsidó vallás csak akkor válhat élővé, amikor a félelem helyét átveszi a szeretet.
És sávuot ünnepén nem csak a törvényeket ünnepeljük, hanem azt is, hogy újra képesek vagyunk szeretetből vállalni őket.
És meg se forduljon a fejünkben, hogy a Tórának bárminemű erőszakhoz van köze – hanem pont ellenkezőleg, arról a pillanatról, amikor a nép önként mondja ki a boldogító „igen”-t.
- Miért tejet iszunk, és miért eszünk tejes ételeket, amikor a Tórát ünnepeljük?
Persze…Tucatnyi magyarázatot tudunk, ám egyik sem az igazi.
A tej mégiscsak a gyermekek itala, míg a felnőttek a szilárd eledelt választják, hiszen ez kell a túléléshez. Ám sávuot ünnepén mégis tejes ételek sorakoznak az asztalon: sajttorta, fagylalt.
A kodifikátorok kedvenc idézete Sávuot ünnepére az Énekek éneke (4:11) csodálatos sora:
דְּבַשׁ וְחָלָב תַּחַת לְשׁוֹנֵךְ – „Méz és tej van a nyelved alatt”
A Talmud értelmezi a szentírási sort: „a Tóra édes, mint a tej és a méz.”
És hogy miért a nyelved alatt van a Tóra?
Mert Isten szava nem a felszínen van, vagy – ahogy fentebb is írtam – nem a kimondott hangos szavakban, hanem leginkább egy olyan térben, ahol a szó még csak formálódik.
De ha tovább gondoljuk, akkor ebben a tejes ételes hagyományban van önkritika is. A Tóraadás ünnepén emlékeztetni kell magunkat, hogy esetleg még mindig gyermekek vagyunk? Még mindig tanulnunk kell? Hogy még nem tudunk enni a Tóra asztaláról?
Az örök gyermeki létünk köszön vissza a tejes ételekben.
Belegondoltál már, hogy hányszor viselkedünk úgy, mint a gyermekek, akik csak a sütit kérik, míg a komolyabb főételeket egyszerűen félre tolják?
Talán nem is kell mindig felnőni… Tudjunk rácsodálkozni mindenre, ami felnőttes, és ami isteni.
- A Tóra: a miénk – vagy csak kölcsönbe kaptuk?
A zsidó misztika nagyon izgalmas képpel festi le a Tórát, amit Rási (5M 33:2) is idéz:
שהיתה כתובה מאז לפניו באש שחורה על גבי אש לבנה
„A Tóra tűzből készült – fekete tűz fehér tűzre írva.”
Tűz… Durva hasonlat. Az előbb még gyermekekről írtunk és tejről, most meg tűzről, ami sokszor a pusztulást jelképezi.
Ám pont ez a lényege. A tűz kezelhető. Ha a tűz jó kezekben van, akkor életet ad, megment a hidegben. A tűz a mozgás és az élet.
A Tóra tehát egy olyan könyv, ami éltet, és amit őriznünk kell.
A tűz elgyengülhet, sőt ki is aludhat – ám a Tóra mindig ad esélyt arra, hogy újra erős legyen. Hogy fényt adjon.
Velünk van a menóra, és a Szentély oltárának örökkön égő lángja.
A Tóra olyan, mint a tűz. Nem lehet birtokolni, ám lehet használni. Lehet a fényénél és a hőjénél túlélni.
Minden nap újra és újra megkapjuk. Nemzedékről-nemzedékre. 2448-tól 5786-ig.
Így a miénk is. Nem csak a nagyszüleinké, hanem az unokáinké is.
Mindenki, akinek igénye van rá. Alázattal és szeretettel.
Tudom, a kérdéseim költőiek voltak, ám arra próbáltam rávilágítani, hogy sávuot nem a múlt ünnepe, hanem az újra-kinyilatkoztatásé.
Bár a Szináj-hegy ma is ott áll – ám nekünk már nem kell a hegyre felmennünk, mert Mózes lehozta a Tórát mindannyiunknak. Majd mestereink adták kézről-kézre a betűket, a parancsolatokat és az eszmét. Feltekerték az élet fájára.
De a kérdések, amelyeket “sosem mertünk feltenni”, talán épp oda vezetnek vissza, ahol minden elkezdődött. A kezdeti pillanathoz.
A pillanat, amely újra és újra megismétlődik, újra és újra esélyt ad nekünk a pillanat megélésére, kapcsolatunk felfedezésére a Teremtővel.
