Zsidó-zsidó párbeszéd

MICVÁKRÓL, NŐKRŐL, ASSZIMILÁCIÓRÓL

Zsidó-zsidó párbeszéd

Március 28-án – a Marom ifjúsági egyesület kezdeményezésére – első ízben ültek le egymással eszmét cserélni a magyarországi zsidó val­lási irányzatok képviselői.

Több mint kétszáz fős közön­ség élénk érdeklődésétől kí­sérve szólt a jelenlévőkhöz Kelemen Katalin, a Szim Salom Progresszív Zsi­dó Közösség rabbija, Balázs Gábor, a modern ortodox irányzatú Pesti Súl egyik vezetője. Köves Slomó lubavicsi haszid rabbi, a nemrég alakult Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezetője, Radnóti Zoltán, a Károli Gáspár téri zsinagóga neológ rabbi­ja, és Lózsy Tamás, az ortodox irányzat követője.

A bemutatkozó körben Balázs Gábor úgy határozta meg a modern ortodoxiát, mint amely a hagyomány minden forrá­sát megélt valóságnak és nem relikviá­nak tekinti – határvonalat húzva ekképp a liberálisabb irányzatok felé. Ugyanak­kor a modern világot sem tekinti kény­szerből tudomásul veendő rossznak – ekképp különböztetve meg magát a ha­gyományos ortodoxiával szemben. Ennél fogva az ideális rabbi egyetemi végzettséggel is rendelkezik. Mindezt nem úgy prezentálta mint az egyedül helyes irányzatot: hangsúlyozta, hogy az egységes zsidóság nem létezik többé (ami üzenetként is értelmezhető az egy­séget sűrűn hangsúlyozó Chabad moz­galom felé).

Az emberek közötti különbség nem kiküszöbölendő átmeneti rossz – kap­csolódott az előbbi gondolatmenethez Kelemen Katalin, Amosz Oz baloldali izraeli írót idézve, aki szerint a megvál­tás fényét azért nem láthatjuk meg, mert több fény is van, attól függően, hogy ki mit tekint megváltásnak. A rabbinő sze­rint a zsidóság története valójában min­dig is az egymást követő reformok tör­ténete volt, s a reformzsidóság is ezen az. úton jár, amikor a zsidó törvényt, a Halachát szabadon értelmezi. Más kor­szakban leírt törvényeket nem feltétle­nül kell ma is alkalmazni – vélekedett.

A magyar zsidók ma valójában mind útkeresők – kapcsolódott az előtte szó­lóhoz Köves Slomó, felidézve saját csa­ládja történetét, ahol már a dédszülők nemzedéke elfordult a hagyománytól, a nagyszülők pedig a kommunizmus út­jára léptek. A jelenlévők közül sokan tudnak idézni Petőfi Sándortól vagy Arany Jánostól, de kevesen vagyunk, akik misnai vagy talmudi szövegeket is ismerünk – folytatta, visszakanyarodva kedvenc témájához, mely szerint ma a zsidóságban nem a különbségeket kell hangsúlyozni, hanem a hagyományt ta­nulni. Különbségek mindig voltak ugyan, de ezek a gyakorlatban ren­deződtek, mert a többség felfogása ér­vényesült és a kisebbség ezelőtt fejet hajtott. A gyakorlatban egy halacha van, és ezt mindenki elfogadja.

Az ortodox irányzat a legrégibb és a leghitelesebb, mert töretlenül folytatja a sok évszázados hagyományt – kezdte mondandóját Lózsy Tamás, aki ezután a többi irányzathoz való viszonyát tag­lalta. A haszidizmus alapvetően nem tért le a hagyomány útjáról, ám a neoló­gja és a reform esetében már nagyok a különbségek, ezért utóbbiak számára az a mondandója, hogy tanulni kell a Tó­rát. Mi lehetünk sokfélék, de a tanítás egy. Elfogadhatatlan az a vélekedés, hogy a 613 parancsolatot ma már nem lehet a mindennapokban megtartani.

