Út Ein-Harodba

(részletek)

Eszembe jutott ez a gyönyörű dal: „A közösség felé vezető út nem rövid, de nem is hosszú.” Ein-Harod, mellékesen, nem egy apró közösség, a maga idejében egységes, hatalmas kibuc, s most a valamikori kettéválás után, két önnálló kibuc. Számításaim szerint, és természetesen némi szerencsével, három nap, de legfeljebb egy hét alatt eljuthattam Ein-Harodba.

Tudtam, ha élve szeretnék megérkezni, nem mehetek országúton, és nem utazhatok vonaton, sőt az is tilos, hogy bármelyik út közelében egyáltalán meglássanak. De, legalábbis e percben, nem ez a legnagyobb gondom. Most inkább az foglalkoztatott, hogyan juthatnék ki Tel-Avivból.

Csak egyetlen lehetőség kínálkozott, a tengeri út. A szárazföldi módozatok számításba sem jöttek. Először is, a városból kifelé vezető utak mentén, mindenhol ellenőrző pontokat állítottak fel. Ott aztán nincs pardon. Nem csupán arról van szó, hogy nem engednek tovább menni az úton. Az első hetekben ott helyben, gondolkodás nélkül lelőttek mindenkit, akit joggal vagy alaptalanul, azzal gyanúsíthattak, hogy tulajdonképpen Ein-Harodba kívánt eljutni. Sőt azokat is, akik azt gondolták, ha magukkal viszik a családtagjaikat, el tudják hitetni, hogy jóhiszeműen észak felé utaznak, a legkisebb habozás nélkül, a kíséretükben haladókkal együtt, lekaszálták. Manapság, a legharcedzettebbek sem veszik a bátorságot, hogy magányos autókkal utazzanak, s csak alaposan átvizsgált, kísérettel ellátott szervezett karavánok haladhatnak az utakon.

Nincs értelme kísérletezni, és Tel-Avivot az országutak mellőzésével elhagyni, még magányosan, lopakodva sem. Az őrjáratok az összes sziklás magaslatot, ligetet, gyümölcsöst átfésülik. A helikopterek felülről tüzet nyitnak minden gyanús mozgásra. Éjszaka is a repülők lámpáinak lassan leszakadozó fényében, mindenkire gépfegyvertüzet zúdítanak, aki kezébe veszi a sorsát, és megpróbál valahogyan átkeveredni rajtuk.

Végül, tehát, csak a vízi út maradt. De a vízi út is buktatókat rejt magában. Először is, a tengerpartot éjjel-nappal kitűnően őrzik. Aztán, ha azt is tudod, melyik hely a legmegfelelőbb a vízbe merülni, marad a kérdés, hogyan sikerülne oda élve elérkezned. Harmadszor, a felszerelés. Nem lehet egy ilyen, nem túl rövid, de nem is túl hosszú útnak nekivágni fegyver, lőszer és élelem nélkül. Még akkor sem, ha azok közé tartoznál, akik a víz alatt is úsznak, vagyis ha igazi, esetleg szükség kívánta békaember volnál, a felszerelést akkor is, zárt tartályban magaddal kell hurcolni, s fennáll a veszélye, hogy a tartályt meglátják. Sőt a nyílt vizet is remekül ellenőrzésük alatt tartják. Gyorsnaszádok cirkálnak, helikopterek és repülők mélyrepüléssel fésülik át a vízfelszínt, ezek mellett kivilágítás nélküli, könnyű gumicsónakok is úszkálnak, s fejlett technikájú műszerekkel fedik fel a menekülőket. Az utolsónak maradó kérdés, hogyan kell megválasztani azt a helyet, ahol ki lehet mászni a vízből és tovább lehet menni.

Mindezeket jól átgondoltam, mielőtt eldöntöttem, hogy végre-valahára megkockáztathatom az indulást.

Persze, nem kevésbé bízva a szerencsében. A sors úgy akarta, hogy a családom ne legyen velem.

