„Aki elfordítja szemét a múltról, az a jelent sem látja”

Írta: Pokorni Zoltán - Rovat: Archívum

Pokorni Zoltán

„Aki elfordítja szemét a múltról, az a jelent sem látja”*

55 évvel ezelőtt ezekben a napok­ban kezdődött meg azoknak a csurgói magyaroknak, zsidó magyaroknak a vesszőfutása, akiket a 20. század szörnyű diktatúráinak egyike, a fasiszta diktatúra, nem másért, mint származá­suk miatt halálra ítélt; mindegy, hogy nők voltak vagy férfiak, aggastyánok vagy csecsemők. 1944 áprilisának má­sodik felében a német és a magyar ka­tonai hatóságok 22 000 zsidót gyűjtöt­tek össze gettókba vagy gyűjtőtáborok­ban Dél-Magyarországon. A csurgói zsi­dókat – mintegy háromszázan éltek eb­ben az időben a községben – egy hasz­nálaton kívüli barcsi malomépületbe zsúfolták össze a barcsi és csurgói já­rásból, illetve Szigetvárról származó sorstársaikkal. Július elején a kaposvá­ri gettóba, majd a vasútvonalhoz köze­li tüzérségi laktanyába vitték őket, júli­us 6-án pedig megindultak a vonatok Auschwitzba. A deportáltak közül szin­te senki nem tért vissza. Ezzel elszáradt a község történetének egyik gazdag ága, megszűnt a több mint százéves csurgói zsidó közösség, amely olyan neves tudósokat választott ki rabbijá­nak, mint pl. Venetianer Lajos, a ma­gyar zsidóság nagynevű történésze, aki csurgói évei alatt – 1893-tól 1896-ig – egyben a gimnázium magyar- és német­tanára volt.

Az, ami a magyar és az európai zsidó­sággal a nácizmus éveiben történt, a jó­zan emberi gondolkodás számára szinte máig felfoghatatlan. A világháborús zsi­dóüldözések sosem szűnő sebet ütöttek a modem civilizáció képén. Hiszen az az ideológia, amelynek nevében a felfogha­tatlan számú áldozat hidegvérű, bürok­ratikusán megtervezett és iparszerűen kivitelezett meggyilkolása végbement, a modem Európa szívében született meg. A nácizmus az európai kultúra egyik kö­zéppontjában, Goethe és Beethoven földjén – Németországban – kaparintotta kezébe a politikai hatalmat, hogy azután ideig-óráig meghódítsa a földrészt, és végrehajtsa a modem történelem egyik legszörnyűbb tettét; az európai zsidóság meggyilkolását.

A modem európai civilizáció hozta létre azt a barbár ideológiát, amelynek nevében a csecsemőtől az aggastyánig mindenki halálra ítéltetett, akinek nagy­szülei között akadt két zsidó, és az íté­letet modem, racionálisan működő, ha­tékony állami intézmények hajtották végre. Mindez együtt teszi a holocaus­tot a történelem egyszeri és egyedi tra­gédiájává.

A holocaust példátlan volta nem ki­sebbíti a 20. század többi rémtettének – a szovjet Gulagnak, a kommunista Kí­nában és Kambodzsában zajlott tömeg­gyilkosságoknak, Szarajevónak – a szörnyűségét. Hátborzongatók azok a viták, amelyek során a század különfé­le genocídiumainak, az áldozatok szá­mának összeméricskéléséből próbál­nak bármilyen tőkét kovácsolni. Mintha ötmillió halott száma az egyik oldalon csökkentené hatmillió vagy húszmillió jelentőségét a másikon vagy a harmadi­kon. Hiszen egyetlen ártatlan áldozat is több, mint ami elfogadható. S a szá­mok elkendőzik a lényeget. Ahogy egy 14 éves kislány mondta egy megrázó holocaust-kiállítás megtekintése után: „most döbbentem csak rá, hogy nem számokról van szó. Minden egyes áldo­zat különálló emberi lény volt, család­dal, reményekkel, érzelmekkel, álmok­kal – akárcsak én” – s akárcsak azok a csurgói zsidó polgárok, egykori játszó­társak, iskolatársak, szomszédok és ba­rátok, akik 55 évvel ezelőtt indultak el a gázkamrák felé.

A zsidókon elkövetett gyilkos erőszak, a tömeggyilkosság kapcsán a leggyakrabban felvetett és vitatott kér­dés: ki a felelős azért, ami történt? Ne­künk, magyaroknak is szembe kell néznünk a kérdéssel: mennyiben volt fe­lelős a magyar állam, az állampolgárok közössége a magyar zsidók elhurcolá­sáért, tragikus sorsáért?

