Visszavágás vagy kompenzálás? – Kereszt és hanukia egymás árnyékában

A Chabad 2003 decemberében – többéves hagyományának meg­felelően – hanukagyertyákat ál­lított Budapest különböző pontjain. Mintegy két héttel ezt megelőzően azonban egyszerű fakeresztek jelentek meg ugyanezen pontokon, s másutt is a városban. A kívülálló szemével szim­bolikus ideológiai harcnak vagy tér­foglalási küzdelemnek tekinthető ese­mény nem véletlen. A kereszteket a (volt MIÉP-esekből és a Fidesz jobb­szárnyából verbuválódott) „Jobbik Ma­gyarország” elnevezésű politikai moz­galom állította, s az újév közeledtére – hogy kétsége se legyen senkinek – még egy felirat is megjelent a keresztek ta­lapzatán: „Boldog új esztendőt a ke­resztény Magyarországnak!” A „keresz­tény Magyarország” elnevezés vész­jósló asszociációkat kelt a zsidók köré­ben, s a szlogen felújítói nyilván ezzel is tisztában voltak. Ez arra utal, hogy a köztéri hanukával (hanukiával) a ma­gyar közvélemény egy csoportja nem tud megbékélni. Ugyanakkor a magyar zsidók egy része sem tud mit kezdeni a zsidóság nyilvános megnyilvánulásával. A pesti utcákon zajló gyertyagyújtáso­kon a zsidó „hardcore” mellett nem zsi­dó érdeklődők, egzotikumra fogékony pestiek és hajléktalanok is részt vesznek. De mi is történik valójában?

„Inkvizíció”, „keresztes háború”

A vallásos zsidókat elgondolkoztatja a kereszt megjelenése. Egy budapesti jogásznő szerint: „A kereszt nem a ha­nukia megfelelője. A hanukia a hanuka ünnepét jelképezi, a kereszt a keresz­ténységet, így a megfelelő köztéri szim­bólum a karácsonyfa lenne, vagy – val­lásosabbak számára – a jászol. A ke­reszt megfelelője talán a menóra. Ame­rikában mindenhol áll fenyőfa meg ha­nukia a téli szezonban, jászolt meg nem láttam a hanukia mellett, csak külön.” „Á. B.” zsidó ifjúsági vezető eltérő véle­ményt fogalmaz meg: „Egyiket sem tar­tom helyesnek. Egy hívő embernek – le­gyen zsidó vagy keresztény – nem hi­szem, hogy igénye az utcán ünnepelni vallási ünnepének meghitt pillanatait. A szimbólumok időszakos megjelenítése az utcán sem helyes.” Amikor arra kér­dezek rá, jó-e, hogy a magyar zsidósá­got a Chabaddal azonosítják, meglehe­tősen egyöntetű nem a válasz. A jogász­nő szerint: „A Chabad radikális csoport, és nem véletlen, hogy párban egy ra­dikális keresztény csoport vette fel a kesztyűt – ez várható volt.” „Á. B.” szerint „természetesen nem jó, hiszen a magyarországi zsidóság se nem ha­szid, se nem amerikai. Az viszont a ma­gyarországi zsidóság hibája, hogy az emberek a Chabaddal azonosítják őket. Ha ők is tennének annak érdekében, hogy kapcsolatot teremtsenek és megismerjék őket a nem zsidó emberek, akkor nyilván nem történhetne ilyen té­vedés.”

Bányai László újságíró: „Elkerülhe­tetlen, hogy a zsidóság nyilvánosan is megjelenítse magát. Nem rejtőzhetünk örökké. Igaz ugyan, hogy a hanukiát a Chabad mozgalom helyezte Buda­pest köztereire, de ez semmilyen hát­ránnyal nem jár. A hanukia nem ag­resszív, a nyilvános öröm kifejezése, jó üzenet a magyar és keresztény társadalom felé. A keresztállítás, bár igyekeztek az emberek nem tudomást venni róla, a hanukiával szemben ag­resszív hatást fejtett ki. Ha én ke­resztény lennék, ami nem vagyok, ak­kor egy pazarul feldíszített karácsony­fát állítottam volna a hanukia mellé. Az összefogás lehetőségét jelezte vol­na. Ezzel szemben a kereszt nem a szeretet, de a halál jelképe. Zsidók ez­rei ilyen kereszten haltak meg, köztük Jésua is. Így a kereszt fenyegetés, amely azt mondja nekem: Vigyázz, te is felkerülhetsz rá.” Bányai szerint „a kereszt vallási jelképét a ’Jobbik Ma­gyarország’ használta fel profán politikai céljaira. Ezzel akarta jelezni, hogy Magyarország a keresztényeké; or­szág ahol a kereszt nem vallási, de fa­ji szimbólum. Mégis mindenki zsidó, aki nem az ő véleményüket képviseli.”

