Oz Almog

Írta: Thury Levente - Rovat: Archívum

Oz Almog(kritikai riport)

Oz Almog azt kérdezi, hogy „Hát ő is…??”. A Budapesti Zsidó Múzeum­ban tavasszal 301 portréfestményét és a hozzájuk tartozó életismertető rövid szövegét állította ki. A Szombat e havi számát az ő képeivel illusztráltuk.

Amit először észrevesz az ember, hogy azonos mé­retű képek, azonos stílusban, szorosan együtt sorjáznak a falon. „Nagyított út­levélképek” – írja egy cikk. Nem fotó­realizmus, hanem összefogott formák világos, élénk színekkel, az egységes sorozat nagy technikai tudást mutat.

Azt mondja magáról Oz Almog, hogy ő többedik generációs izraeli, Oroszországból és Lengyelországból mentek az ősei Palesztinába. Maga Bécsben tanult, és ott is él. Főiskolás korában portrék festésével tartotta el magát. Talán innen jön kitűnő techniká­ja és jól fejlett karakterérzéke. Mesél Bécsről, hogy sötét, esős, az emberek rosszkedvűek, magukba temetkezők, és a fiataloknak nincs gyerekük. Bezzeg Izraelben erős a fény, összejárnak az emberek veszekedni és röhögni, és a fi­atal családok tele vannak gyerekkel.

Miért élsz akkor Bécsben? Mondja, hogy van lakása Tel-Avivban is, de ott keveset tartózkodik. Óriási a különbség a két hely között, de ezek az ő szem­élyes helyei. Pontosan így van képei személyeivel is. Az 1300 ember, akiket megfestett „képes tárházában”, a „kul­turális megszállottság krónikájában”, azok is sokfélék jellemre, arcra, de őhozzá tartoznak. Mózestől Jézuson át, Maimonidesen keresztül Albert Einste­inig és Marx Károlyig mindenki az éle­te része. Azt mondja, hogy ő nem bíró és nem történész, mint ahogyan nem időjárási utazó, hanem Oz Almog, egy narodnij hudozsnyik (kifejezés a szocreál korából: népi festő). Nem egy váro­si garázsban, az autó mellett fest saját magának. Igen, veszik a képeit. Egy asszonynak már 54 portréja van tőle.

Akkor te nem vagy következetes em­ber. Dehogynem. Egy belső fotóalbu­mot festek következetesen. Akik eszembe jutnak. Ezek különleges sze­mélyek, zsenik, gengszterek, Rákosi, Kun Béla – akik itt Budapesten nem láthatók -, ezek mind erős, jellegzetes fi­gurák voltak. Eszembe jutottak.

Próbálom megérteni, de azt értem, hogy a mi itthoni politikai véleménye­ink és kulturális szokásaink milyen előítéletesek. Attól, hogy inkább Bécs­ben él, miért ne lehetne zsidóbb, mint­ha Izraelben élne? Attól, hogy a zsidó történelem és kultúra figuráiból válo­gat, a köztudatban élve maradiakat fes­ti. A formarendszere – amit használ – a felsorolás egyetlen hiteles módszeré­nek tűnik.

Azt mondja, hogy a körülmények ha­tározzák meg jelentősen az embereket. Értsd meg, ez hatalmas érv a sematizá­ló rasszizmussal szemben. Semmi fű­nyíró általánosítással nem értek egyet.

Én Oz Almog vagyok, és ezt a kiállí­tást én csinálom. Azokat festem, akik akármiért nekem érdekesek. Izraelieket, diaszpórában élőket. Nem hencegni akarok, és nem lovon ülő vezérek érde­kelnek csak, akiket szeret vagy utál a mai politika. Na akkor néhány mediter­rán szín, egy centrális kompozíció. Leg­többen belenéznek a szemembe. Ha nem tetszik, ne nézd, menjél haza.

Aztán próbáld megemészteni, amit láttál. Lehet, hogy néhány hónap múl­va hozom a Kóser Nosztra kiállításo­mat is Magyarországra. Az amerikai zsidó gengszterek portréi szemből és profilból. Akik a nagy olasz maffiák­kal szövetségben működtek, és csak sábeszkor nem vállaltak munkát. Sze­retném a heavy metál zenekarommal megnyitni a kiállítást. „Majd fogsz te látni meg hallani.”

A decemberben nyílt bécsi gengszter­kiállításom sajtótájékoztatóján majd­nem összeverekedtem zsidó újságírók­kal, akik nem fogadták el, hogy ilyen negatív beállításban mutatom a hébere­ket. Miért? Buber is tiltakozott a szépre lakkozás ellen, mert fontosnak tartotta – a nagy szellemeken kívül – a XIX. szá­zadi városi zsebtolvajbandákat. Tudod, Dickens Twist Olivérjéből Fagin ban­dáját. Aztán néhány „ultrajobboldali­val” támadt konfliktusom, akik a kiállí­tást a zsidó faj igazi arcának titulálták. Ezeknek meg a katolikus kultúrájú olasz maffiával kellett érvelnem, akik anya- és családszeretetük miatt hamar szövetkeztek a zsidó gengszterekkel.