Történelmi tény: a holocaust, az eu­rópai zsidók tömeges meggyilkolása a német nácizmus hatalomra jutása és háborús győzelmei nélkül nem ment volna végbe. Mindez azonban nem sza­bad, hogy elfelejtesse velünk, hogy az antiszemitizmus nem csak Németor­szágban fertőzte a társadalmat. A zsi­dóságra hosszú történelme során gyak­ran méretett bűnbak szerep – Magyarországon is. Itt, Csurgón, az 1919-es Tanácsköztársaság után, amikor először szabadult el Magyarországon az erőszakos antiszemitizmus, a garázdál­kodó különítményesek hét zsidó em­bert gyilkoltak meg, úgymond megtorlandó a kommunisták tetteit. Néhány héttel korábban viszont innen nem is olyan messze, Csornán kommunista terrorlegények akasztottak a főtéren zsidót, szabotázs vádjával. Magyaror­szágon is jelen volt tehát az antiszemi­tizmus, és társadalmi és politikai vál­sághelyzetekben szélsőséges mozgal­mak szélsőséges követői céljaik eléré­se érdekében éltek is vele. Kétségte­len, ha Magyarország 1944 márciusá­ban nem veszti el függetlenségét, ha a német Wehrmacht nem szállta volna meg az országot, akkor nem követke­zett volna be a tragédia, nem került vol­na sor a magyar zsidók meggyilkolásá­ra. De mindez nem jelent felmentést a történelmi felelősség alól, hiszen tud­juk, hogy a zsidók összegyűjtése és de­portálása magyar szervek és személyek tudtával, sokszor aktív közreműködé­sével történt. És sokan voltak azok is, akik behunyták szemüket, mert féltek, vagy tehetetlennek érezték magukat, vagy egyszerűen közömbösek voltak honfitársaik iránt, sőt egyetértettek az­zal, ami történik. A magyar társadalom­nak ezért az állapotáért – mint Bibó Ist­ván írta – elsősorban azok a felelősek, akik a húszas, harmincas években a zsidók ellen való törvényhozás szószó­lói voltak, amely „…nem kifogta, ha­nem megdagasztotta a jobboldal vitor­láiban a szelet, s nem elhárította a vé­res zsidóüldözés veszélyét, hanem “le­gális” formák között hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az em­beri méltóság sáncaiból való kirekesz­téséhez”.

A zsidóellenesség, az antiszemitiz­mus a közbeszéd, a politikai retorika természetes részévé vált a két világhá­ború közötti Magyarországon, és ez megakadályozta, hogy elegendő ellen­anyag termelődjék ki a társadalomban ahhoz, hogy a többség szembeszegül­jön a gyilkos antiszemitizmussal, amelynek a magyar kultúra olyan nagy­jai estek áldozatul, mint Radnóti Mik­lós, Szerb Antal, Halász Gábor vagy az olimpiai bajnok Petschauer Attila.

A történelmi kép azonban sosem egyszínű. Az is történelmi tény, hogy jó néhányan voltak olyanok – egyszerű emberek, egyházi tisztségviselők, kato­natisztek, állami tisztviselők, mint ma­ga Bibó István vagy idősebb Antall Jó­zsef, a néhai miniszterelnök édesapja -, akik segítették az üldözötteket: élel­met dobtak át a gettó falán, bújtattak, hamis papírokat szereztek, menedéket nyújtottak, sőt ellenálltak, megtagadtak embertelen parancsokat. Mint a keresz­ténydemokrata Weizsäcker, a volt né­met államelnök mondotta, nem lehet egy egész nemzet teljesen ártatlan vagy teljesen bűnös. A bűnösség nem kollek­tív, hanem személyes. Azoknak, akik már akkor is éltek, ezzel a személyes fe­lelősséggel kell szembenézniük, arra kell válaszolniuk – legalább maguknak -, hogy megtettek-e mindent, ami lehet­séges volt a szörnyűségek ellen. Ha vi­szont ilyen messziről tekintünk vissza, feltétlen jogos a kérdés: mennyiben kell bűnösnek érezniük magukat Auschwitzért a mai nemzedékeknek, azok­nak, akik még nem is éltek a háború idején? Nyilvánvaló: a mai generációk nem vehetik magukra a korábbiak bűneit, nem tehetők felelőssé értük. De azt, ami történt, meg kell őriznünk a kollektív emlékezetben, és ahogy büsz­kék lehetünk nagy magyarok történelmi tetteire, ugyanúgy szégyellhetjük is ma­gunkat történelmünk sötét korszakai – közöttük 1944 – miatt.