Radnóti Zoltán neológ rabbi volt az egyetlen, aki nem elvi definíciókkal kezdte, hanem felidézte kamaszkorát, amikor e mostani vita többi részt­vevőjével együtt múlatták az időt – kivéve Katát, „aki más nemzedékhez tar­tozik”. Mindez azt igazolja, hogy az el­vi különbségek nem döntőek – folytat­ta, híven a magyar neológia felfogásá­hoz, amelyet az elmúlt időkben nem az elvi kérdések boncolgatása, hanem a mindennapi vallásgyakorlat és az intézményrendszer fenntartására tett erőfe­szítések jellemeztek. Így Radnóti Zol­tán is arról beszélt, milyen erőfeszítése­ket tett körzetében a nem vallásgyakor­ló zsidók bevonására, és milyen nehéz­ségei voltak, amikor Izraelben az orto­doxiával próbálta magát elfogadtatni.

A második körben az. asszimiláció volt a téma, s Kelemen Katalin kapott szót elsőként, akinek irányzata, a re­formzsidóság világszerte mint az asszi­miláció előmozdítója részesül súlyos elmarasztalásban az ortodoxia részéről.

Az elmúlt száz évben Magyarországon igen nagy volt az asszimiláció, holott nem is létezett reformzsidóság – vála­szolta erre éppenséggel az ortodoxok és a neológok asszimilálódtak. A re­formzsidóságból nem vezet út az asszi­milációba – hangsúlyozta -, mert a re­form örökké megújul. Nem véletlen, hogy Amerikában a reformzsidóság a legnagyobb létszámú közösség. Az asszimiláció tény, amelyet tudomásul kell venni, s az asszimiláltakat kell megnyerni a közösség számára. Feli­dézte találkozásait félig zsidó szárma­zású fiatalokkal, akik arról panaszkod­tak, hogy zsidó és nem zsidó közegben egyaránt idegennek érzik magukat. Épp ezért nem a leszármazást, hanem a kulturális kötődést kell vizsgálni – így le­hetünk befogadók és nem kirekesztők.

Köves Slomó – aki a hagyományos rabbinikus példázatokat modern tarta­lommal töltötte meg-gyerekkori emlé­keit felidézve válaszolta erre: ha a sakk szabályait megváltozatjuk, érdekes já­ték lehet az eredmény, de az már nem sakk lesz, hanem valami más. A paran­csolatokat nem lehet változtatni, úgy kell tekintenünk, mintha ma kaptuk vol­na őket. A XIX. századi (az ortodoxo­kat is érintő) asszimilációt az emancipá­cióval magyarázta, amikor az asszimi­láció végállomása a kereszténység volt. A mai magyar zsidókról szólva úgy vél­te, az asszimiláció beteljesedett rajtuk, többségüket egyáltalán nem érdekli a zsidóság, legfeljebb negatív értelem­ben.

A reformzsidóságból valóban nem vezet út sehová – parafrazálta Kelemen Kata szavait Lózsy Tamás. Ez az irány­zat – vélte – a zsidósággal szembenálló tanokat hangsúlyoz. A dolog egyszerű: aki betartja a Tórát, az jó úton jár, aki nem, az asszimilálódik. Nem véletlen, hogy Németországban már nincs zsidó­ság – végezte sommásan -, hisz az a re­formirányzat szülőhazája.

Radnóti Zoltán a Mendelssohn család példáját idézte fel: Moses Mendels­sohn, a híres XVIII. századi reformátor még csak németre fordította a Tórát és a kulturális asszimilációt hirdette, unokái (mint a jeles zeneszerző) viszont már mind kikeresztelkedtek. Ezután ismét azt hangsúlyozta, milyen erőfeszítése­ket tett a körzetben az asszimiláltak megnyeréséért, „anélkül, hogy happeningeket csináltunk volna” – célzott a Chabad egyes rendezvényeire.