Pessl Gábor személyzeti tanácsa­dó: „Elolvastam a kereszt aljára tett lapot a Blaha Lujza téren, s azon az állt, hogy a Jobbikék a nagy vásárlási őrületben a karácsony eredeti értelméhez való visszatérést szorgalmazzák. Szerintem a Jobbik inkább saját magára akarta felhívni a figyelmet, és ehhez az ünne­pet ürügyként használta fel. Az is nyil­vánvaló, hogy ellenpontozni akarták a Chabad hanukiaállítását. Van az egészben valami undorító provokáció. Nem tudom, hogy eszébe jutott volna a Jobbiknak a Chabad nélkül a keresztállítás. De erőszakos, tolakodó térítés jut az eszembe, inkvizíció és keresztes háború. Rossz lesz a hangu­latom tőle.”

„A kereszt római kivégzőeszköz”

Amikor a Chabad – hosszú évekkel ezelőtt – kivitte a hanukát az utcára, sokan úgy vélték, most a magyar köz­véleményt tesztelik: hogy mennyire vi­selik el a zsidókat, ha azok kilépnek a hagyományos korlátok mögül, azaz a zsinagógából, és kimennek a köztérre. A katolikusok nem félnek hitük nyilvá­nos megvallásától, hiszen minden év­ben – gyakran állami vezetők részvéte­lével – tartanak körmenetet. A zsidók azonban üldöztetéseik miatt vagy az attól való félelem következtében a leg­utóbbi időkig tartózkodtak a nyilvános­ságtól. Ezt a helyzetet változtatta meg az Egyesült Államokban szocializáló­dott Chabad. Bár létezik olyan halachikus vélemény, mely szerint a jelenlegi magyarországi helyzet veszélyes, így a zsidóknak tilos a köztéren ünnepelni­ük vallási ünnepeiket, a Chabad – lát­hatóan – nem tart ettől. 2002 hanukáján már történt provokáció (a rendőr­ség gyülekezési engedélyt adott a Nyugati térre egy szélsőjobboldali csoport­nak), ahol verekedés nem, de kisebb konfliktus kialakult. A rendőrség tanult a hibából, így 2003 decemberében már sok rendfenntartót lehetett látni az utcákon. Ez persze a megnöveke­dett veszélyeket is jelzi, hiszen Nyugat- Európában a zsidóság köztéri megjele­nését nem

a helyi szélsőjobb, hanem a palesztin-­izraeli konfliktus láttán feltüzelt fruszt­rált és dezorientált arab fiatalok erő­szakos cselekményei veszélyeztetik. A francia főrabbi, Samuel Sirat nemrégi­ben azt javasolta, hogy a vallásos zsi­dók közterületen ne hordjanak kipát. Magyarországon azonban nem kell nyilvános veszélyektől tartani: meg­annyi izraeli van jelen Budapesten, ét­termeket, szórakozóhelyeket tartanak fenn, s eddig a vallásos zsidókat sem érte fizikai inzultus, bár nemrégen izra­eli zászlót égettek Budapesten.

