A nagyünnepek és az Édenkert – avagy mit mond a zsidó hagyomány a globális vízválságról?

A nagyünnepi istenfélelem ugyanabból fakad, mint az a félelem, amit a 21. század embere érez a globális katasztrófák láttán. Felelősek vagyunk a természetért, amit fel kell szabadítanunk az emberi elnyomatás alól, ki kell ásnunk az elzárt kutat, hogy táplálni tudja a jövő Édenkertjét.

Nemrég egy barátommal a zsidó irányzatok vitáiról, küzdelmeiről beszélgettünk. Egy ponton túl, nagy tudású vitapartnerem azt mondta: “Ez amúgy is lényegtelen lesz a jövőben, hiszen minden a környezeti katasztrófákról fog szólni. Namíbia állítólag rákényszerül, hogy eladja vadállatait a vízhiány miatt.” Ráadásul ez a beszélgetés a nagy brazil és afrikai erdőtüzek előtt folyt le. Barátomnak igaza van abban, hogy súlyos kérdésről van szó. Régóta tudható, hogy a szárazság az utóbbi években olyan országokat sújtott, eddig nem látott mértékben, mint pl. Dél-Afrika, India, Marokkó, Irak, és a nem is oly távoli Spanyolország.

A víz, és különösen annak hiánya valóban univerzális jelentőségű kérdés. Azonban pont a víz kérdésköre az, ami összeköti a partikulárisan zsidó hagyományokat az univerzális motívumokkal.

Az eső megléte vagy hiánya, meghatározó jelentőséggel bír a zsidóság szent szövegeiben, és a liturgiában. A deuteronomista gondolat szerint azon zsidó közösségnek fog esni az eső, amelyek megtartják az Örökkévalóval kötött szövetséget. Az eső miatt lesz gabona, a gabonából pedig takarmány, és étel készül. “És te eszel és jóllaksz.” – mondja a Deuteronomium, és a mindennap elmondott, étkezés utáni áldás.^[1]

A nagyünnepi időszak a víz szempontjából

A közelgő ünnepek felerősítik a vallásos zsidóban az „ég iránti félelmet” (jirát sámájim). Tudható, hogy a megtérés tíz napja (ászeret j’mé tesuvá) az önvizsgálat, bűnbánat időszaka, de hogyan értelmezhető mindez, a mindennapos természeti katasztrófák fényében?

A nagyünnepi istenfélelem értelmezhető úgy, mint a szárazság és aszály miatti szorongás. A természethez közeli ember, mint amilyen a rabbinikus kor zsidói is voltak, állandó egzisztenciális félelemben élt. Hiszen a természet kénye-kedve szerint adott kenyeret, katasztrófát, jó időt, aszályt. A rabbinikus gondolkodásban mind ezek felett az Örökkévaló akarata csüngött.

Az eső: isten ajándéka. Az éhínség: isten haragja, melyet el kell hárítani, le kell csillapítani… Szárazság esetén közösségi önvizsgálatot sürgetett a halacha. Azáltal, hogy a nép, közösségileg, egy emberként szembenéz saját cselekedeteivel, hatalmas erőt képvisel. Aszálykor ugyanis a teljes közösségre kiterjedő böjtöt (táánit g’sámim) tartottak, ami azt is jelentette, hogy a zsinagóga szimbolikus terét kiterjesztették a közterekre. A Tóraszekrényt kivitték az utcára. Az emberek az utcán zsákruhát hordtak, és hamut szórtak a fejükre. A gyász jelei mindenhol láthatóvá váltak és csakúgy, mint Ros Hásáná idején, sófárt fújtak. A liturgia is átalakult: az imákba bekerültek a Zichronot (emlékezések), Sófárot (sófárok) imarendek is, mint újévkor. Ha a népnek sikerült közösségként cselekednie, változtatnia a szokásain, megmenekült az éhhaláltól.

