Történelmi mea culpa

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum

Történelmi mea culpa

A katolikus egyháznak a zsidókkal fenn­tartott kapcsolataiért felelős bizottsága ti­zenegy éves előkészület után viszonylag rövid dokumentumot adott közre, me­lyet – ahogy ez várható is volt – egyszer­re üdvözöltek és bíráltak. Mindenképpen történelmi jelentőségű, hogy a Vatikán szükségét látta, hogy külön nyilatkozat­ban foglalkozzon a Soával. Eddig ezt nem tette meg, bár a hatvanas évektől kezdve XXIII. János és VI. Pál, majd II. János Pál többször is jelezte: a katoli­kus egyház felülbírálja hagyományos antijudaizmusát, „a megvetés tanítását”, és egyértelműen elítéli a Soát. A most kia­dott dokumentum kritikusainak az a vé­leményük, hogy az állásfoglalás végzete­sen megkésett, továbbá „a hegyek vajúd­tak és egeret szültek”. Úgy vélik, a doku­mentum nem tartalmaz semmi újat az előző állásfoglalásokhoz képest, s még csak kísérletet sem tesz arra, hogy ér­demben megvizsgálja, terheli-e, s ha igen, miféle felelősség terheli a keresz­tény antijudaizmust a fajelmélet képte­len, már a huszadik század elején is tu­dománytalannak tartott kategóriáival operáló antiszemitizmusáért, amely a Soa páratlan, teljesen irracionális, ugyan­akkor „nagyüzemi jellegű” népirtásához vezetett.

A politikai végrehajtó hatalommal nem rendelkező katolikus egyház direkt, közvetlen felelősségét még felvet­ni is értelmetlen. Másrészt az a felfogás sem tartható, hogy a Soát egy ereden­dően pogány, a kereszténységgel szem­beforduló diktatórikus rezsim, a német nemzetiszocializmus hajtotta végre, s érte legföljebb néhány tucat „újpogány” politikus a felelős.

A Soa tömeglélektani hátterének meg­világítására mindenképpen új szempon­tot jelenthet a második világháború utáni kelet-európai vérvádhisztériák és pogro­mok tanulmányozása. Akkor, 1945 és 1948 között, a kiéleződő politikai és gaz­dasági válsághelyzetben spontán zsidóel­lenes kilengésekre került sor, és képte­len tömegpszichózisok kaptak lábra Magyarországon, Szlovákiában és Lengyelországban. Akkor a hivatalos „újpogány” ideológiát, a nemzetiszocializmust már senki nem propagálta, mégis, az antisze­mitizmus újra az évszázadok óta ismert antijudaista váddal tudott hatni a töme­gekre. 1946. július negyedikén azzal az ürüggyel vertek agyon 42 Soa-túlélőt a lengyelországi Kielcében, hogy rituális célból keresztény gyermekek vérét vet­ték. Hasonló, bár szerencsére jóval keve­sebb áldozatot követelő pogromra került sor nem sokkal előbb Kunmadarason is. A katolikus egyház mindkét esetben hall­gatott, noha módja lett volna befolyásol­ni az őrjöngőket.

A huszadik század folyamán is eleve­nen élő antijudaista előítéletek és hiedel­mek kialakításához a katolikus egyház tevékenyen hozzájárult a XI. század vé­gétől, az első keresztes háború meghir­detésétől kezdve – ezt a körülményt a most kiadott vatikáni dokumentum nem hangsúlyozza. Felvethető persze, hogy a bűnbánati nyilatkozatnak vissza kell-e nyúlnia a régmúltig, egészen az evangéli­umi időkig, s nem kellett volna-e a dokumentumnak a huszadik századra korláto­zódnia. Ekkor viszont nagyobb teret kel­lett volna szentelni XII. Pius pápaságá­nak, „a hallgatás helytartójának”, akit a most kiadott vatikáni nyilatkozat egyér­telműen a védelmébe vesz. (A kritikus megközelítést igénylők figyelmébe aján­lom Saul Friedlander XII. Pius és a Har­madik Birodalom című könyvét, amely 1966-ban magyarul is megjelent.)

Érdemes lett volna kitérni továbbá Adolf Hitler és a kereszténység kapcso­latára is. Sokatmondó tény, hogy Hitler, aki vallásos nevelést kapott, bár szembe­fordult az egyházzal, a náci fajelmélet terjesztésekor számolt az evangéliumi antijudaizmussal, legalábbis annak a középkorban meghonosodott formájával. „Egy este Hitler arról beszélt, hogy a kö­vetkező nemzedékeket is figyelmeztetni kell a ’faji veszélyre’. Csakis ezen az ala­pon, folytatta, engedélyezné az oberammergaui passiójátékot. A Római Biroda­lomban jelentkező zsidó veszélyt sehol sem jelenítették meg olyan kifejezően, mint Poncius Pilátus figurájában az oberammergaui játékokon. A római ember felsőbbrendűsége mind fajilag, mind intellektuálisan nyilvánvaló volt, úgy állt, mint a szikla a közel-keleti söpredék-tö­meg közepette. Hitler megjegyezte, hogy a dráma kétségtelenül fontos a követke­ző nemzedék felvilágosítása szempontjá­ból, és mint néző száz százalékig keresz­ténynek érezte magát” – írja Alan Bullock, Hitler életrajzírója (A study of turanny, Odhams, London, 1952, 616. o.)

Vagyis a vatikáni dokumentum érzé­sem szerint több kérdést hagy nyitva, mint amennyit lezár. Nem bátorítja, de nem is tanácsolja el a nemzeti katolikus egyházakat, hogy nyilatkozatot tegyenek a Soáról, mint tette azt a francia püspöki kar az elmúlt évben.

Meggyőződésem, hogy nálunk és a többi kelet-európai országban a klérus­nak a francia és a német egyház példáját kellene követnie. Ez a mostani vatikáni nyilatkozat tagadhatatlan erényei ellen­ére sem helyettesítheti a magyar katoli­kusok szembenézését a múlttal, mely­nek időszerűségét az Európai Unióhoz való csatlakozásunk csak tovább növeli.

Címkék:1998-05

[popup][/popup]