Szlovákia, zsidók nélkül

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Történelem

(Második, befejező rész)

Felszabadult” pogromok

Bármilyen hihetetlennek tűnik, de tény, hogy Szlovákiában az antiszemitizmus a zsidók 95%-ának meggyilkolása után is elevenen ható erő maradt, amit bizonyos politikai erők képesek voltak a saját céljaikra felhasználni. Éppen az 1945 és 1948 közötti korszak eseményei bizonyítják, hogy Szlovákiában – ugyan­úgy, mint Lengyelországban és Magyarországon – a parasztság, az egyszerű nép vérvádas hiedelmeire épült rá az a hivatalos doktrínaként elfogadott politikai antiszemitizmus, mely 1939 és 1945 között a jogfosztó intézkedéseken át a deportálásig és a gázkamrákig vezetett.

A vérvád Szlovákiában sem volt előidézője a de­portálásoknak, csak végzetesen meggyengítette az amúgy is erőtlen civil társadalom ellenálló-képességét az antiszemita tébollyal szemben, s tudat alatti mér­ceként szolgált az egyes politikai irányzatok és ideológiák megítéléséhez. A zsidó, mint felfoghatatlan, de annál szörnyűbb veszély az egyes emberre, a családra, illetve a hazára, a nemzetre – ez a felfogás szívósan gyökeret vert a negyvenes évek szlovák köz­véleményében. S mert 1945 áprilisa után Szlovákiában már nem volt olyan szélsőséges politikai párt vagy mozgalom, mely az antiszemita programot nyíltan felvállalta volna, e meggyőződés spontán módon a mindennapi életben nyilvánultak meg.

A Hasomér Hacair Csehszlovákiában 1920-1950 című, héberül megjelent kiadvány, melyet Miriam Haj­nal, a Tel Aviv-i Diaspora múzeum munkatársa bo­csátott a rendelkezésemre, több 1945 áprilisa után elkövetett tömeggyilkosságot említ, melyeknek ál­dozatai zsidók voltak, s amelyekre nem kerülhetett volna sor, ha a helyi lakosság nem a régi reflexek szerint viszonyul a táborokból szabadult, s Paleszti­nába kivándorolni szándékozó zsidókhoz.

Zsidók meggyilkolása Kolbasov és Ulic faluban. Részlet Helena Jakubovitz tanúvallomásából, amit 1945. december 11-én tett a kassai hitközség irodájában.

December 7-én kb. éjszaka egy órakor kopogtak az ajtón. Az a három zsidó, akik az előszobában aludtak, beengedték a látogatókat. Nem tudom, hányán jöttek be, sok hangot hallottam. A belépők ezt kérdezték: hallottatok arról, hogy a környéken benderisták van­nak? Az egyik zsidó így felelt: »igen«. Ők erre azt mondták: ’mi vagyunk a benderisták’… Pénzt és enni­valót követeltek a kocsmárostól, Mendel Pollaktól, szidták a zsidókat és éneklésre kényszerítették őket.

Azután berontottak a szobánkba, ahol a hét lány aludt. Én elbújtam az ágyban, a paplan alá, a lábamnál volt a két testvérem… Megerőszakolták a lányokat és minden ékszert elvettek… A férfiakat a fal mellé állították és gépfegyverrel egymás után mind lelőtték őket. Ezek után visszajöttek a szobánkba és lelőtték a lányokat, akik ekkor az ágyukban feküdtek…”

A kolbasovi gyilkosság során tizenegy zsidót öltek meg. A tettesek a tanúvallomás szerint az ukrán antikommunista nacionalista vezér, Stepan Bandera hívei voltak, de a Hlinka-gárda garázdálkodó tagjai sem viselkedtek másként. 1945 őszén Homonna mellett, Szninán (Svinna) cionista források szerint a zsidók házaiba beköltözött gárdisták gyilkoltak meg lelkiismeret-furdalás nélkül tizenöt zsidót, akik szintén kon­centrációs táborból tértek vissza.

