Telitalálatok és baklövések – Az izraeli titkosszolgálatok sikerei és balfogásai (Rajki András)

A maguk területén az izraeli titkosszolálatok épp oly nagy tekintély­nek örvendenek, mint a négy háború­ban győztes izraeli hadsereg, a Cahal. Sikereiknél, amelyek – a szolgá­latok jellegénél fogva – gyakran ti­tokban maradnak, jóval nagyobb nyilvánosságot kapnak baklövéseik, melyeket azonnal felkap a világsajtó.

A Serut Bitahon (betűszó­val a Sin Bet), az izraeli biztonsági szolgálat, 1949-ben alakult meg. Ben Gurion, az ország el­ső miniszterelnöke a szolgálat meg­szervezésével Iszer Harelt bízta meg. A Sin Bet-en belül létrehozták az Általá­nos Biztonsági Szolgálatot, amelynek héber neve Serut Bitahon haKlali, rövi­dítve Sabak. A Sabak a kémelhárításért és a belbiztonságért is felelt.

Az izraeli titkosszolgálatok közül a leghíresebb a legendás Moszad (Moszad leModiin uleTafkidim Mejuhadim = intézmény a hírszerzésre és különle­ges feladatokra). A Moszad eredeti ne­ve „Moszad leAlija Bet (a 2. számú ali­ja intézménye) volt. Ez az elnevezés né­mi magyarázatra szorul. Az úgynevezett ötödik alija 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után kezdődött és 1940-ig tar­tott. Palesztina zsidó lakossága ezen néhány év alatt 300 ezerről 600 ezerre nőtt. A területet irányító angolok azon­ban mindent megtettek azért, hogy a bevándorlás ne haladja meg az általuk megszabott – és az arabokkal egyezte­tett – kvótát. Hét év alatt az angolok en­gedélyével 240 ezer zsidó vándorolha­tott be az országba – ez volt az Alija Alef, azaz az 1. számú, a hivatalos ali­ja. De volt egy másik alija is, az Alija Bet: ez volt az illegális bevándorlás. A Moszadot 1937-ben állította fel a Hagana (a palesztinai zsidók titkos önvédelmi hadereje) abból a célból, hogy ezt a fajta aliját segítse az éberen figyelő an­golok ellenében. 40 ezer zsidó vándo­rolt be illegálisan ezen az úton.

1949-től kezdve figyelni kellett az arab országok készülődését és egyidejű­leg a Szovjetunió lépéseit is. A Moszad 1949 után – most már a Sin Bet egyik ágaként – remek állásokat épített ki ezekben az országokban, de különösen Kairó, továbbá a semleges Isztambul és Teherán vált az izraeliek fő adatgyűjtő központjává.

A Moszad neve mégsem ekkor vált is­mertté az újságolvasó nyugatiak számá­ra, hanem 1954-ben, a hírhedt Lavon-ügy kapcsán. Pinhasz Lavon két évvel korábban lett Izrael Állam hadügyminisz­tere és mint ilyen, azonnal nekilátott a Moszad harciasabbá tételéhez. Felébresztette Csipkerózsika-álmából a Matam (Mahlaka leTatkidim Mejuhadim = rész­leg különleges feladatokra) nevű kis szer­vezetet és felkészítette a főleg Egyiptom elleni akciókra. Az egyik ilyen akció azonban kudarcot vallott. Kiderült, hogy Lavon amerikai intézményeket akart fel- robbantatni Kairóban és Alexandriában azzal a céllal, hogy az amerikaiakat Nasszer ellen hangolja. (Nasszer ebben az időben kommunistaellenes retoriká­jával még rokonszenvet keltett Nyuga­ton.) A Matam ügynökei lebuktak és a szervezkedés napvilágra került. Óriási botrány tört ki és a hadügyminiszter távo­zásra kényszerült. Az egyiptomiak két he­lyi zsidót kivégeztek és számos helyi és izraeli ügynököt halálra kínoztak.

A Moszad talán legnagyobb fegyverté­nye Adolf Eichmann megtalálása és el­rablása volt 1960-ban. (Erről bővebbet lásd Iszer Harel: A Garibaldi utcai ház cí­mű könyvében.) A nyugati sajtóban 1965-ben ismét gyakran felbukkant a Moszad neve. Damaszkuszban ugyanis a szír hatóságok letartóztatták Kamal Tabetet, a damaszkuszi éjszakai élet is­mert alakját, a dúsgazdag szőnyegkeres­kedőt, a szír tábornoki kar bőkezű támo­gatóját. A vád: kémkedés Izrael javára. A szírek legnagyobb megdöbbenésére Tabet bevallotta, hogy az alexandriai zsidó negyedben született, a valódi neve Eli Kohen, családja pedig Izraelben él. Kohen 1962-től kezdve számos magas ran­gú szír katonatiszttel kötött szoros barát­ságot, és így olyan információkat szerzett tőlük – főleg a szír-szovjet katonai együtt­működésről -, amely Izrael számára ké­sőbb létfontosságúnak bizonyult. Kohen tevékenysége súlyos csapást mért a szír hadseregre és a szír államra. Bosszúból 1965-ben nyilvánosan felakasztották.

