Ország Lili héber betűi

Apám imakönyvét másoltam

 Ország Lili augusztusban lett volna 70 éves. Ungváron született, zsidó nagypolgári családban. Apja vallási mű­veltségéről ugyanolyan híres volt, mint arról, hogy kiválóan értett a szőlészethez, borászathoz. Ország Lili első raj­zait a nagyanyjához járó szegény zsi­dókról készítette. Elemi iskoláit az ung­vári zsidó iskolában végzi, majd a zsidó gimnáziumban tanul.

Nincsenek adataink arról, mi tör­tént ténylegesen vele, mielőtt sikerült családjával, hamis papírokkal Buda­pestre szöknie. 1964 novemberében, amikor dr. Rácz Istvánnal közösen állítják össze addigi munkái oeuvre-katalógusát, a következőt mondja: „Van egy élményem egy templomigényről. Amikor 44-ben egy gyűjtőtáborban voltak (emberek) összegyűjtve… 24 óra múlva deportálás… Szinte ketrec­ben laktak, mindenki egy külön kis ketrecben lakott és… kimentek a fér­fiak a szabadba, és alkottak egy temp­lomot az énekükkel. De nagyon messzire lehetett hallani az égbekiál­tó szavukat, ez tény.

Azt hiszem, ez volt az első és utolsó templom, amit hallottam. (Ezt csak na­gyon messziről lehet megközelíteni.) De az furcsa volt, mert az ima volt min­den pap nélkül, mindenki nélkül, min­den ünnep nélkül, teljesen önkéntesen mentek – csak a férfiak. Az tényleg olyan volt, hogy az ég is megmoz­dult…”

1966-os izraeli utazásakor lefordít és naptárába bejegyez egy, a kiállításról szóló értő kritikát, amely a következő mondattal Kezdődik: „Ha a pusztulás idején a bátor anya nem ugrott volna Ki kislányával a vagonból, kétséges, hogy részünk lett volna az igen érdekes meg­jelenésű festőnő kiállításában, aki mint vendég van most közöttünk.”

Hogy mi történt vele 1944. június 23. és október 17-e között, pontosan nem tudható. Vannak, akik szerint Ország Li­lit és anyját vonatra rakták, és el is indították Auschwitz felé, de anyja felfeszí­tette a vonat alját, kilökte lányát, és ma­ga is kiugrott (többek szerint innen származtatható vonat- és utazási fóbiája). Hogy ez a legenda igaz-e, a mai napig nem tudható. Mindenesetre ő, öccse, édesanyja és az imádott nagymama Bu­dapesten vészelték át a háború további részét, az üldöztetést, hamis papírokkal.

A főiskola végzése közben részt vesz a Zsidó Egyetemi Hallgatók Szövetsége kiállításán 1947 márciusában (a kiállí­tók között szerepel többek között Gera Éva, Hegyi György, Szász Pál). Itt még Öszterreicher Lili néven három víz­festménye látható: Önarckép, Dombol­dal , Táj és három ceruza rajza (mindhá­rom Akt címmel).

A héber betűk, zsidó szimbólumok a hatvanas évek elején jelennek meg festményein. 1966-ban megszületnek az első írásos képek, az írásos perió­dus (1966-1969) olyan kiemelkedő művei, mint Az írás születése, a Kata­komba, a Régi templom és az Írás a fa­lon sorozat. Két különös látomást fest az év elején: Jeruzsálem fala, belső és Jeruzsálem fala, külső. Jeruzsálem a zsidók, a keresztények és a mohame­dánok képzeletében, világképében is központi hely. A jeruzsálemi Siratófalat több változatban is megfesti: égő gyer­tyákkal, lángok nélküli gyertyákkal, írástöredékekkel, kézfejjel és üresen, csak a kváderköveket. Szomorúsággal és áhítattal, tárgyszerűen és mementóként. Erő, biztonság nyugalom árad a monokróm, csak a barnák színváltoza­taira építő festményből.

Dokumentumok bizonyítják, hogy Ország Lili az ötvenes évek második fe­létől folyamatosan fordított a német nyelvű kabala irodalomból (pl. a kaba­la „legtitkosabb könyvét”, a Széfer Jecirát és értelmezéseit) s behatóan fog­lalkozott számmisztikával. Kijegyzetel­te A teremtés könyve című zsidó misz­tikus traktátust, amely részletesen fog­lalkozik azzal a kérdéssel, hogy a világ betűkből és számokból áll, az Akiba ben Josef rabbi betűi című traktátust, mely szerint a betűk neve rövidítés, ezek feloldva olyan állításokat tartal­maznak, amelyekkel megismerhető a világegyetem és megközelíthető Isten.

David Giladi izraeli nagykövet jóvoltá­ból 1966-ban Izraelbe láto­gathat, és Tel-Avivban a Hadasza Kalckin Galériában nagy sikerű kiállítást rendez­nek műveiből. „Jizkor abszt­rakt módon” – írják méltatói (a jizkor-imát mondják el mázkir alkalmával az elhunyt hozzátartozók emlékére). „Miután festményeimben csak falak maradtak, magától adódott, hogy felhasználjam azokat, hogy újak tájuk, írjak a falta, amint gyermekek ír­ják vágyaikat ama. És akkor, nem tudom megmondani, mi vitt rá, nincs nekem sok gyö­kerem, kötelékem a zsidó­sággal, elővettem apám ima- könyvét a megboldogultét, és lemásoltam belőle a falta, amelyet festettem, betűt be­tű után, héber betűket és el­neveztem a festményt: nyu­gati falnak. Így kezdődött.” Izraelben való tartózkodása idején Tel-Avivban lakott, de a legtöbb időt Jaffában töl­tötte, az ősi városban: Háza­kat látok, amelyeket egész életemben kerestem. Az egyik sikátor utcában hallga­tagon álltam meg, régi vaska­puval szemben. Ezt a kaput már láttam, nemcsak láttam, le is festettem egyik festményemen. Dzsahavá? Talán így hív­ják ezt. Azonban én jól tudom, amit mondok. Én valójában láttam már ezt a kaput. A megrendülés Jeruzsálembe va­ló menetelés alkalmából történt. A kirá­lyok városa, a szombat fénytelensége, a nyugati fal városa, a köveké. Én sétál­tam már ebben a városban, sétáltam itt kétezer évvel ezelőtt. Az ijesztő az, hogy én már tíz éve festem Jeruzsálemet, és most, hogy találkoztam vele szemtől szembe, nem tudom, hogy lesz-e bátor­ságom még festeni azt.” (Idézetek Joszéf Lapin írásából.)

1978-ban hunyt el.