Adataink vannak arról, hogy Szlovákiában 1945 őszén feltámadtak a vérvádhiedelmek, s brutális módon nyilvánultak meg. Minden jel szerint Szlovákiából terjedt át 1946 tavaszára a vérvád Magyarországra és Lengyelországra – ahol az előítéletek antikommunista tartalommal töltődtek fel. Figyelemre méltó tény, hogy Szlovákiában a kevés számú visszatért zsidó nem lépett be a rendőrség kötelékébe, még a kommunista pártba sem – ennek oka egyebek mellett az volt, hogy a szlovák kommunisták 1945 után jó ideig nem határolták el magukat a nacio­nalizmustól és antiszemitizmustól sőt, bizonyos mér­tékig képviselték e népszerű eszméket.

Az 1946 tavaszán kitört magyarországi vérvád-hisztériáktól eltérően nehéz bármiféle politikai indokot találni az 1945. szeptember 24-i tapolcsányi vérvádas pogromra, melyet a tanúk vallomásai és más források alapján a következőképpen rekonstruáltunk. Ezen a napon dr. Berger Károly, zsidó orvos a tapolcsányi iskola épületében mintegy húsz szlovák gyermeket ol­tott be fertőző betegségek ellen Az oltás követ­keztében az egyik gyerek belázasodott, s ennek hatására az est folyamán az a hír terjedt el, hogy a zsidók megölik a keresztény gyermekeket, s már tízen vagy tizenhatan meg is haltak a beoltott gyerekek közül. Dr. Berger lakása előtt több száz fős, jórészt nőkből álló tömeg verődött össze. Az ajtót betörték, az orvost kivonszolták és ütlegelni kezdték. Dr. Berger védelmére kelt egy özvegy Gallainé nevű zsidó asszony, akinek a Hlinka-gárdisták már a háború vége után (!) gyilkolták meg a férjét, miután megásatták vele a sírját. A jelenet pogrommá fajult, melybe a volt Hlinka-gárdisták, akik mint partizánok, megőrizték a fegyvereiket, szintén beavatkoztak. A több ezerfős, rendőröket és katonákat is magába foglaló, késekkel is felfegyverkezett tömeg ekkor a Tapolcsányban tartózkodó mintegy 300-400 zsidóra támadt. Kirabolták a nekik visszaadott, illetve újra nyitott boltokat és lakásokat, s mintegy húsz zsidót olyan súlyosan megvertek, hogy kórházba kellett szállítani őket. Az összes sérültek száma 49 volt. Egy zsidó akkor sérült meg, amikor a lábánál kézigránát robbant. A tömeg a Tapolcsányban lévő két, angol egyenruhát viselő zsidót is megtámadott, Köves Istvánt és Vándor Miklóst.(?)

,A zsidókat zárják be a pincébe” – üvöltötte szlovákul a tömeg, melynek garázdálkodásáról a helyi katonai parancsnokság is értesült. Katonák érkeztek, hogy megvédjék, s a közeli laktanyába kísérjék a zsidókat; de néhány katona is inzultálta a lincseléssel fenyegetett embereket. Nem múlt el a veszély, hogy a katonák kiszolgáltatják a zsidókat az őrjöngő tömegnek. Ekkor azonban a városban tartózkodó orosz katonaság beavatkozott: Viktor nevű (?) parancsnokuk meg­fenyegette a szlovák tiszteket, hogy ha a zsidóknak baja esik, lövetni fog – számoltak be az eseményekről az eset tanúi, akiket másnap autóbuszok szállítottak el a helyszínről. Megjegyzendő, hogy atapolcsányi pogro­mot nem követte per, viszont a németországi brit és amerikai megszálló hatóságok tiltakoztak a két katona inzultálása miatt a pozsonyi hatóságoknál, s egy időre a szlovákiai UNRA segélyakciót is leállították.14

Megjegyzendő, hogy a tapolcsányi pogrom a környékbeli településekre is átterjedt.