1976 nyarán terroristák térítették el az Air France Tel-Aviv-Athén-Párizs jára­tát. Miután a nem zsidó utasokat elen­gedték, az ugandai Entebbe repülőterén szálltak le és azzal fenyegetőztek, hogy az összes zsidó utast megölik, ha nem teljesítik követelésüket. Az izraeli kor­mány nem habozott: felmentő sereget küldtek légi úton a világ másik végén, Afrikában fekvő Entebbébe. A támadás tervét a Moszad dolgozta ki, mindössze néhány óra leforgása alatt. A szabadító akció fényesen sikerült, a túszok, egy ki­vételével sértetlenül megérkeztek Izrael­be. Egyetlen izraeli katona vesztette éle­tét Entebbében: Jonatan Netanjahu, az akció parancsnoka, a mostani miniszter­elnök, Benjamin Netanjahu frvére.

Izrael másik titkosszolgálata az Aman (Agaf Modiin = hírszerző szárny). Az Aman a Cahal, az izraeli hadsereg kiegé­szítője. 1956-ban a Sínai-hadjáratban, majd egy évtizeddel később, a Hatnapos Háborúban az Aman fényesen bizonyí­tott: jelentései, elemzései, térképei helytállóak voltak. Az Egyiptom elleni 1967-es hadjárat végeredményét nagyban befo­lyásolta az a tény, hogy az egyiptomi re­pülőket a Hel Avir (az izraeli légierő) már az első nap reggelén ártalmatlanná tette. A győzelemhez persze nemcsak a felde­rítés, hanem a pilóták és a gépek remek teljesítménye is hozzájárult. A gépek nagy része francia gyártmányú Mirage volt. A francia elnök. De Gaulle azon­ban, az izraeliek nagy csalódására, azzal büntette a zsidó államot merész támadá­sáért, hogy elnöki rendelettel leállította az oda irányuló fegyverszállításokat. Nem volt mit tenni, fel kellett készülni a saját gyártásra minden területen.

A legbonyolultabb és egyben legdrá­gább természetesen a vadászgépek elő­állítása volt. Megfelelő előzmények, hagyományok, tervek nélkül ez lehetetlen feladat. Ismét az Aman lépett a színre. A Mirage-gépeket a svájci Sulzer cég is gyártotta, licensz alapján. 1969-ben Alf­red Frauenknecht, a Sulzer svájci mér­nöke lemásolta és az izraeliekhez juttat­ta a Mirage-motorok tervrajzait. Frauenknechtet ipari kémkedésért négy és fél év börtönnel sújtotta egy svájci bíróság.

A De Gaulle által elrendelt fegyver-em­bargó másik áldozata az az öt ágyúna­szád volt, amelyet Izrael már az embar­gót megelőzően megrendelt. Izraeli ügy­nökök olyan hamis papírokat és számlá­kat mutattak be a cherbourgi kikötőben, amelyek „bizonyították”, hogy a hajókat egy norvég cég megvásárolta és kifizet­te, majd csendben elhajóztak az öt na­száddal Haifa felé, ahová sikeresen meg is érkeztek.

*

1995 októberében New York az ENSz 50 éves fennállását ünnepelte. A világ 152 országának vezetője érkezett a fé­nyes ceremóniára, köztük volt Jichak Rabin is. Körülötte nyüzsögtek a Sin Bet emberei. Ha egy arab kinézetű ember is megjelent a látókörükben, azonnal el­vonszolták motozásra és gyors kihallga­tásra. A kipát hordó zsidók azonban lát­hatóan nem zavarták őket, pedig a szél­sőségesek dühösen köpködtek az izrae­li miniszterelnök felé. A tapasztalt Sin Bet ügynökök csak legyintettek: zsidók nem ölnek zsidókat. Két hét sem telt el és a Sin Bet hidegvére óriási baklövés­nek bizonyult. Jichak Rabint nem a Ha­masz vagy a Dzsihad Iszlami terroristái terítették le, hanem egy mélyen vallásos izraeli zsidó, Jigal Amir eresztett belé két 9 milliméteres pisztolygolyót közvet­len közelről a tel-avivi Királyok terén tar­tott béke-nagygyűlésen.

Az Aman hírnevét az tépázta meg elő­ször, hogy nem ismerték fel az 1973-as háború előjeleit. Tévedhetetlennek hit­ték önmagukat és az 1967-es hihetetlen diadalt követően legyőzhetetlennek gon­dolták a Cahalt, míg a másik oldalon alá­becsülték az új szovjet fegyvereket és az azokat kezelő egyiptomi katonákat. Az Aman képtelen volt előre jelezni az arab népi ellenállást, az intifadát, az iszlám fundamentalizmus növekvő népszerűsé­gét, vagy az iraki támadást Kuvait és Iz­rael ellen.

