Saját jogon

Írta: Ancsel Éva - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

A legbátrabb asszonnyal, akit ismertem, 1944 őszén találkoztam. Egy frissiben fogdává kinevezett pincében láttam először. Az őreink nagyon fiatal fiúk ugyancsak aznap avanzsáltak fegyveres alakulattá. Kezdők voltak, rettentő komolyak, és a dolgukat is komolyan akarták venni, hogy minden úgy történjen, annak rendje-módja szerint, mint egy klasszikus börtönben. Ezért elrendelték reggel, hogy a foglyok sétáljanak az udvaron körbe-körbe, ahogyan illik.

A legbátrabb asszony magas volt, szikár, talán ötven éves, de szemmel láthatóan erős, csak járni nem igen tudott sérült lába miatt. Így azt parancsolták neki, hogy álljon a kör közepére ő pedig oda állt. A fegyveres fiúk a külső körben álltak, fegyvereiket a sétálókra szegezve. Történt akkor, hogy a beteg lábú asszony ott a kör közepén nevetni kezdett. Könnyed, egyszerű nevetéssel kis híján jókedvűen.

A fegyverek irányt változtattak, a csövek most már őrá szegeződtek és tanácstalan rémület jelent meg a fiatal arcokon. Majd elhangzott fenyegető hangon a kérdés, hogy min nevet? Csak azon mondta nyugodtan és most is könnyedén az ismeretlen asszony -, hogy olyan ez az egész, mint a „kinn a bárány, benn a farkas”.

Nem tudom, hogyan került oda az az asszony, és azt sem, hogy zsidó volt-e. Akkori eszemmel úgy gondoltam, hogy nem az. Talán azért hittem ezt, mert amit tett, az arra vallott, hogy „saját jogán” fogoly. Mert bármilyen sereghez soroltatik az ember, mindazonáltal nem teljességgel lehetetlen saját jogán létezni, nevetni, szólni.


A májusban elhunyt filozófust, egyetemi tanárt búcsúztatjuk mi is, amikor posztumusz tesszük közzé a Zsidónak lenni címmel tervezett, de anyagi okokból meg nem jelent gyűjtemény számára küldött sorait.

 

támogatás

Címkék:1993-06