Az emberek Tapolcsányból visszamentek a szom­szédos falvakba, s a zavargások itt folytatódtak. Zabokrekryben két zsidót, akik a szlovák partizánokkal har­coltak, súlyosan megvertek. Több katona is részt vett a kilengésekben és a rendőrség nem volt hajlandó beavatkozni; egyes tagjai még zsidóellenes rémhíreket is terjesztettek. Hasonló incidensek történtek Chinorany, Krasnó és Nedanovce településeken. Ta­polcsányban és a környékbeli falvakban a Nemzeti Bizottságok tagjai között számos volt Hlinka-gárdista volt, akik agitáltak a zsidók földjeinek azonnali kisa­játítása mellett.15

A prágai kormány szigorúan elítélte a zavargásokat. Ugyanezt tette egyébként a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, s mindkét szlovákiai párt, a kommunisták és a demokraták sajtója is. A megindult nyomozás során az illetékesek megígérték, hogy a felelősöket megbün­tetik. Tizennyolc hónappal az események után, 1947 áprilisában Fuchs úr egy nyilvános politikai gyűlésen, Prágában kijelentette, hogy a Szinán elkövetett gyil­kosságok és a tapolcsányi zavargások tetteseit még mindig nem büntették meg.

Az 1945. szeptemberi tapolcsányi vérvádas pogrom eseményei arról tanúskodnak, hogy a szlovákiai an­tiszemitizmus kitöréseiben nem játszott szerepet a kommunista-ellenesség. A szlovák parasztság nem azonosította a zsidókat az oroszokkal és a kommu­nistákkal, s a vérvád nem egy súlyos politikai és gazdasági válság kísérőjelenségeként bukkant fel, mint Magyarországon, vagy pedig egy polgárháborús hely­zetben, mint Lengyelországban.

Garázda partizánok

1946 folyamán a Szlovákiában is kiélesedő politikai helyzetben is szerepet kapott az antiszemitizmus. Augusztus másodika és ötödiké között több szlovákiai városban is antiszemita zavargásokra került sor, a par­tizánszövetség kongresszusa, illetve a külföldi és hazai partizánokból álló küldöttségek országjárása al­kalmából. Általánosan elfogadott vélemény szerint a partizánszövetségben irányító szerepet játszó szlovák kommunista párt így akarta rákényszeríteni akaratát a Szlovák Nemzeti Tanácsra, melyben a demokraták voltak többségben. Az események lezajlása után a kommunisták természetesen a reakciós elemeket vádolták a partizánok kompromittálásával.

Hetekkel a partizánkongresszus előtt a vonatokon, állomásokon és kocsmákban antiszemita röplapokat osztogattak, jelszavaikat a falra mázolták. A zsidóelle­nes agitációban a rendőrök és volt partizánok egyaránt részt vettek. A dunaszerdahelyi területi partizánszövet­ség antiszemita megmozdulásokra buzdító felhívást tett közzé, mely e szavakkal végződött: „Fiúk, ha megtettétek a dolgotokat, iszunk az egészségetekre”. Természetes, hogy ilyen légkörben, bár a rendőrség tett bizonyos intézkedéseket a zsidók védelmére, azok távolról sem bizonyultak elégségesnek.

1946. augusztus másodika és ötödiké között Pozsony zsidó polgárait megtámadták, illetve megverték a nyílt utcán, s a tömeg számos zsidó lakást kirabolt. A helyi zsidó konyhát és étkezdét kétszer is feldúlták, berendezését összetörték, több ember meg­sebesült. Komáromban betörték a zsidók tulajdonában lévő üzletek kirakatát, s egy zsidók által lakott házra kézigránátot dobtak. Érsekújváron egy kávéházat támadtak meg, hét zsidó sérült meg

Zsolnán általános volt a zavargás, tizenöt embert bántalmaztak.

1946. augusztus 6-án a hivatalos szlovák hírügynök­ség cáfolta, hogy a zavargásokban partizánok vettek volna részt; „e híresztelések mögött reakciós elemek aknamunkája áll”. Ugyanekkor a prágai székhelyű csehszlovák hírügynökség tudósítója újabb zsidóelle­nes incidensekről számolt be, s állította, hogy „egyes állambiztonsági szervek nem lépnek fel kellő energiával a támadók ellen, s ténylegesen nem védik meg az áldozatokat”.