Próbáld megérteni a kabbala rendsze­re szerint is, hogy az élet egyensúlyokban működik. Gondolj a zsidó es­küvőre, ahol a középen álló vőlegényt a rabbi és a menyasszony hétszer körül­járják. Gondolj Józsuára, aki a zsidók­kal Jerikót járta körül hétszer. Meg a gólemépítő rabbira, aki az agyagtestet körbejárva keltette életre. Bizonyos kü­lönböző dolgokat össze kell keverni. Egy kultúra pedig ellentétes dolgok hal­maza. Most én is körbejárom.

Igen, bohóc vagyok, vagy próféta. Új szempontok merülnek fel, és nekünk művészeknek kell észrevennünk először. Mi vagyunk a kultúra önkontrollja.

A kiállítás megnyitása és a beszélge­tésünk óta eltelt néhány hét. Sokat jár az „ügy” az eszemben, ami annak a jele szokott lenni, hogy megérintett a jelen­ség. A festő személye, a kiállítás-mű programja, a válogatás politikai sziszté­mája, és persze a képsorozat.

Oz Almog extra kemény figura, telve lágy érzésekkel. Erős testalkat, kopaszra nyírt fej, laza, semmi különös öltöz­ködés. Ha beszél, nagyon megátalko­dott és csökönyös, és nagyon megen­gedő.

Bécsi aktivista stílusban festett és élt. Néhány éve rendőri szem-orr-száj rész­letekből összerakott személyes ismerős portrékat. Majd a második világháború­ban a Vörös Hadsereg tisztjeként harco­ló, többnyire eltűnt zsidók portrésoro­zatát festette meg. Aztán kezdett a „hát ő is??” szériához.

Ezekben a kiállításokban – mert sze­rintem igazán a kiállítás a mű – én zsi­dó patriotizmust látok. A magyar kultú­rában az utolsó kétszáz évben a lexiko­nok és felsorolások aktuális politikai szempontok alapján válogatódtak. Mintha mindenkinek identitás- és legitimitásnehézségei lettek volna.

Igazán egyetlen hasonló magyar vá­logatási rendszert láttam: Somogyi Győző magyar hadvezérek sorozatát a közelmúltban. Lett is botrány, hogy Zrí­nyi és Bem mellett Horthy és Görgey is szerepelt a sorozatban. A heves diskur­zusban már említést sem kapott, hogy Zrínyi és Bem – húr – nem is magyarok voltak, de a magyar érdekekért csatáz­tak. A jó Bem még magyarul sem tu­dott.

A Somogyi által adott cím egyértel­mű volt, a művész otthon, egy szobányi terepasztalon játszotta le a csatákat. Nem értettük, hogy hadműveletről van szó.

Az „igazolványkép”-ség is nagyon hat rám utólag. Ez erősíti a felsorolás- jelleget. Sorozatfestőnek lenni nehéz, az emberi arcok rángatják a szemet-lelket sötét-világos, lent-fent, szimpati­kus-ellenszenves irányba. A „Hát ő is…??” sorozat egyedül a szemembe néz: kedves, nyílt, félrenéz: távolságtar­tó, rideg effektussal él néha. Tudják, az 1983-as Frey-kísérlet az eredeti, szem­benéző Mona Lisával, akit minden néző szeretett, ellentétben a módosított, fél­retekintő másolattal, akit ridegnek, el­utasítónak látott a kontrollcsoport.

Valami közhelyszerű van a portrék­ban. Örkény írja, hogy a közhelyek használhatatlanok, mert elkopnak. „De ha én szituációba helyezem, abban a pillanatban szikrázik, hat és mond vala­mit.”

E képsorozatnál a szituáció a patrio­tizmus, a kulturális megszállottság általános fogalma. Nem csupán a zsidó értelemben előforduló „hazaszeretet”. Milyen romantikus XIX. századi eszme ez. De réges-régen más a történelmi helyzet.

A szocialista politikai művészet után közönség és szakember rögtön irtózni kezdett még a politika gyanújától is. Szex szabad, brutalitás szabad, különben minket csak a művészet nyelve érdekel. Már akadémikus követelménnyé válik kies honunkban a szándék- és tartalomnélküliség. A Külügyminisztérium képeket vásárol a diplomáciai ki-rendeltségeknek. Remek geometrikus-konstruktivista, elvont képek. Ez illik is, mert egy diplomata nem mond semmit, azt is halkan. Egy kiállítás is akkor kapja a legjobb helyet és legtöbb szót, ha belesimul a mi nyugtalan, nyugalom után áhítozó kultúránkba. Én meg azt képzelem, jó az nagyon, ha kicsit felráznak, megmérgesítenek, ha a megszokott rendszeremből kibillentenek, hogy csiszolják az agyamat. Mint Oz Almog.

Thury Levente

támogatás

Címkék:2004-10