A szégyen mellett azonban felelőssé­günk is van. De nem a több mint fél év­századdal ezelőtt elkövetett bűnökért. Mi azért vagyunk felelősek, hogy szem­benézzünk a múlt tanulságaival. Aki el­fordítja szemét a múlttó, az a jelent sem látja. Aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az kiteszi magát a megfertőződés veszélyének. Ma már tudjuk, hogyan lett az „ártatlan” anti­szemitizmusból tömeggyilkosság. Tud­juk, hogy az előítéletesség hogyan bénította meg az egészséges erkölcsi ér­zéket a kritikus pillanatokban. Ezért kell felemelnünk a szavunkat a legártal­matlanabbnak látszó zsidózás, cigányo­zás és az összes többi faji, nemzeti, vallási előítélet ellen. Olyan világban élünk, amelyben ma is gyilkolnak meg embereket pusztán származásuk, vallá­suk miatt, amelyben a kisebbségekhez tartozók – és ezt mi magyarok tudjuk és érezzük a legjobban – gyakran szen­vednek el életüket megnyomorító hátrányokat csupán azért, mert nem több­ségi családokban születtek. És tudjuk, a megkülönböztetéshez, a diszkriminá­cióhoz és az üldöztetéshez vezető úton az első lépés a hangosan kiejtett becs­mérlő szó. A holocaust leckéje nem csupán holt történelmi anyag, hanem a mai életről is szól.

Mit jelent ma ez a lecke? Először is azt, hogy nem lehet kibújni a felelősség alól, ha borzalmas események zajlanak le környezetünkben vagy bárhol a világ­ban. A holocaust borzalmai és az elle­nállás hősiessége azt jelzik számunkra, hogy a Jó és a Rossz lehetősége egy­szerre van jelen az emberben. Még a legnehezebb körülmények között is van választás, és felelősséggel tarto­zunk azért, mit választunk: a Jó vagy a Rossz oldalára állunk. A holocaust tör­ténete arra tanít, hogy akkor is sok út volt: lehetett aktív bűnrészes vagy passzív szemlélő valaki, de szembe is szállhatott a Rosszal, mint Apor Vil­mos püspök, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy a névtelen zsidómentők százai.

A holocaust egy totalitárius rendszer tette volt, amelynek bukását Magyaror­szágon csakhamar egy másik totalitárius rendszer, a kommunizmus berendezke­dése követte. A kommunista rendszerek elleni felkeléseket nem véletlenül ne­vezték az emberi méltóság forradalmá­nak. A kommunista diktatúrával való szembeszegülés ugyanabból az erkölcsi forrásból eredt, mint a holocausttal való szembeszállás. A diktatúrákkal, a totali­tarizmusokkal szemben a leghatékonyabb fegyver az autonóm, hajlíthatatlan gerincű egyén, aki tudatában van morális felelősségének mindenért, amit támogat, vagy akár csak passzívan eltűr. Egy olyan kormány számára, amely a diktatúrák hosszú évtizedei után az em­beri méltóság és a társadalmi demokrá­cia eszményeinek meggyökereztetésére törekszik, ez a múlttal való szembené­zés alapvető tanulsága.

Ebből a tanulságból adódik, mi a kö­telezettsége az iskolának és oktatás­nak. Ez a kötelesség a történelmi emlé­kezet fenntartása a ma érdekében, azért, hogy mindenfajta embertelen ideológiával szemben kitermelődhes­sen megfelelő és elegendő ellenanyag, hogy az iskolákból olyanok lépjenek ki, akik a kor követelményeit nemcsak a tudás, hanem az erkölcsi minőség te­rén is teljesítik. Az antiszemitizmussal, a cigányellenességgel, az idegengyűlö­let valamennyi formájával való szembe­szállás a kor ilyen követelménye. „Ha érvek nélkül is rombolhat a szó, nem térhetünk ki a kötelesség alól, hogy meghazudtoljuk” – mondta Babits Mi­hály. Ez a felelőssége a politikának, az iskolának, a sajtónak – az egész mai nemzedéknek.

E felelősség tudatában kezdemé­nyeztem a holocaustról való iskolai megemlékezés emléknapját.