Ezúttal is energikus nyomozást helyeztek kilátásba. A prágai belügyminisztérium augusztus 20-án kelt közleménye jelezte a nyomozás irányát: állította, hogy bár a zavargások résztvevői között ott voltak a Hlinka-gárda volt tagjai, de fő kezdeményezői – magyarok voltak. Ennek bizonyítékaként arra hivatkozott a közlemény, hogy az illegális röpiratok rossz szlovák nyelven íródtak, s a Komáromban elhajított kézigránát magyar gyártmányú volt…16

A Budapesten, Zsolt Béla szerkesztésében megjelenő Haladás című hetilap is részletesen foglalk­ozott az 1945-46-os szlovákiai antiszemita kilengések­kel Szlovák pogrom-naptár I-II. c. összeállításában. Eb­ből kitűnik, hogy az antiszemitizmushoz magyarellenesség is társult, hiszen az adott időszakban például ilyen jelszavak voltak olvashatók Eperjesen: „Magyarokat a Dunán túlra, a zsidókat a Dunába vagy Palesztinába!” Hasonló jelszó Pozsonyból: „Üsd a zsidót, kergesd a magyart!” A Haladás is megerősíti, hogy a szlovák hivatalos szervek a pogromokért a magyarokat próbálták felelőssé tenni. A komáromi zavargások szervezésével egy Balogh Kálmán nevű személyt gyanúsítottak, akinek jobboldali nézetei köz­ismertek voltak ugyan, de már vagy hat hónapja eltűnt a városból. Érsekújváron egyenesen nyilatkozat megtételére kötelezték a zsidó közösség vezetőit, hogy a pogromot a magyarok hajtották végre.17

Népszerűtlen perek

1946 folyamán került sor a szlovák háborús bűnösök felelősségre vonására. A népbírósági perek azonban csak rendkívül szűk kört érintettek, s a közvélemény érezhető ellenszenvétől kísérve zajlottak. Számos „ludák” politikai vezető Nyugat-Európában maradt, s a letartóztatottaknak is csak egy része kapott tettei súlyával arányban álló ítéletet. Elég, ha megemlítjük, hogy Sano Mach belügyminisztert, a Hlinka-gárda parancsnokát, a deportálások szervezőjét harminc évre ítélték, míg Eszterházy János18, az egyetlen képviselő, aki a pozsonyi parlamentben a zsidótörvények bevezetése ellen szavazott, életfogytiglani kapott. (Gustav Husaknak döntő befolyása volt a bíróságra, márpedig ő Sano Mach lekötelezettje volt. Tiso belügyminisztere 1944. szeptember elején Pozsonyban állítólag ezt mondta Husaknak: „Csatlakozz a felkeléshez, különben nem tehetek mást, le kell, hogy tartóztassalak!”)

A perek fogadtatását tükrözi a szlovák püspökök 1946. január 6-án kibocsátott pásztorlevele Tiso végül halálos ítélettel záruló bírósági tárgyalása előtt: „A nemzet többsége egyetért a püspökkel, s a véleménye, hogy dr. Tiso szándékai politikai tevékenysége során jók és tiszták voltak.”

Kmetkó érsek, a szlovák katolikus egyház feje külön nyilatkozatban is kifejezésre juttatta szolidaritását: „Én magam is osztottam az ő politikai nézeteit 1939. már­cius 14-e előtt; meggyőződésem nem változott a füg­getlenség korszakában sem. A helyzet, melyben népünk élni kényszerült, a körülményektől függően vál­tozott, s olyan tényezők alakították, melyekre nem volt befolyásunk. De a természeti törvények alapjai vál­tozatlanok maradtak. Feladatunk az volt, hogy ezeket az elveket alkalmazzuk minden körülmények között. Nem mi idéztük elő ezeket a helyzeteket, de kötelességünk volt, hogy minden esetben alkalmazzuk és védelmezzük ezeket az elveket, melyek megtes­tesítik a nemzet érdekeit’.19

Laikus nyelven fogalmazva: a szlovák nemzeti tudat­ban 1946 folyamán nyoma sem volt a lelkiismeret-furdalásnak, a közvélemény utólag is igazolva látta nemcsak Szlovákia részvételét a második világháborúban, de a zsidókkal szembeni bánásmódot is. A közép-európai népek, így a magyarok sem jeleskedtek a múltjukkal való szembenézésében; de a szlovák nemzeti tudat „felejtő és megbocsátó mechanizmusa” pártját ritkítja. (Az igazsághoz tartozik, hogy politikai okokból csak késve kerültek nyil­vánosságra a Holocaustban való szlovák részvételről szóló adatok, melyek a legkisebb mértékben is el­homályosították volna az 1948 előtt és utána is teljes erővel ápolt „partizán-mítoszt”; így például az Edelweiss-kommandók 1944 novembere és 1945 áprilisa közötti tevékenységről csak a hatvanas évektől, és csak igen szűk körben tudtak.)