Balázs Gábor ismét elvi alapon igye­kezett meghúzni a határvonalakat. A Szint Salom alapszabályából idézve – amely szerint a 613 parancsolat egy ré­sze már idejétmúlt – úgy vélte, ennek alapján nem tud a reformirányzattal kö­zösséget vállalni. Az ortodoxiától elvá­lasztó különbségeket pusztán retorikai jellegűeknek nevezte, viszont határozott kérdést intézett a vita neológ részt­vevőjéhez: ha Radnóti Zoltán a paran­csolatokat ortodox szigorúsággal tartja meg. akkor milyen elvi különbségeket mondhat magáénak a neológia, mi értel­me ezen irányzat fenntartásának? Köves Slomótól nyersen azt kérdezte: kinek a képviseletében van jelen? A Chabad Lubavits közösség, vagy az EMIH, a ne­vében a status quo elnevezést is viselő hitközség küldte? Előbbi egy Oroszor­szágból indult, ma Amerikában élő ha­szid közösség, utóbbi a hagyományos magyar zsidóság egyik ága. A kettőnek semmi köze egymáshoz, miért vette hát fel a lubavicsi mozgalom által alapított új egyház ezt az elnevezést?

Köves Slomó számos témára reflek­tált. A neológiával kapcsolatban úgy vélte, ha a fiatal rabbik életvitelükben az ortodox felfogást követik, akkor a neológia valóban elvesztette létjogo­sultságát. Balázs Gábor kérdésére azt felelte, hogy ő az EMIH rabbija, s noha maga valóban lubavicsi haszid, a kö­zösség tagjainak többsége nem az. A hajdani status quo irányzat és a Ma­gyarországon is honos haszidok való­ban élesen különböztek egymástól, de egy dolog összekötötte őket: ellenezték a szakadást. A reformirányzatot nem tudja elfogadni, templomukban nem tud imádkozni – folytatta -, de híveit természetesen elfogadja zsidónak, ami­ként a kitért zsidót (akár még Jézust is) elfogadják a hagyomány szerint. A Tó­rára mindenkit tanítani kell. A nők sze­repéről szólva igyekezett megmagya­rázni az emancipáció híveinek, miért jut templomukban csekély szerep a nőknek az istentisztelet során. A két nem a templomban csak azért van szigorúan elválasztva, hogy a férfiak istentisztelet idején ne a női nem szépségeivel foglal­kozzanak. Tulajdonképpen női rabbi is van. amennyiben a nők között is vannak olyanok, akik a többi nő számára szelle­mi vezető, lelki gondozó feladatot lát­nak el – hiszen a rabbi nem közvetítő Isten és ember között.

Lózsy Tamás leszögezte, hogy a ha­gyományos zsidóságban férfiak és nők egyenrangúak – csak éppen a nők fel vannak mentve az időhöz kötött micvák (parancsolatok) megtartása alól. Több fonást is idézett a hagyományból, a nők nagyrabecsülését bizonyítandó. Szár­nyaló szavakkal magyarázta, hogy a nők, emelkedettebb lelki alkatuknál fogva, szinte nincsenek is rászorulva a micvák megtartására, amelyek csupán az elbitangolásra hajlamos férfinép szá­mára szükséges fogódzók. Ezen az ala­pon eltanácsolta a nőket attól, hogy imaszíjat vagy imasálat tegyenek fel. Ezután még egyszer hangsúlyozta, hogy az ortodoxia a többi irányzat kút- forrása, amit az is bizonyít, hogy olyan alapintézményekhez, mint a kasrut vagy a mikve, az. ortodoxia jóvoltából juthatnak hozzá a többiek.

Radnóti Zoltán a neológia önállósá­gának elvi alapját így fogalmazta meg: a közösség szolgálata. Példaként hozta föl, hogy temetésen vagy más hagyo­mányos alkalmakkor magyarul beszél, és hogy a nők elválasztása közösségük­ben nem olyan szigorú. Fölidézett egy bár micva ünnepséget, ahová – a jó han­gulat végett – néhány lubavicsi haszidot is meghívott, ám ezek szellemi ve­zetője, Oberlander rabbi kikötötte: a nők csak a karzaton foglalhatnak he­lyet. Ezt Radnóti Zoltán nem tudta elfo­gadni, mert ez a szigorú elválasztás az ő közösségükben nem szokás – noha is­tentisztelet alatt a nők külön ülnek. A haszidok így nem jöttek el az ünnepség­re. Ilyen és hasonló szokásbeli különb­ségek állnak fönn a neológ és az ennél ortodoxabb irányzatok között. Az ő kö­zösségében a nők is tanulnak Tórát és mondanak kaddist – de az utóbbit hal­kan, hogy ne zavarják vele a férfiakat.

