Újabb „hadifogoly” műkincsekre bukkantak
A volgai város hajdani fényes vásárainak felélesztésére tavaly egész éves ünnepségeket rendeztek. Ősszel kiállítottak Moszkvából érkezett festményeket, szobrokat, s azok között fedeztek fel magyar művészet- történészek tizenöt, Budapestről 1945-ben elrabolt, közte legalább tíz zsidó tulajdonú műalkotást.
Irdatlan mennyiségű művészi és történelmi becsű tárgy került 1945-ben a Szovjetunióba. A Magyarországról elvitt műkincsek avatott kutatója, dr. Mravik László, a Magyar nemzeti Galéria munkatársa is csak 200 ezer és 400 ezer darab közöttire „pontosítja” számukat, még tágabb becslése 3-6 milliárd dollár értékűnek feltételezi, de van olyan műértő, aki az összárat 10 milliárd dollárnál többre tartja. És még egy fontos adat; a műkincsek, melyeknek hadizsákmányként való lefoglalását a nemzetközi jog tiltja, 95 százalékban zsidó tulajdonban álltak, s gazdáikat a Szovjetunió által is aláirt párizsi békeszerződés külön nevesítve is védte.
Örökösök jelentkezzenek!
Közel egy éve, 1996/6. számunkban Kétszáz tóra mint hadizsákmány című cikkünkben írtunk a műkincsek hányattatott történetéről. Közöltük, hogy a műtárgyak kisebb részét Magyarország megszállása után a nácik gyűjtötték össze, két vonatszerelvényt irányítottak Németországba. Ezeket azonban az előretörő Vörös Hadsereg elfogta és a Szovjetunióba vitte. A többit, festményeket, szobrokat, porcelán-, érme- és bélyeggyűjteményeket, különleges szőnyegeket, ötvösremekeket, miután a budapesti bankok páncéltermeiben különös szerencsével a háborút és a németeket átvészelték, a szovjetek úgynevezett gazdasági tiszti különítményei összeszedték és elvitték. A diktatúra évtizedeiben a műkincsekről nyilvánosan szó sem eshetett. Utólag derült ki, hogy bizonyos darabokat a moszkvai Grabar Intézetben restauráltak (nem kizárt, hogy belőlük eladtak valutáért nyugati gyűjtőknek), az értékteleneket megsemmisítették, a többit pedig tárolták – elsősorban a Puskin Múzeum raktáraiban.
Néhány darab mégis visszatért. Ezeket egy budapesti látogatása előtt vagy után Brezsnyev küldette el. Pavlov, a Szovjetunió budapesti nagykövete 1971 júliusában felkereste Ilku Pál művelődési minisztert, és közölte, hogy a háború végén Berlin környékén a szovjet hadsereg birtokába került sok festmény. Ezeket Moszkvába szállították, és az idők folyamán megállapították 15 festményről, hogy azok tulajdonosai magyar állampolgárok lehettek, és a művek Budapestről kerülhettek Németországba. A nagykövet közölte, hogy ezeket a festményeket visszaadják a magyar államnak.
Annak az időszaknak erkölcsére jellemző a képekkel foglalkozó – máig is titkos – levelezés a Művelődési Minisztérium vezetői és az MSZMP illetékes osztályai között a képek eredeti származásának elhallgatására. Csupán bizonyos Szabó Viktor jogi szakvéleménye állt ki amellett, hogy a kincseket jogos tulajdonosaiknak vissza kell adni. Ennek ellenére a képeket a nemzeti Galériába és a Szépművészeti Múzeumba vitték, s máig sem kerültek kiállításra, valószínűleg tulajdonosaik vagy azok utódai sem tudnak előkerülésükről. Ezért alkotóikat, a festmények címét és a tulajdonosok nevét cikkünk végén felsoroljuk.
1992-ben alakult meg a Magyar-Orosz Restitúciós Bizottság, hogy kölcsönösen visszaszolgáltassa a háborúban egymástól elrabolt műkincseket. Rövidesen azonban megállapították, hogy bár német szövetségben támadt a Szovjetunióra, a magyar hadsereg szervezetten műkincseket nem zsákmányolt, csupán a katonák loptak, leginkább értéktelen ikonokat. Tavalyi cikkünk azzal zárult, hogy az orosz parlament alsóháza, a duma elfogadta a második világháború idején az Orosz Föderáció területére került kulturális értékek tulajdonjogáról előterjesztett törvényjavaslatot, amely szerint nem adnak vissza semmit, a javak a háború alatti szenvedésekért és anyagi veszteségért az orosz népet illetik meg.
Antonova nem adja
E törvényjavaslattal kezdjük az elmúlt nyolc hónapban történtekről szóló beszámolónkat. Mindenekelőtt azzal, hogy információnk nem volt teljes, a törvénytervezet szerint a bekebelezés nem vonatkozik az egyházak tulajdonában volt tárgyakra, a fasizmus üldözöttéinek vagyonára. A törvénytervezet nem jutott el a Szövetségi Tanácsba, jelenleg átdolgozzák.