Ha emlékezetem nem csal, minden Hanukkakor kezdődött. Emlékszem az estére. Az asszony átment a barátokhoz fánkvacsorára, én otthon maradtam, hogy dolgozzam, a gyerekek a Jaar-Ben-Semen-i táborban voltak. A rádió híreiből tudom, hogy a gyerekek élnek. Csak az ifjúsági vezetőket ölték meg. A gyerekeket őrizetben tartják, s ámennyíre megértettem, nem túlságosan rossz körülmények között.

Van egy barátom, Jafo óvárosában lakik, úgy döntöttem, hozzá fogok eljutni. Nem azért, mert olyannyira a barátom, de nem hiszem, hogy beárulna. Abban is csaknem egészen biztos vagyok, hogy az a baráti társaság, akikhez a feleségem átment fánkot enni, nem fogja feladni. Nem mintha nem lennének hűségesen megbízhatók. Egészen pontosan, általános életszemléletükben igen, de elfoglaltságukban nem annyira, s emiatt, feltételezem, az effajta típusú emberek nem voltak beavatva a legutóbbi események titkaiba. Ami pedig a Jafo óvárosát és a lakóit illeti, köztudott, hogy ott, általában a szellem emberei és művészek laknak. De olyasfélék, akik nem undorodtak lefoglalni maguknak azokat a házakat, ahol Jafo korábbi lakosai éltek, majd 1948-ban csónakokon elmenekültek a városból. Aki képes egy olyan házban lakni, melynek a tulajdonosa menekültté vált, arra lehet támaszkodni. Nem fog elárulni. A baj csak az, hogy én is megbízhatok benne.

Elérkeztem a narancsültetvény széléhez. Kerítés. Itt az idő, rémülten felébredni, hideg verítékkel borítva, s tudatosítani, hogy mindez csak álom volt.

Felébredni, de hol. Talán a padlásomon, az ürülék és a mocsok között, s tudni, hogy ez az egész rémtörténet még el sem kezdődött. Vagy korábban kellett volna felébredni, egy hónappal ezelőtt, egy évvel ezelőtt, és tudni, mindaz, ami azután történt, csak álom volt.

Talán két évvel előbb kellett volna felébredni, vagy talán tíz évvel ezelőtt.

Vagy egyáltalán fel sem kéne ébredni, talán tovább kellene rohanni egyik félelemből a másikba, a következő nagyobb félelembe, szünet nélkül.

A narancsültetvény széle, ez az a hely, s a pillanat, amikor dönteni kell, hogyan tovább. Előrántom a pisztolyt.

A pisztoly városi fegyver, s még ez is túlságosan behatárolt felelősséggel. A pisztoly, az a fegyver, mellyel megölheted azt, akit keresel, s nem pedig azt, aki téged keres.

Narancsültetvények közti tisztás, földút s a földútra vezető átjáró, újabb narancsliget. Itt nincs értelme sziklavádi után kutatni. Ahol a vádi található, dombos terület, s a dombokon már nincsenek narancsosok. Arrafelé szőlőskertek, olaj­ bogyó ligetek terülnek el, ami már egy másik történet, és hirtelen eszembe jut a Tehilimből ez a sokat ismételt szakasz, asszonyod, akár a termékeny szőlőtőke házad mélyén, fiaid, mint olajfahajtások asztalod körül, én meg itt, s hol a szőlőtőke, hol vannak az olajfa hajtások, s hol vagyok én.

Fekszem a földön. Hirtelen valaki kiugrik a szemben lévő narancsosból, átvág a földúton, és csaknem rám esik.

Mahmud.

Nem vett észre, amint a földre vetette magát. Mégis, ragyogó érzékekkel rendelkezett. Hason fekve a terepet vizsgálgatta, és egy elkerülhetetlen pillanatban tekintetünk találkozott.

Harminc évvel fiatalabb nálam. Jó testfelépítésű.

Fegyvert azonban nem láttam nála, nekem pedig van egy pisztolyom. Ő az első ütközetét vívja, én pedig az utolsót.