És persze ott volt a szupertitkos, tudo­mányos és műszaki adatokat gyűjtögető Lakam (Liskat Keser Madai = Tudomá­nyos Kapcsolatok Irodája). Létezéséről nem is szerezhettünk tudomást mindad­dig, amíg az FBI 1985-ben le nem tartóz­tatta Jonathan Pollardot, az amerikai haditengerészet elemzőjét. Lebukásáig a zsidó Pollard mindent átadott az izraelieknek, amit csak megtudott az ameri­kai haderő működéséről – és bizony na­gyon sokat tudott. 1987-ben életfogytig­lan szóló börtönbüntetést kapott. A bot­rány olyan nagy volt, hogy a Lakamot fel kellett oszlatni.

Jehia Ajjas 1996 januárjában felvet­te éppen megcsörrenő mobiltelefonját. Amint beleszólt, a készülék felrobbant a kezében. Ki volt Jehia Ajjas? A Hamasz berkeiben csak úgy hívták: al muhandasz, azaz „a mérnök”, ő készítette azokat a bombákat, amelyek 1995-ben 50 zsidó életét oltották ki. Az izraeliek üdv­rivalgással üdvözölték a mérnök halálát, amely mögött a Sábák sikeres akciója állt, de a várt eredmény elmaradt. A ter­ror nem hagyott alább, sőt: a mérnökből a mozgalom vértanúja vált, és fiatal pa­lesztinok tucatjai vártak az adódó alka­lomra, hogy zsidókat rántsanak maguk­kal az önként vállalt halálba. A mérnök halálát követően levegőbe repült a 18-as busz Jeruzsálemben és bomba robbant a tel-avivi Dizengoff utcában. Újabb 50 zsidó vált a terror áldozatául. A terror megpecsételte Rabin utódjának, Simon Peresznek a sorsát és a választásokat a jobboldal jelöltje, Benjamin Netanjahu nyerte meg.

1997 szeptemberében a Moszad ügy­nökei csapdát állítottak az egyik Hamasz-vezetőnek, aki Ammanban élt. Khaled Masaal nem halt meg, a két iz­raelit azonban a járókelők elkapták. A Sin Bet feje, Dani Jatom azonnal Ammanba repült, hogy megpróbálja elsimí­tani az ügyet. Husszein király azzal fe­nyegetőzött, hogy a két ügynök lógni fog, ha Izrael nem bocsátja szabadon a Hamasz elméleti atyját, az ősz Jaszin sejket és még további 60 palesztin és jordán foglyot. A Moszadnak be kellett zárnia ammani összekötő irodáját, és az izraeli és a jordán titkosszolgálatok együttműködése ezzel véget ért. A Mo­szad ezen felül kénytelen volt elbocsáta­ni mindenkit, aki a sikertelen akció ter­vezésében részt vett.

Egy hónap sem telt el az ammani fias­kó óta, amikor az izraeli rendőrség letar­tóztatta Jehuda Gilt, a Moszad egyik ve­teránját. Azzal vádolták, hogy hamis je­lentéseket készített a szíriai hadsereg mozgásáról, aminek eredményeképpen Izrael 1996 telén kis híján háborút indí­tott Szíria ellen. Gil valószínűleg ilyen módon szeretett volna sikeresnek lát­szani és ezzel akarta a saját előlépteté­sét kicsikarni.

A Sabak legnagyobb botránya a Rabin-gyilkossággal kapcsolatos. 1990-ben be­szervezték Avisai Ravivot és megbízták azzal, hogy épüljön be a szélsőséges jobboldali zsidó szervezetekbe, ame­lyek a terrorért Rabint és az izraeli „ga­lambokat” hibáztatták, és nyíltan hangoz­tatták a palesztin vezetők meggyilkolá­sának a szükségességét. 1993-ban Raviv radikális zsidó fiatalokból álló háló­zat kiépítésére kapott utasítást. A háló­zat tagjai azt a feladatot kapták Ravivtól, hogy szolgáltassanak adatokat neki a szélsőséges zsidó szervezetekről. A há­lózat egyik tagját Jigal Amirnak hívták.

Raviv nemcsak adatokat gyűjtött, ha­nem a hálózat „valódi” tagjaival még a szélsőségeseknél is szélsőségesebb hangon beszélt. Rabint SS-egyenruhában ábrázoló plakátokat készíttetett, és olyan kórust szervezett, amelynek tagjai csak egy rövid mondatot skandáltak: „Mavet leRabin!”, azaz „Halál Rabinra!”. Sokak szerint a szélsőséges csoportok egyik hangulatkeltője 1995 őszén pont Raviv volt.

Dani Jatom lemondásra kényszerült. A Sin Bet új feje Efraim Halévi, az ang­liai születésű titkosszolgálati veterán lett. Első dolga az volt, hogy Ammanba sietett és megpróbálta Husszein királyt jobb belátásra bírni. Az izraeli és a jor­dán titkosszolgálatok együttműködését mindenképpen folytatni kell. Ez nem­csak Izrael, hanem az egész Közel-Kelet érdeke is.