Ötven év múltán

Ötven év múltán

Ötvenéves érettségi találkozóját tartotta a Madách gimnázium 1948-ban érettségizett VIII. A osztálya.

A jelentős részben zsidó diákok által látogatott ál­lami Madách gimnázium­ban 1939-ben állították fel a zsidó osztályokat, és a megkülönböztetés 1945-ig érvény­ben maradt. A tanárok, akik a megkü­lönböztetés bevezetése után a zsidókat és nem zsidókat továbbra is egyaránt tanították, nem voltak ellenségesek. Az emlékező öregdiákok szerint csupán arra volt gondjuk, hogy a zsidó osztály érdemjegyeit az árjákénál kicsit alacso­nyabbra rontsák – a korabeli hivatalos értékrend szerint a zsidók nem tanul­hattak jobban a magyaroknál, még ha a valóságban egyértelműen ez is volt a helyzet. (Más visszaemlékezők ezt is cáfolták: a zsidó osztályban éppenség­gel számos kitűnő tanuló volt.)

Az 1948-ban érettségizett diákok 1940-ben már zsidó osztályban kezd­ték gimnáziumi tanulmányaikat, és csu­pán a felszabadulást követő három utolsó évet töltötték „vegyes” osztályokban. Az első öt esztendő azonban – mindenekelőtt természetesen az 1944-45-ös „tanév” – olyan sorsközösségbe forrasztotta az egykori zsidó osztály di­ákjait, hogy jubileumi összejövetelüket is e szűkebb körben tartották. A talál­kozó szervezője – mint elmondta – mérlegelte az alternatívákat, és végül, a párhuzamos osztály példáján okulva, a szűkebb körű összejövetel mellett dön­tött. Mert a másik osztály öregdiákjai hi­ába jöttek össze teljes létszámban – az „árják” és a zsidók szétváltak. Utóbbia­kat (beleértve két keresztény vallásban nevelkedett félzsidót is) szorosan kap­csolta egymáshoz az üldöztetések té­nye, és a nem zsidók e sorsközösség­ben nem tudtak osztozni.

A negyvenfős osztály diákjai közül hetet öltek meg az üldözések során.

(További hatan haltak meg az elmúlt években természetes halállal.) Az élet­ben maradottak kétharmada elment Magyarországról – ha nem 1948-ban, akkor 1956-ban. Döntő többségük a tengerentúlon talált új hazát. Izraelbe csupán hárman mentek – ketten közü­lük is továbbálltak Amerikába illetve Kanadába; békésebb helyre vágytak a szuezi hadjáratban, majd a Hatnapos Háborúban való részvétel után. Csupán harmadik társuk horgonyzott le végleg a zsidó államban: ő már Magyarorszá­gon meggyőződéses cionista volt. A honmaradottak közül többen úgy nyi­latkoztak, a külső körülmények gátol­ták meg őket az emigrációban. „Megbántam, hogy 56-ban nem mentem el” – tette hozzá egy másik öregdiák, aki szép mozgalmi karriert futott be 1948 után: magas rangú állami tisztviselő lett.

A zsidóságról jószerével csak az ül­döztetésekkel kapcsolatban beszéltek az öregdiákok, ez azonban végig igen hangsúlyos mozzanat volt. Az asszimi­lálódó családokban nevelődött ifjak az iskolai hittanon kívül nemigen kaptak más útravalót a zsidóságból, mely ezek után csak negatív élményként jelent meg számukra. Két nagyszabású kísér­let történt az üldöztetések konzekvens feldolgozására: Kertész Imre íróként állított a korszaknak maradandó emlé­ket; Gadó György, a történtek után hi­teles zsidó politikai magatartásminta megfogalmazására tett kísérletet a Salom zsidó békecsoport illegális kiáltvá­nyában, majd a Magyar Zsidó című szamizdat folyóiratban.

Az osztály minden diákja diplomát szerzett 1948 után – a többség már kül­földön. Az otthonról hozott szellemi útravaló mellett motiválta őket 1944 em­léke is, amit a fényes szelek nemzedé­ke roppant kihívásként élt meg, s szá­mukra ez volt az üzenete: nem bízhatsz senkiben, a világ nem törődik veled, csak magadra számíthatsz.

A 40-50 évvel ezelőtt külföldre sza­kadt amerikai, kanadai állampolgárok, akik a félévszázados jubileum kedvé­ért jöttek vissza az óhazába, ma is úgy beszélnek magyarul, mintha soha ki nem tették volna lábukat a Barcsay ut­ca környékéről – beszédjük legfeljebb kissé irodalmiasnak hat, mert nem használják a pesti zsargon éppen kur­rens szófordulatait, és nem fűznek gú­nyos kommentárt Torgyán József mi­niszteri kinevezéséhez. Csupán egy öregdiák akad, aki visszatekintését az elmúlt fél évszázadra papírról olvassa fel, és még így is rettentően kínlódik a magyar nyelvvel: mint később kiderül, ő Lengyelországból menekült el 1939-ben, és noha magyarul érettségizett, Amerikában elfelejtette a magyart. Zsi­dóságot firtató kérdésemre angolul vá­laszolja: szekuláris zsidónak tartja ma­gát, nem tartozik semmilyen közös­séghez.

Midőn az öregdiákok egymás után állnak föl és veszik számba, mi minden történt velük az elmúlt fél évszázad­ban, hamar kiderül: mindegyik tisztes pályát tudhat maga mögött. Amerikai, kanadai nyugdíjat élvező orvosok, mér­nökök, kutatók mutatkoznak be. A pragmatikus angolszász világ gyakorla­tias felkészültségükre tartott igényt, no­ha van egy tagja a Brit Királyi Akadémi­ának is. nem egynek éles kanyarokon át vezett az útja az Újvilágba: először Ausztráliába kerültek, majd onnan, (ta­lán szintén az összetartás bizonyítéka­ként) egymást segítve érkeztek végül Észak-Amerikába.

Politikai karriert csak az itthon mara­dottak futottak be. Közülük az egyik az ötvenes évek politikai elitképezdéjében, a Lenin-intézetben tanult, ahol Konrád György, Kunszabó Ferenc, Pozsgay Imre voltak az évfolyamtár­sai. A zsidó ifjakat annyira feszítő meg­váltó idealizmusnak inkább itthon nyílt tér: e hajlam Gadó György és Kertész Imre írásaiban öltött testet. Ezekben je­lenik meg újra a zsidóság témája is. Két-három másik öregdiák szép káder­karrier után vállalati igazgatóként vagy állami tisztviselőként ment nyugdíjba. Itthon is született azonban szakmai kar­rier: nyugalmazott farmakológus pro­fesszorként mutatkozik be az egyik öregdiák (aki 56-ban csak apja betegsé­ge miatt ragadt Magyarországon).

A legközelebbi érettségi találkozó időpontját nem tűzték ki.

(jég)