Mint ez köztudott, dr. Tisot a mai Szlovákiában töb­ben is megpróbálták rehabilitálni, bár az ügyében hi­vatalos állásfoglalás eddig nem hangzott el. Pere kapcsán érdemes idézni Georges Penchenier francia újságírót, a korabeli szemtanút. „Pere a legkisebb mértékben sem romolta le azt a tekintélyt, melyet Tiso a szlovákok többségének szemében élvezett. A parasztok és a katolikusok (vagyis a népesség 80%-a) számára ő a pap maradt, az Úr felkentje, a kommu­nisták, az eretnekek, s természetesen a zsidók ál­dozata, másrészt viszont ő volt az, aki felszabadította Szlovákiát a cseh gyámság alól, s lehetővé tette, hogy a gyümölcsöző béke éveit élje egy háborúban álló Európában…”20

Kisebb antiszemita zavargásokra sor került 1947-ben is. Június 6-án Bardejov városában egy férfi közterületen megtámadt egy zsidót, és többször megütötte. A helyi rendőrség letartóztatta a tettest, de néhány perc múlva elengedte. Az visszatért oda, ahon­nan elvitték, s egy újabb zsidóra támadt; ekkor már többen csatlakoztak hozzá. Két zsidó súlyosabban, kettő könnyebben megsebesült. Amikor a rendőrség újra megjelent, a támadók eltűntek.

Végül érdemes röviden felidézni az 1948. augusztus 20-án, Pozsonyban történt eseményeket, a TheJewish Chronide tudósítása alapján.

Egy szlovák különbíróság hétfőn 41 személyt ítélt egy hónaptól két évig terjedő kényszermunkára azzal a váddal, hogy részt vettek azokban a zavargásokban, melyekre pénteken került sor a szlovák fővárosban.

A zavargásokat alaposan megszervezték, s azután törtek ki, hogy a biztonsági rendőrséget kihívták egy zsidó nő védelmére, akit a piactéren ellenséges tömeg fenyegetett. Elterjedt a rémhír, hogy a zsidó nő felrúgott egy terhes asszonyt, ezen felbuzdulva a város számos pontján támadtak meg zsidókat.

Emberek, akiket a hivatalos közlemény agent provocateurökként említ, zsidóellenes jelszavakat kiáltozva vonultak végig a városon, majd amikor az est leszállt, a zavargások résztvevői, akikről feltételezik, hogy a Hlinka-gárda volt tagjai, bezúzták a zsidók házainak és a zsidó kórháznak az ablakait, és összetörték annak az étteremnek a berendezését, ahol a volt zsidó politikai foglyok étkeztek.

Megtámadott zsinagóga

A zavargók egy másik csoportja, mely főként diákokból állt, a zsidó leányotthont támadta meg a Scheiberova utcában. A zsidó konyhát is megtámadták, és betörték a zsinagóga ablakait. A rendőrség egészen éjfélig nem avatkozott be.

Szombaton a zsidók védelmi egységeket hoztak létre, s a zsidónegyed körül védelmi állásokat foglaltak el.

Később, a nap folyamán, azután, hogy egy zsidó küldöttség tiltakozott a hatóságoknál, új rendőrpa­rancsnokot neveztek ki. Ő azonnal erélyes in­tézkedéseket léptetett életbe, megelőzendő a zavar­gások kiújulását.