Észrevette kezemben a rászegezett pisztolyt. Ketten fekszünk a földön, s mindkettőnknek nagyon gyorsan dönteni kell. Megértem, nem igen tudhatja, azért nem lövők rá, mert nem akarok lármát kelteni, vagy mert nem akarom lelőni. Úgy döntöttem, én fogok elsőként dönteni.

Salom, mondtam.

Nem válaszolt. Nézett.

Vártam, majd ismét azt mondtam: salom.

Pisztollyal nem mondják, hogy salom, válaszolta.

Én a biztonságos béke híve vagyok. Mi a neved?

Mahmud, ha nem zavar, és nem békességed.

Honnan jöttél?

Tirából.

Mit csinálsz itt?

Menekülők a katonák elől.

Hová?

Nem tudom.

Minek ugrottál ide?

A másik oldalon katonákat láttam.

Hányat?

Sokat. Tízet. Húszat.

Mi van innen keletre?

Ez a narancsliget. Hosszan elhúzódik keletre.

Mi van innen nyugatra?

A tenger. Oda fogunk behajigálni benneteket. Mindannyiotokat.

Te ezek közé tartozol?

Mit gondoltál.

Én nem vagyok velük.

Nekem ti mindannyian velük vagytok.

Te nagyon gyűlölsz bennünket.

Nincs semmi más a számomra, amiért érdemes élni.

Most megöltél volna?

Igen.

Most meg is ölhetlek.

Ölj meg.

Hallgass ide, Mahmud. Ha nem csinálunk valamit együtt, gyorsan, mindkettőnket megölnek.

Nehogy azt hidd, falusi paraszt vagyok. Egyetemet végeztem.

Na és.

Akkor, én nem várok tőled semmi szívességet, s neked sem kívánok tenni semmi ilyesmit. Csak kényszerrel bírhatsz rá bármire is. A pisztolyoddal.

Hülye. Gyerünk, tűnjünk el innen, mielőtt mindkettőnket megölnek. Azután meglátjuk, kettőnk közül ki, kit öl meg. Fuss előttem.

Tilos futni.

Akkor, menj előttem.

Elindultunk. A fák sorai között, nyugatról keletre. Mahmud csendben volt, és én is hallgattam. Egyetlenegyszer nem nézett hátra, de azért megőriztem egy bizonyos távolságot kettőnk között, ami biztos, az biztos.

Most hallhattam a lánctalpasokat az úton. Nem csupán egyet, vagy kettőt, hanem egy valóságos konvojt. A helikopter lármája sem nyomta el a zajukat. A tőlünk délre húzódó, de tulajdonképpen hozzánk egészen közeli országúton vonultak. Mahmud, úgy lépkedett, mintha nem hallott volna semmit. Végig, ugyanabban a sorban, a fák között, hogy ne lehessen észrevenni a földútról, az országúiról és a magasból.

Most már azt is tudtam, hová vezet. Egy régi terményfeldolgozó épületbe. Manapság már nem használnak effélét. Valamilyen oknál fogva, azonban nem rombolták le.

Betereltem az épületbe.

Az apám itt dolgozott a narancsosban, mielőtt még megszülettem volna. A zsidóknál. Gyere, mutatok valamit. Az egyik sarokból előhúzott egy reszelőt. Egy nagyobb kitüremkedéshez illesztette és felrántotta.

Nézz ide. Tudod, hogy mi ez? Itt rejtettétek el a fegyvereket az angolok idején. Az apám megmutatta, amikor még kicsi voltam. Ti ezt titkos fegyverraktárnak neveztétek.

Menj lefelé előttem.

Nem fogod tudni rendesen lezárni a fedőlapot.

Menj lefelé előttem és ne aggódj. Már akkor is ilyen fedőlapokat zártam be, amikor még meg se születtél.

Kezdett lefelé ereszkedni előttem. Lámpát gyújtottam. Utánamentem és magamra húztam a fedőt, úgy ahogyan emlékeztem.