Balázs Gábor szerint a modern orto­doxia (így ő maga is) problémának te­kinti, hogy a nők szerepe a modern vi­lágban immár sokkal nagyobb, mint a zsinagógában. E tekintetben különböző döntvények születtek: így egyes közös­ségekben a nők taníthatnak, és ugyanazt tanulják, mint a férfiak, máshol viszont nem. Kételyeit fejezte ki férfiak és nők szigorú elválasztásával kapcsolatban is: ha a Tórát történetesen egy nő tanítja, a férd hallgatóság valóban képtelen vol­na a tanulásra figyelni?

Köves Slomó elegáns hasonlattal il­lusztrálta a nők szerepével kapcsolatos álláspontját: a nemek közötti munka­megosztás nem diszkrimináció, ami­ként a futballkapus sem kirekesztés ál­dozata, amiért nem lőhet gólt az ellen­félnek.

Nagyon szép, hogy ennyit beszélnek a női egyenjogúságról, mi azonban ezt meg is valósítjuk – reflektált az előtte szólókra Kelemen Katalin. Vannak nők, akik nem akarnak engedélyt kérni a férfiaktól arra, hogy imaszíjat tehesse­nek föl, hanem ezt megcselekszik – folytatta. Röviden vázolta a hallgatók­nak Regina Jónás, a náci koncentrációs táborban elpusztult első rabbinő életét és munkásságát. Regina Jónás végigta­nulmányozta a hagyományos forráso­kat, és arra a következtetésre jutott, hogy ezek a források valójában soha nem tiltották a nők számára a micvák végrehajtását. Csupán felmentések lé­teztek, amelyek az idők során tilalmak­ká váltak egy férfiközpontú világban. „Tiszteltetjük azokat az erős hitű férfia­kat, akiket egy nő jelenléte képes eltérí­teni az imádságtól” – üzente a nemek elválasztásához ragaszkodóknak. El­mondta, hogy a háború után 1974-ben avatták az. első női rabbit, akit azóta több százan követtek. A női rabbik hoz­ták be a közösségekbe a nem hierarchi­kus viszonyokat, az intimitást és a krea­tív liturgiát – sorolta kolléganői érde­meit. Lózsy Tamás szavaira reagálva kétségbe vonta, hogy az ortodoxia in­tézményei valóban minden zsidó számára nyitva állnának: a reformzsidókat a mikvébe nem engedik be, így betöré­seiket besurranok módjára vagy éppen külföldön kell elvégezniük, ami tartha­tatlan állapot.

– Ez durva csúsztatás – reagált az érintett, a mikve minden zsidó előtt nyitva áll, csak a reformzsidó szertartá­sokat nem engedélyezik. De hát minek is van ilyesmire szükség – csodálkozott -, ha apai ágon is elismerik a zsidó szár­mazást, akkor minek az egész betérés?

Az eszmecserére szánt idő végére ér­vén a közönség kérdezett – míg a vita­vezető megálljt nem intett. Helyhiány miatt itt csak a legérdekesebbet idéz­zük: miként vélekednek a résztvevők a messiás témaköréről? Balázs Gábor (saját álláspontját nem részletezvén) megragadta az alkalmat és ismét egyér­telmű kérdést intézett Köves Slomóhoz: Messiásnak tartja-e a Chabad képvi­selője a közösség utolsó rebbéjét, az. 1994-ben elhunyt Menahem Mendel Schneersont. akire halála előtt és után is nagyon sok lubavicsi haszid tekintett úgy, mint a megváltóra?

– Nem – volt a kérdezett egyértelmű válasza -, miután a Rebbe elhunyt, a személyéhez fűzött messiási remények elszálltak.

– Nagyon várjuk a messiást, de saj­nos még nem érkezett el – ismertette ál­láspontját az ügyben Radnóti Zoltán.

Kelemen Katalin kifejtette, hogy a progresszív zsidóság köreiben a messi­ás mint konkrét személy képzete visszaszorult: egyre többen vélik úgy, hogy inkább a messiási kor eljövetelében hihetünk, s itt nem csodát kell vár­ni, hanem a világ megjavításáért tett emberi erőfeszítésre kell helyezni a hangsúlyt.

Gadó János