A hatóságok felhívást adtak ki, mely szerint mind­azokat, akik helyeslik a törvénytelen cselekedeteket, szigorúan megbüntetik. 21

Pártok fölötti” antiszemitizmus

Áttekintésünkben nagyobb figyelmet szenteltünk a szlovákiai antiszemitizmus 1938 előtti és 1945 utáni megnyilvánulásainak. Ennek oka elsősorban az, hogy a szlovákiai Holocaust krónikájával Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban és Izraelben számos történész foglalkozott, s jókora késéssel bár, de a szlovákiai közvélemény is megismerhette. Magyar nyelven is figyelemre méltó kiadvány jelent meg a témáról Dunaszerdahelyen, 1990. szeptember 30-án rendezett tudományos konferencia anyagából.22

Jóval kevesebb szó esett viszont a szlovák nemzeti mozgalom viszonyáról a zsidósághoz a 19. század utolsó évtizedeitől, kezdve, az 1945 utáni antiszemi­tizmus megnyilvánulásai pedig a témával foglalkozó szlovákiai történészek előtt sem ismertek. Éppen ezért, a tények ismeretében érdemes még egyszer rámutatni azokra a vonásokra, melyek a szlovákiai antiszemi­tizmust megkülönböztették a hasonló lengyelországi és magyarországi jelenségektől.

Hangsúlyozni kell, hogy a zsidók a függetlenség eszméjét mindenek fölé helyező szlovák értelmiség számára a nemzeti aspirációk legfőbb akadályát jelen­tették. A szlovákiai politikai viszonyok egyszerűen nem adtak lehetőséget a zsidók számára a politikai életbe való integrálódásra, hiszen még a kommunista párton belül is mereven elkülönültek a zsidó (és mellesleg jórészt magyarul beszélő) csoportok az 1938 őszétől nacionalista alapra helyezkedő, s 1941-ig nyíltan, később burkoltan kollaboráns kommunistáktól. Ez utób­biak háttérbe szorítása 1948 után a centralizált csehszlovák kommunista párton belül törvényszerű volt; a figyelemreméltó pályafutást befutó garnitúra, Gustav Husakkal az élen 1968 után vett „revansot”)

Szlovákia azon kevés országok egyike volt, ahol 1938 és 1948 között a sorozatos rendszerváltások és hihetetlennek tűnő átszervezések ellenére az értel­miségi elit szinte ugyanaz maradt, készen arra, hogy taktikai okokból elfogadja előbb a cseh, majd a német nemzeti-szocialista, az angolszász és végül a szovjet orientációt, miközben egyetlen alapeszmét tartott tiszteletben, a parasztság hagyományos zsidóellenességét. Hasonló jelenség megfigyelhető volt a két világháború közötti Lengyelországban (Magyarországon jóval kisebb mértékben, mert a Horthy-korszak keresztény-nemzeti kurzusának, minden igyekezete ellenére sem sikerült antiszemita vágányra átállítani pl. a legális és illegális munkásmozgalmat), viszont az egyedülálló, ahogy az antiszemitizmus 1945 után újjászerveződött, s „pártok fölött” álló erőként jelent meg újra a politikai küzdelmekben.

Az 1945 utáni szlovákiai antiszemitizmus megőrizte archaikus jellegét: ezt mindenekelőtt a vérvádak kitörései jelzik 1945-től egészen 1948. augusztusig. (Ez utóbbi pozsonyi eset azért is figyelemre méltó, mert jóval a kommunista hatalomátvétel után történt.) Az antiszemita előítéletek rendkívül szívósnak bizonyultak a magyarországinál jobb helyzetben lévő, az inflációtól megkímélt, s magyarok kitelepítése révén újabb konc­hoz juttatott tömegek körében. Ezek után egyáltalán nem tűnik véletlennek, hogy Sztálin első kelet-európai „anticionista” kampányát éppen Rudolf Slansky zsidó származású szlovák kommunista perével kezdte el.

A szlovákiai antiszemitizmus sajátos vonása volt, hogy nem volt antikommunista. Míg Magyarországon és Lengyelországban az az 1945-öt követő, politikai feszültségektől terhes korszakban a kommunistákat és az oroszokat egyértelműen azonosították a zsidókkal, Szlovákiában nem találkozunk ezzel a jelenséggel. Úgy tűnik, a vérvádas hiedelmek a paraszti tömegek elma­radottsága és buzgó vallásossága miatt mélyebbről fakadtak. Ami például 1946 májusában Kunmadarason csak félig-meddig komolyan vett ürügy volt a baloldali pártokba lépett zsidók „megleckéztetésére”, az Szlovákiában ösztönös reakció volt.