Mára majdnem teljességében azonosították a Grabar Intézetben rejtőzködő képeket. A restitúciós bizottság három tagja: dr. Mravik László, a kutatás vezetője, továbbá dr. Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum és dr. Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója októberben Moszkvában és Nyizsnij Novgorodban járt. Először a bevezetőben említett kiállításon sikerült viszontlátni és azonosítani Biehn János, Harsányi Sándor, Hatvány Ferenc, Herzog Erzsébet, András Kornfeld Móric és Neményi Bertalan gyűjteményének 10 darabját. 10-15 festmény bemutatását az orosz Művelődési Minisztérium megtiltotta, s ennek a tilalomnak a feloldására még Magyarország moszkvai nagykövetének, Nanovfszky Györgynek közbenjárása sem volt elegendő. Az ügyben várhatóan Magyar Bálint miniszter, a bizottság társelnöke levélben fordul Szidorov orosz művelődési miniszterhez.
A halogatásban, a visszaadás ellenzésében meghatározó szerepet játszik a restitúciós bizottság orosz társelnöke, Irina Antonova. „Komszomolkaként” egyike volt az 1945-ös rekvirálóknak, ma pedig a Puskin Múzeum több nyelvet beszélő, kitűnő művészettörténésze, egyben elszánt orosz sovén és antiszemita igazgatónője. Elmélete elhangzott a Magyar Televízióban is: Ezek a műalkotások az emberiség közös kincsét képezik, ezért mindegy, hogy Moszkvában vagy Budapesten őrzik és állítják ki azokat A párizsi Expressnek pedig azt nyilatkozta, hogy a magyar zsidók az SS-nek adták vagyonukat, ezért a műtárgyak náci tulajdonból kerültek orosz tulajdonba… Antonova asszonynál az nem ellenérv, hogy a legtöbb műkincset vesztett Hatvány család a háború alatt Angliában élt, és hogy a Herzog-vagyon örökösét, Herzog Andrást 1943-ban megölték munkaszolgálatosként, tehát még kényszerből, életük megmentéséért sem játszották át vagyonukat a németeknek.
Az oroszok újabb bizonyítékokat kérnek
Két hónappal ezelőtt, 1996 decemberében az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális intézményének, az Unescónak ukrán bizottsága művészettörténészek, jogászok, levéltárosok részvételével nemzetközi konferenciát hívott össze Kijevbe, a II. világháború alatt és az azóta történt hadicselekmények során vagy „csak” civilek által történt műkincsrablásokkal és azok csempészésével kapcsolatban. Az ukránoknak is ilyen jellegű panaszuk van az oroszokkal szemben. A tanácskozáson Magyarországot Rónai Iván, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium múzeumi főosztályának vezetője, a restitúciós bizottság tagja képviselte. Tőle is az elmúlt hónapokban történt fejleményekről, valamint a kijevi megbeszélésekről kértünk információt.
– Annak ellenére, hogy Mravik úr kutatásainak hiteles dokumentációit már évekkel ezelőtt eljuttattuk Moszkvába, a Pénzügyminisztérium levéltárosai ismét összegyűjtötték bizonyítékainkat a háború alatt a bankokban és pénzintézetekben (18 bankról és azok fiókjairól van szó – a szerk.) elhelyezett műkincsek akkori bizonylatait, más betétek, például értékpapírok nyugtáit, és e bankokból 1945 januárjától júliusig az ideiglenes magyar kormány pénzügyminiszterének, miniszterelnökének, külügyminiszterének az értékekkel kapcsolatos jelentéseit, nevezetesen azt, hogy mikor vitték azt el szovjet katonák. Hogy ez az ismételt dokumentum-összeállítás indokolt, azt a kijevi találkozó megerősítette, ugyanis az orosz résztvevő ismét bizonyítékokat kért tőlünk. Bármilyen meglepő, de az ENSZ és az Unesco fél évszázados fennállása ellenére sincs még meghatározva, hogy milyen iratok szükségesek egy műtárgy tulajdonának bizonyítására. Ezért erre tettem egy javaslatot, remélem, hogy az Unesco erre illetékes szervei ezt a hiányt mielőbb pótolják. Egyébként a Magyar-Orosz Restitúciós Bizottság februárban Budapesten ülésezik.
A Szombat pedig igyekszik majd az orosz tárgyalókat meginterjúvolni.
Moszkvából 1972-ben visszajutott művek: F. Lenbach: női portré, Opie John: Férfiarckép, Munkácsy Mihály: Itatás. Munkácsy Mihály: Három férfi tanulmányfej (mind a négy kép Andrássy Gyula gróf gyűjteményéből származik); Munkácsy Mihály: Esti hangulat (gróf Károlyi László tulajdonában volt); Paris Bordone: A szent család Szent Katalinnal. Marco d’Oggione: Angyal. Cári Rahl: Pejacsevics Sándorné arcképe (Szeben Dezső gyűjteményéből); Hans Canon: női arckép (báró Hatvány gyűjteményéből); Rippl-Rónai József: Párizsi nő (Miklós Andor tulajdona volt); Rippl-Rónai József: Anella képmása (Laub Gyula gyűjteményéből); Székely Bertalan: női arckép (Nádor Henrik tulajdonából); Csók István: Varrogató nő (Domokos Lajos gyűjteményéből); Munkácsy Mihály: Ebéd után és Karlovszky Bertalan: Bíró Zsigmond című festményeinek tulajdonosait nem sikerült eddig azonosítani.
Címkék:1997-02