Sorsba-rejtező

MI ADJA A TANACH egy­ségét, szentségét? Erre a kérdésre irányítja figyelő tekintetünket Purim és az ünnep mítosza, az Eszter könyve. E kérdés sokkal nagyobb erővel merül fel Purim kapcsán mint bármely más olyan ün­nepen, melynek gyökere a megtörtént, a múlt és az „…és meséld el fiadnak” továbbörökítő mozdulata.

Azok a zsidó ünnepek, melyek egy meghatározott történeti eseményhez kötődnek, a bibliai elbeszéléseket mint nyersanyagot kezelik. A csoda, Isten gondoskodó ereje az, mely átformálja, történelemmé alakítja a történeteket. A bibliai elbeszélések szereplőit a csoda ébreszti rá valós helyükre a történetben.

A csoda, „Isten megnyilatkozása”, „Is­ten szava”, iránytű. Megmutatja a történetek rendjét, eredetüket, irá­nyukat. Megszületik a történelem. Az ünnepet felidéző közösség ezt a szót, „Isten szavát” kell, hogy meghallja. Hisz ebből származik. Ez adja létjogo­sultságát és célját.

A Purim történeti ünnep. Mindent megtesz, hogy az legyen. Az Eszter könyve minden olyan motívumot távol tart magától, mely akárcsak egy pilla­natra is megzavarhatja az olvasót abban, hogy teljes lényével átadja magát a régmúlt egy eseményének. Isten távol marad a történettől. A szövetségnek, Isten és Izrael közötti kapocsnak, nyoma sincs. A történet szereplői a bib­liai Szentföldtől távol élők. Azok, akik „Jeruzsálemből fogva vitettek el a száműzött néppel, a mely elvitetett Jekóniással, Júda királyával együtt, a kit rabságba vitt el Nabukodonozor, babilóniai király”. Az elbeszélés bibli­kus szempontból iránytalan, véletlen- szerű, végkifejlete esetleges. Közép­pontjában Isten helyett a vaksors, „pur” áll. „Az első hónapban, ez Nisán hónapja, Ahasvérus királyságának ti­zenkettedik évében, Púrt, azaz sorsot vetének Hámán előtt napról napra és hónapról hónapra a tizenkettedikig, s ez Adár hónapja.” A „pur” szó, melynek többes száma az ünnep neve, nem héber eredetű. A történet elbeszélője mégis fontosnak érezte, hogy ezt a szót tartsa meg, még akkor is, ha az olvasó számára érthetetlen, ezért magyarázatra szorul: „…Púrt, azaz sorsot vetének.” Hiszen, hogy is szólíthatná a Biblia nyelvén a vaksorsot? A Biblia történe­teinek középpontjában álló Isten és az Eszter könyvének középpontjában álló vaksors egymást kizáró fogalmak. Isten távolmaradása „héberül” nem gondol­ható el. Kinyilatkoztatás előtti, „po­gány szó” kell hozzá. Az egyén szintjén ugyanerről az Istentől elhagyatott ál­lapotról beszél a Jób könyve is. Azonban az elbeszélést ott körülvevő mitikus keret megadja az okot és az irányt, mely az Eszter könyvéből teljesen hiányzik. Jób nem véletlenül szenved. Életét nem a vaksors irányítja. Szenvedésének értelme van, és végül elnyeri jutalmát. A mitikus keret, Isten és a Sátán, majd Isten és Jób párbeszéde a történetet kinyilatkoztatás „kori”, azaz bibliai történetté teszi.

Eszter könyve azonban nem illesz­kedik a többi bibliai elbeszélés közé. Mert a mítoszokat Bibliává, törté­neteket történelemmé rendező szem­pont, a Biblia szentségének záloga, nem pusztán historikus. A purimi elbeszé­lést Isten „távolmaradása”, a történet „puszta” történetisége – biblikus szem­pontból – ahistorikussá teszi. A nép számára a történelem Peszachkor kezdődik, mikor Isten Izraelt a rabság­ból a szabadságba, Egyiptomból Ká­naán földjére hívja. A Purim ezt, a hí­vást megelőző, állapotot idézi fel. Ez az állapot a magára hagyatottság, a vak­sors uralma, a gálut.