A zsidó újév a Teremtés pillanataira emlékeztet bennünket. Az Édenkertben pedig bőven volt víz. Az ember megkapta a szükséges élelmet a kertből, összhangban élt a természettel, nem kellett az időjárás, vagy a termés miatt aggódnia. A kiűzetés óta, azonban már meg kell dolgozni az élelemért, és félelemmel tölti el, annak a lehetősége, hogy nem jut hozzá.^[2] Őseink tudták, hogy az eső a természet és Isten ajándéka. Ugyanakkor – a hagyomány szerint – minden egyes ember felelőssége, hogy essen az eső. Ennek a felelősségnek a tudatosítása vezet minket a természettel való harmóniához, amit a Szentírásban az Édenkert reprezentál.

A tér allegóriája

A teremtéstörténet szerint az Éden vizei táplálják az egész világot. Más, ókori, közép-ázsiai kultúrákban általánosan elterjedt volt az a gondolat, hogy a föld az édenkerti folyamokból keletkező óceánon úszik. A mitologikus gondolkodás szerint a vizek egy kertet táplálnak, mely tele van egzotikus növényekkel, gyümölcsökkel. Az ókorban a templomok, így a Jeruzsálemi Szentély is az Édenkertet reprezentálta az emberek számára. Ezékiel beszámol a leendő Szentély alól folyó víz csodálatos erejéről, a kert varázslatos tulajdonságairól:

“És visszavitt engem a ház bejáratához; és íme víz jön ki a ház küszöbe alól keletnek, mert a ház előrésze kelet felé volt; a víz pedig lefolyik a ház jobb oldala alól, az oltártól délre… Midőn visszatértem, íme a patak partján igen sok fa, innen és onnan. És szólt hozzám: Ez a víz kifolyik a keleti kerületbe és lefolyik a síkságra és bemegy a tengerbe, a tengerbe a kifolyt víz, és meggyógyul annak vize… És lészen, állnak mellette halászok Én-Géditől Én-Eglájimig, hálók kiterítő helye lesz; neme szerint lesz a hal, mint a nagy tenger hala, igen sok… A patak mellett pedig, a partján innen és onnan, felnő mindenféle gyümölcsfa, nem hervad a levele és nem fogy el a gyümölcse; hónaponként érlel, mert vize a szentélyből jön ki, és lészen gyümölcse eledelre, levele pedig gyógyításra. ” Ezékiel (47:1,7-10,12)

A csodás ábrázolás inspirációja a valóság is lehetett: az a látvány, ahogyan Jeruzsálem fénykorában a Gihon patak táplálta a Kidron völgy csodálatos kertjét.^[3] Érthető volt, hogy Júda királyai hangsúlyt fektettek hatalmas, díszes kertek kialakítására. Az ókori közel-keleti uralkodók hatalmát a kertjeik gazdagsága, egzotikussága is reprezentálta. A birtokolt területek, nemzetek jellemző terméseit a kertjeikbe ültették, növesztették, mert a növények az uralt népeket reprezentálták.

Nem csak Ros Hásáná utal az édenkerti harmóniára. A természetről, növényekről szól Szukkot ünnepe. Kilépünk zárt világunkból, hogy a sátorban, a természetben éljünk egy hétig. „A világ Szukkotkor a vízről ítéltetik meg.”, mondja a Misna.^[4] Ahogyan a Ros Hásáná a szárazság veszélyére emlékeztet minket, a sátoros ünnep már az eső és a víz bőségének reményét fejezi ki. Smini Áceretkor, a Szukkotot lezáró nyolcadik napon, spirituális értelemben is elkezdődik az esős időszak. Az imavezető kitliben, halotti ruhában könyörög az esőért. ^[5]

A prófétai hagyomány szerint, a távoli jövőben tehát eljöhet az a pillanat, amikor az Édenkert újjászületik. Addig pedig évről évre imával fordulnak az éghez a vallásos zsidók, különösen a nagyünnepi időszak végén. Mi akadályozza meg, hogy az Édenkert újra megvalósulhasson? Az Énekek Éneke, hagyományos zsidó értelmezése szerint, spirituális értelemben Izrael népe egy betemetett, kiszáradt kút. A férfi (vagyis az Örökkévaló) mondja az Énekben:

“Elzárt kert az én nővérem arám, elzárt kútfő, lepecsételt forrás. Hajtásaid díszkert: gránátalmafák drága gyümölcsökkel, ciprusok nárdussal; nárdus és sáfrány, illatos nád meg fahéj, mindenféle tömjénfákkal, myrrha és alóé, mindenféle kiváló fűszerekkel. Kertek forrása, élő vizek kútja, mely lefolyik a Libanonról. Serkenj, észak, jöjj el, dél, leheld át a kertemet, folyjanak fűszerei. Jöjjön barátom az ő kertjébe s egye drága gyümölcseit.” (Énekek Éneke 4:12-16)

A lehetőség tehát megvan, hogy Izrael állandó, bőséges forrássá váljon. A forrás vizének hatására az Édenkert újjáéledhet, de Izrael bűnei miatt még nem jött el ez a pillanat. ^[6]

Lokális cselekedet, globális felelősség

A vízhiány megoldása az Édenkert felé vezető útra terel minket, legyen szó univerzális vagy partikuláris nézőpontról. Tudományos értelemben a globális felmelegedést, és annak kiváltó okát, az emberiség kártékony tevékenységét teszik a legtöbben felelőssé a krízisért.

Mi az egyes ember felelőssége?

Mit lehet tenni?

Rengeteg válasz születik természetesen, az adományozástól kezdve, a tudatosan zöld életmódig, és így tovább. Mindegyik utat magunknak kell megvizsgálni. Ugyanakkor a közösségi fellépés már többet követel meg! Hiszen közösségi felelősségünk is létezik, ami már nem csupán egyéni, hanem a társadalmi jövőnkről is szól, annak tudatosításáról, hogy mindannyiunkat érintik a jövő környezeti kérdései.

A judaizmusnak tehát rendkívüli üzenete van minden egyes zsidó (és nem-zsidó) számára. A globális krízis az egyéneket is érinti, amit a sajátos zsidó hagyományunk is felismer, és közösségi cselekedetre buzdít. Ünnepeink, spiritualitásunk a környezetünkről, a vízről is szólnak. A nagyünnepi istenfélelem ugyanabból fakad, mint az a félelem, amit a 21. század embere érez a globális katasztrófák láttán. Felelősek vagyunk a természetért, amit fel kell szabadítanunk az emberi elnyomatás alól, ki kell ásnunk az elzárt kutat, hogy táplálni tudja a jövő Édenkertjét.

^[1] “És lesz, ha hallgattok parancsolataimra, amelyeket én ma nektek parancsolok, hogy szeressétek az Örökkévalót, a ti Isteneteket, hogy szolgáljátok őt egész szívetekkel és egész lelketekkel, akkor megadom országotok esőjét annak idejében, az őszi esőt és a tavaszi esőt, és betakarítod gabonádat, mustodat és olajadat. És adok füvet meződön barmodnak és te eszel és jóllaksz. “ Deut 11:13-15

^[2] Gen 3:17-19

^[3] Hasonlóan Ezékielhez, Zakariás és Joél próféta is azt jósolta, hogy az idők végén Jeruzsálemből újra víz fog fakadni. Zak 14:8-10, Joél 3:18

^[4] mRH 1:2

^[5] A Szentély ideje alatt, Szukkotkor tartották a Szimchát Bét háSoévát, a vízöntés ünnepét, a legprofánabb ünnepet talán, Purim mellett. Rabbik tűzzsonglőrködtek, a papok vizet öntöttek az oltárra. Folyt tehát a víz, és valószínűsíthetően a bor is. A fáklyákat újrahasznosított ruhákból készítették. Igazi ünnepe a természetnek, és annak ciklikusságának. mSzuk 5:1-4

^[6] Több zsidó kommentátor szerint ezt a verset spirituálisan kell értelmezni: a zsidó bölcseknek a tanítást el kell vinni a néphez, Izraelnek pedig tanítójává kell válnia a nemzeteknek.