Oltsd el a lámpát, mondta, éjszaka szükség lesz rá.

El fogom oltani, de csak azután, hogy megkötöztelek.

Nem fogsz megkötözni. Nem vagy képes rá.

Azt hiszed, mondtam neki. Elővettem a könnygáz-spraymet és az arcába fröcsköltem. Megdöbbent, kiabált, két keze közé fogta a fejét. Nem volt más választásom. A pisztoly agyával fejbe vágtam. A földre esett. Könnyeztem és köhögtem, de állva maradtam. A zseblámpával körbevilágítottam a betonbarlangban. Ha találok valamit, amivel megkötözhetem, mindkettőnkkel jót teszek.

Nem találtam semmit. Se kötelet, se acéldrótot. Semmiféle villanyvezetéket, cipőfűzőt, vagy régi lepedőt.

Most már leolthattam a lámpát. Eloltottam és vártam. A sötétség nem volt olyan áthatolhatatlanul koromfekete. Valahol lehetett egy rejtett szellőzőcsatorna, vagy valami ilyesmi. A bajok csak az éj beálltával fognak elkezdődni.

Mahmud magához tért. Nem láthattam az arckifejezését.

Látod, mondtam neked, hogy nem tudsz majd megkötözni.

Elnézést az ütésért, mondtam. Nem volt más választásom.

Mi mindig arra kényszerítünk benneteket, hogy megüssetek minket. S nektek soha sincs más választásotok.

Menj a pokolba, mondtam neki. Fárasztó vagy.

Mindketten hallgattunk.

Van nálad cigaretta, kérdeztem.

Igen.

Gyújts rá egyre, és gurítsd felém.

Meggyújtott egyet magának, egyet nekem, majd felém gurította. Hallgattunk. A szájában fityegő cigaretta fényénél vért láttam a homlokán.

Te most biztos azt gondolod, hogy a foglyod vagyok.

Nem gondolok semmit.

Én pedig azt mondom, hogy te a foglyom vagy.

Ezt mondtad, hát ezt mondtad.

Talán azt gondolod, hogy félek tőled, vagy a pisztolyodtól.

Az előbb már mondtam, hogy nem gondolom.

A másik csendben eregette a füstöt. Elnyomta a cigarettát a betonon. Vagy fél perccel utána én is eloltottam az enyémet. Már nem láttam az arcvonásait. Csak az árnyképét.

Netanján van egy zsidó csaj, akit dugok.

Nem érdekelnek a keféléseid.

Különösen azt szereti, amikor beleverem a seggébe.

Nem válaszoltam.

Nagyon szereti, amikor beleverem a seggébe. Valósággal megőrül attól, ha beleverem a seggébe. Hallod?

Nem.

Ne hazudj! Te igenis hallod.

Hazudok. Nem hallom.

Azt gondolja, hogy zsidó vagyok, érted. Azt gondolja, hogy zsidó vagyok, és Ráfinak hívnak. Netanján aki csak ismer, Ráfinak szólít.

Legyél egészséges.

Egészséges vagyok.

Megmondom én neked, mi vagy. Nem vagy Mahmud. Nem vagy Ráfi. Szar vagy, ez vagy te. Egy darab büdös szar, az vagy. Mert, ha a világon van valami ocsmány, az egyik az, ha valaki nem önmaga, hanem másvalaki. Csak egy darab szar, csak az, és mozdulj odébb a szemem elől, látni sem szeretek olyan ocsmányságokat, mint te vagy, még a szemem sarkából sem.

Most megöllek, istenemre mondom, hogy megöllek.

Ha megmozdulsz, lelőlek.

Megmoccant. Lőttem. A lövést nem felé irányítottam. Oldalt, a betonfalat találtam el. A dörrenés fülsiketítő volt. Megdöbbentem. Ő is megdöbbent.

Nem történt semmi. Talán nem hallották meg. A rettenetes zaj után a csend csöngött a fülemben.

Hirtelen elkezdett sírni.