Mégis, beszélgetőtársaim nem tudják magukat túltenni a Chabadon. „Á. B.” szerint a Chabad a régi sztereotípiákat erősíti fel: „Úgy gondolom, hogy a zsi­dókhoz kapcsolódó ’fekete ruhás, hosszú szakállas, pajeszos, magyarul nem beszélő, magyar kultúrát nem is­merő’ sztereotípiát valamennyire sike­rült megszüntetni. Ha azonban valaki részt vesz egy Nyugati téri Chabad-gyertyagyújtáson, megbizonyosodik róla, hogy lám-lám, valóban igaz, amit nagy­szüleitől hallott a zsidókról (ő még soha nem látott, mert a falujában már nem étnek zsidók hatvan éve).” Bár ez a vé­lemény az asszimilált zsidók régi félel­méből táplálkozik (nem tartják őket „eléggé magyarnak, ha túl zsidósan néz­nek ki”), annyi alapja mindenképpen van, hogy a több tízezres magyarországi zsidóságot a kisebbség kisebbsége rep­rezentálja a publikum előtt.

Gábor György vallástörténész a sokarcú zsidóságot félti attól, hogy egyetlen irányzat jeleníti meg a közös­séget: „Ami a Hanuka-gyertya állítását illeti, ennek közvetlen politikai jelenté­se nincs. Egyfelől el kell fogadni, hogy egy olyan vallási mozgalomról van szó, amelynek erős missziós tudata van. Ugyanakkor a hagyományok ápolása és a hagyományok megteremtése nem keverendő, nem keverhető össze. Minthogy Magyarországon gyakorlatilag nem volt hagyománya a nyilvános hanukagyertya-állításnak, sokak – zsidók és nem zsidók – szemében ez a hang­súlyos köztéri jelenlét durva és elfo­gadhatatlan provokációnak tetszik, s ennyiben kimondottan káros a hazai, meglehetősen tagolt, vallásosságát és/vagy kultúráját sokféle módon meg­élő zsidóság számára. Mindenesetre a tudatlan és felkészületlen politikai elit – akár jobbról, akár balról – hajlamos arra, hogy a vallási érzületet instrumentalizálja, és saját közvetlen politi­kai érdekeinek megfelelően használja fel (és ki). A hanukagyertya-állítás eseménye a reprezentatív nyilvánosság al­kalmává vált, amely azt a látszatot kel­ti (a politikus valószínűleg ezt így is vé­li tudni), mintha a Chabad szellemisé­ge és gyakorlata az egész hazai és kül­honi zsidóság számára elfogadott, te­hát követhető és követendő normatíva lenne. Hogy ez messze nem így van, arról persze nemcsak a politikai elit te­het, hanem – és főként – a zsidóság azon hazai vallási irányzatai, amelyek mérhetetlenül gazdag hagyományaik ellenére ma – legfőképpen szellemi ér­telemben – meglehetősen kiüresedett­nek tűnnek.” A jogásznő a Chabadot is megvédi: „Az semmiképpen nem jó, hogy köztéren a Chabaddal azonosítanak minden zsi­dót, de a sátort is hat éve állítják a Szi­geten ’Zsidó sátor’ néven, és eddig egy magyar zsidó szervezet sem vette a fá­radságot, hogy megtörje ezt a szo­kást.” Még a „magyar zsidó” szempon­tokat határozottabban képviselő „Á. B.” szerint is „a Chabad tiszteletre mél­tó munkát végez a zsidóság fennmara­dása érdekében, de az általuk szerve­zett köztéri gyertyagyújtások sokkal in­kább a Chabad nevét, mintsem a Szentélyben történt csodát hirdetik az egész világon”… Szerinte „miután a hanuka ünnepe általában egybeesik a ka­rácsonyi előkészületekkel vagy kará­csony ünnepével, a publikus gyertyagyújtás egyfajta ”visszavágásnak vagy kompenzálásnak tűnhet”.

Bányai László szerint a környezeté­ben dolgozó nem zsidók némelyikét is visszariasztja a keresztállítás. „Egy ró­mai katolikus kollégámat kérdeztem meg, hogy mit szól ehhez? Azt vála­szolta, hogy a kereszt római kivégzőeszköz. A halál és nem a remény jelké­pe. A feltámadás szimbóluma az üres sír. A zsidó és a keresztény harca foly­tatódik.” Pessl Gábor szerint a zsidó hagyományok megismertetését „job­ban szolgálja a zsidó sátor. Oda az megy be, aki akar, és tényleg érdek­lődik. Egyébként ambivalens a véleményem: szerintem a hanuka csak a zsidók ünnepe, nem szeretem az ilyen – kissé melldöngető, de­monstráció jellegű – felvonulásokat. Egyébként nem tudom, hogy a Chabad mennyire tudja ökumenikussá tenni ezt az ünnepet, elfogadtatni a nem zsi­dókkal, hogy a ’Fény ünnepe’ minden­kié, nem csak a zsidóké. Összességében a hanuka utcára vi­telében is érzek valami provokatív ele­met. A fő kérdés szerintem az, hogy lehet-e a toleranciaszintet provokatív eszközökkel növelni.”