Szlovákia mindenképpen élen járt a vérvádmese felélesztésében, s a madarasi pogrom perirataiból tudjuk, hogy az életfogytiglanra ítélt felbujtó, a Szlovákiából áttelepült Tóth Zsigmond a szlovák példa követésére biztatta a magyar parasztokat. Hasonló összefüggés valószínűsíthető a szlovákiai és a lengyelországi vérvádhullám között is. Míg Magyarországon a szélsőjobboldali nacionalizmus, a „kisnyilas” tömegek által megtestesített „sötét reakció” eszköze volt a vérvád a kommunista törekvések és a zsidó befolyás” visszaszorítására, addig a szlovák kom­munista párt zászlaja alatt felsorakozott nacionalisták és riválisaik, a demokraták egyaránt fogékonyak voltak az antiszemita demagógiára, s lelkiismeretfurdalás nélkül éltek is vele. (Érdemes megemlíteni, hogy a félhivatalos demokrata lap, a Csas is sorozatosan közölt antiszemita cikkeket, de az olyan demokrata párti politikusok, mint Frasticki és Ursini sem maradtak el a zsidó – és magyarellenes uszításban.)23

Az antiszemitizmus, a vérvádas kilengések, a kom­munisták egyéb, katasztrofális gazdasági és politikai intézkedéseivel együtt arra késztették a Holocaustot túlélt, s Szlovákiába visszatért zsidók legnagyobb részét, hogy elhagyják az országot, ahol kilátástalan­nak látták a jövőjüket. Jelenleg Szlovákiában mintegy 3-4000 zsidó él. Többségük attól tart, hogy a második szlovák függetlenség az 1938 és 1945 közötti periódus tragikus hagyományainak feltámadásához vezet.24

Jegyzetek:

  1. A tapolcsányi pogromról lásd: European Jewry Ten Yearsafter the War, Nem York, Institute of Jewish Affairs of the World Jewish Congress, 1955 p.100.
  2. The Jews in the Soviet Satellites Syracuse universíty press, 1953 p.105-106
  3. Lásd Jews in the Soviet Satellites, p.107.

(A kötet a World Jewish Congress információit adja közre)

  1. Lásd Haladás, 1946. augusztus 18., szeptember 14 Gallai Ágnes: Szlovák pogrom-naptár I-II.
  2. Eszterházy Jánosról számos publikáció jelent meg az utóbbi időben Magyarországon. Kevesebb szó esik viszont a Felvidéki Magyar Párt vezetőiről, az 1944-ig tényleges tömegbázissal ren­delkező Jaross Andorról és Rajniss Ferencről, akiket népellenes bűneikért megérdemelten akasztottak fel.
  3. Francois d’Orcival: Le Danube était noir Paris 1968 La Table Ronde p. 256-257
  4. Francois d’Orcival: i.m. p 258.
  5. The Jewish Chronicle, 1948. augusztus 27.

A zavargásokról részletes beszámoló olvasható a pozsonyi Tribuna c. hetilapban.

  1. Akire emlékeznek, az él. A dunaszerdahelyi zsidóság tragédiája címmel rendezett nemzetközi konferencia válogatott anyaga. Nap kiadó Bratislava (Pozsony 1991.)
  2. Lásd erről: Haladás, idézett számok
  3. A mai szlovák felnőttek antiszemita előítéletei érezhetően erősebbek, mint a cseheké vagy magyaroké, annak ellenére, hogy túlnyomó többségük soha nem találkozott eleven zsidóval. Lásd erről Zora Butorova-Martin Bútora: Antiszemitizmus és posztkommunista pánik Szlovákiában c. cikkét, mely a Poszt-totalitariánus Európa című, 1992 májusában rendezett prágai szociológus-konferencián elhangzott előadás alapján készült. In: Kommentár, 1992/6

A tanulmány első részének 8. sz. lábjegyzete hiányosan jelent meg. Az idézett mű szerzője és pontos címe:

Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése, 1939-1945

Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993.

Címkék:1994-03-Kommentár

[popup][/popup]