Nézd mit tettetek velünk, sírt, nézd mit tettetek velünk. Szart csináltatok belőlünk. Azt hiszed, nem tudom, hogy szar vagyok. Azt hiszed, büszke vagyok, amikor beleverem a seggébe. Úgy érzem, mintha nekem vernék a seggembe, ezt érzem.

Mit akarsz tőlem, mondtam neki, most sírjak, vagy talán azt kívánod, hogy helyetted fájjon a seggem. Nekem már nincs erőm sírni, nincs erőm, hogy fájjon.

Azért, mégis fájlalsz valamit.

Nem mondtam, hogy nem fáj. Azt mondtam, hogy nincs erőm. Talán van még egy cigarettád.

Újból cigarettára gyújtott, egyet magának, egyet nekem. Most azonban nem gurította felém, odalépett hozzám és a kezembe adta.

Tudom, hogy nem fogsz lelőni. Már előbb is lelőhettél volna. Most pedig, tudd meg, hogy egy alkalomra a lekötelezetted vagyok. De többet nem. Egyetlen egyszer, amikor meg tudnálak ölni, nem foglak megölni.

Eltávolodott tőlem és visszatért a helyére. A vér már felszáradt a homlokán. Hallgattunk.

Csak nehogy azt gondold, mindez amiatt van, hogy hirtelen rájöttem, végül is mindketten emberek vagyunk.

Nem gondoltam.

Te nem vagy ember. Látszik rajtad. S én sem vagyok ember.

Akkor miért.

Hidd el, magam sem tudom.

Hallgass ide, mondtam neki, nem tudom, hogy vagy vele, de nem aludtam az előző éjszaka, és nem bírnám ki még egy éjszaka pihenés nélkül. Előttünk áll egy hosszú, sötét nap rengeteg tennivalóval. Most pedig aludni fogok, azután pedig ébressz fel éjszaka.

Miért bízol bennem.

Mert fáradt vagyok. Mert nincs más választásom. Mert, tulajdonképpen nem tudom, hogy miért. Most pedig maradj csendben. Aludni akarok.

Letettem a pisztolyt a földre.

Elvakítva ébredtem. Mahmud kezében volt a zseblámpa, egyenesen a szemembe világított. A pisztolyt a kezében szorongatta.

Éjszaka van, mondta. Itt az idő előbújni.

Add ide a pisztolyt.

Nem, és ez a feltételem. Hajlandó vagyok segíteni neked, de csak azzal a feltétellel, ha nálam a pisztoly.

Miért?

Mert ha nálad a pisztoly, el foglak árulni, és akkor mind a ketten meghalunk.

Ennyire érzékeny vagy?

Nem vagyok érzékeny. Egyszerűen élni akarok.

Bárcsak lenne neked miért. Amén.

Insallah.

Valamiképpen nem zavart, hogy e percben nála a pisztoly. S nem csak azért, mert tudtam, a zsebemben ott a másik pisztoly. Valójában két pisztolyt szereztem azoktól, akik rám törtek, hogy megöljenek. Hanem még azért sem, mert valahogyan tudatában voltam ennek. Ha a kezében lévő pisztoly eltölti azzal az érzéssel, hogy nem kényszer hatása alatt cselekszik, talán sikerül mindkettőnknek megmenekülni.

Kezében szorongatta a pisztolyt, de ugyanakkor előttem lépkedett. Felemelte a fedőlapot, kiment, és segített nekem is kimászni. Harminc év korkülönbség azért már jelent valamit.

Hová, kérdezte.

Ein-Harodba, válaszoltam.

Őrült vagy, mondta, nincs semmi esélyed.

Veled talán van.

És milyen esélyem van nekem veled.

Ugyanaz, mint ami nekem van veled.

Rendben, mondta, Ein-Harod útba esik nekem is.

És te hová indultál, kérdeztem.

Messzebb, mondta.

Többet nem beszéltünk.

Ács Gábor fordítása

 

Ámosz Kenán: Haderech le-Ein Harod, Am Oved 1984, Tel-Aviv.