Nincs konfrontáció, inkább modus vivendi

Beszélgetőpartnereim szinte kivétel nélkül hiányolják, hogy a magyarorszá­gi zsidóság intézményei nem folytatnak „pozitív propagandát” a vallás megis­mertetése érdekében, miközben az erős missziós tudattal rendelkező Cha­bad megteszi ezt.

Gábor György komoly kifogásokat fo­galmaz meg a vallási ünnepek és szer­tartások átpolitizálásával kapcsolatban: „Mind a nyilvános hanukagyertya-állítással, mind a keresztállítással kapcsolato­san súlyos problémáim vannak, bár a dolog lényegét illetően nem tekintem azonosnak a két gesztust, legfeljebb a kísérőjelenségekben mutatkozik némi azonosság. Mindenekelőtt le kell szögez­ni: merőben ellentétes szándékról van szó, ugyanis a keresztállítást egy radiká­lis jobboldali párt szorgalmazta, kifeje­zetten politikai szándékoktól, és sanda, félreérthetetlen célzatosságtól vezérel­ve. Az állami és politikai élet szakralizálásának és a vallási érzület átpolitizálásának a szándéka megengedhetetlen és elfogadhatatlan az állam és az egyház el­választását mint az egyik legkomolyabb vívmányt teljes joggal magáénak tulaj­donító polgári demokráciában.” Pessl Gábor szerint viszont jó a politikusok je­lenléte, „mert megvéd minket”. De „ak­kor lennék nyugodt, ha a baloldaliak is elmehettek volna a keresztállításra, és az MDF (legalább) néhány vezetője is el­ment volna hanukázni”.

Milyen érzéseket kelt a környezeté­ben a vallási szimbólumok felállítása? – kérdeztük interjúalanyainkat. „Van, aki örül, van, aki megijed, talán az időse­ket jobban taszítja, de még ebben sem vagyok biztos. Veszélyt nem a hanukiaállítás hordoz, hanem az igazságszol­gáltatás realitása és a politikai realitás” – mondja a jogásznő. „Á. B.” erről így vélekedik: „Nyilván mind az idősekben, mind a zsidó történelmet és a jelenlegi helyzetet jól ismerő fiatalokban auto­matikus félelmet kelt a zsidó vallás ’ut­cára vitele’. Ugyanakkor egyfajta elég­tételt is jelent ez, főleg az idősek szá­mára, akik, mint mondani szokták: ’nem gondolták volna’, hogy megérik azt az időt, hogy a Nyugati téren nyilvá­nosan gyújtsák meg a csodát hirdető lángokat, amikor hosszú évekig még otthon sem lehetett.” Gábor György in­kább a nyilvános hatásra gondol: „Nincs általános szabály, ízlés dolga, hogy ki és miként viszonyul a hitélet harsány utcai-köztéri megjelenéséhez és megjelenítéséhez. Azonban azt elfo­gadhatatlannak tartom, ha az állam hit­életi és világnézeti semlegességét – bármilyen szándékból fakadóan – egye­sek megpróbálják elvitatni, megkérdő­jelezni, vagy ellehetetleníteni.”

A vallási jelképek politikai felhaszná­lása tehát problematikusnak tűnik „ezeknél”, de „azoknál” is.

„Á. B.” nem hiszi, hogy ettől több zsi­dó lenne, „ha mégis, akkor a Chabad térítő vallássá változtatja a zsidó val­lást. Fontosnak tartom, hogy nemcsak a Chabad, de minden zsidó intézmény tegyen valamit a magyarországi zsidók asszimilálódása ellen.”

Novák Attila