*

Talán soha nem kaptam annyi leve­let, mint a holocaust emléknapjával kapcsolatos bejelentést követően. Ezek a levelek nagyon különbözőek voltak: sokan gratuláltak, mások segít­ségüket ajánlották fel, volt, aki Isten ál­dását kérte a fejemre, ám be kell valla­nom, nem egy levél írója elégedetlen­ségének adott hangot (alaposan leszed­te rólam a keresztvizet). A legáltaláno­sabb kifogás így fogalmazható meg: mi­nek újra és újra felhánytorgatni a múl­tat, mi értelme van bűntudatot gerjesz­teni a felnövekvő nemzedékekben?

Ezek a levélírók, azt hiszem, alapo­san félreértették az emléknap célját. A nevelés és oktatás – még ha olykor a múltba is tekint – mindig a jövő érdeké­ben tevékenykedik, nem bűntudatot, de felelősségtudatot akarunk ébreszte­ni minden egyes diákban, olyat, amely a jövőre irányul. Célunk, hogy minden korosztályban létrejöjjön az az erkölcsi tartás, egyéni morális felelősségtudat, ami nélkül sohasem lehetünk biztosak abban, hogy a holocaust vagy ahhoz hasonló népirtáshoz vezető politikai fo­lyamatokat, társadalom-lélektani hely­zeteket el tudjuk kerülni.

Ennek a felelősségtudatnak a kialakí­tása jól körülírható, ám nagyon nehe­zen megvalósítható pedagógiai feladat. Sokakat arra csábíthat az emléknap, hogy – hasonlóan bizonyos ünnepekhez – formális ünnepéllyel letudják; mások talán tartanak egy témába vágó történelemórát. Pedig itt egyszerre kell szólni szívhez és észhez, olyan dolgot kell építeni, amihez nem elég egy törté­nelemóra vagy formális ünnepély. Töb­ben – talán nem alaptalanul – még attól is félnek, nehogy éppen a kívánttal el­lenkező hatást váltson ki egy ilyen meg­emlékezés. Mindez arra figyelmeztet minket, hogy a holocaust emléknapjá­nak megtartása nagy szakmai körülte­kintést igényel.

A pedagógiai eredményesség érdeké­ben az Oktatási Minisztérium külön­böző módokon segíti az emléknap meg­tartását az iskolákban. A holocaustokta­tásban eddig felhalmozódott külföldi és hazai tapasztalatok felhasználásával megkezdődött egy módszertani segéd­anyagokat és egyéb segédleteket tartal­mazó kiadvány összeállítása, amelyet ősszel minden középiskolába eljutta­tunk. Pályázatot írunk ki a témával fog­lalkozó tanári segédkönyv kiadására, és támogatjuk egy a holocaustoktatással foglalkozó konferencia megrendezését. Több szervezet és magánszemély aján­lotta fel, hogy kiadványokkal, rendezvé­nyekkel, túlélők beszámolóival járul hozzá az iskolai emléknaphoz. A mi­nisztérium abban is segítséget nyújt, hogy ezek a kezdeményezések és az is­kolai igények találkozni tudjanak.

Számos szakember, tanári szakmai egyesületek és egyéb szervezetek (Auschwitz Alapítvány, Mazsihisz, Mazsike, Wallenberg Egyesület) működ­nek közre abban, hogy a 2000/2001-es tanévben az ideinél több iskolában, fel­készült pedagógusok vezetésével, haté­kony programok alapján kerülhessen sor az emléknap megtartására.

A holocaustra való emlékezés, a fe­lelősségtudat kialakítása kikerülhetetlen morális követelmény önmagunkkal és minden olyan embertársunkkal szem­ben, akit elért vagy fenyegethet bármely hasonló tragédia. Ugyanakkor nemcsak morális feladat, de társadalomfejlődé­sünk nagy leckéje is ez, hiszen csak fe­lelős polgárok alkothatnak erős és önbi­zalommal rendelkező nemzetet.

Fontos kezdeményezés első lépésé­nek dokumentuma a fenti írás. A múlt feldolgozása, a történelmi felelősséggel való számvetés folyamat, mely nem tör­ténhet meg egyik napról a másikra, ha mégoly megkésetten indul is, mint a vészkorszakért viselt magyar állami és társadalmi felelősség feldolgozása.

Reméljük, az oktatási miniszter által útjára indított holocaust emléknap az egész magyar politikai társadalmat és szellemi életet önvizsgálatra készteti.

*Az oktatási miniszter Csurgón, április 16-án, a holocaust emléknapon elhangzott beszéde.

Címkék:2000-06

[popup][/popup]