Olvasóink írják

50 éve…

Lehetséges, hogy a Soah (Holocaust) 50. évfordulójáról a 94-es parlamenti választások előtt, és meglehetősen nagyszabású, hivalkodó rendezvényekkel akarunk megemlékezni? Remélem, egyik sem igaz, aggodalmam nem indokolt. Mégis…

A Soah a zsidó nép és a magyar zsidóság (félve a tiltakozásoktól, nem mertem magunkat – magyarországi zsidókat – a zsidó néphez sorolni) kitörölhetetlen, már-már genetikai mélységekig bevésődött sajátja. Soha nem feledjük, soha nem feledhetjük, nem tudjuk és nem akarjuk felejteni. „Miért nem?” – kérdezik, akik nem értik, hogy miért kell újra és újra feltépni sebeinket. Vajon mi mindnyájan értjük-e? Néha kétségeim támadnak.

Az ünneplés lényegénél fogva hangos, zajos, hivalkodó, közfigyelem felkeltő. A megemlékezés bensőséges, csendes és méltóságteljes. Megemlékezhetünk olyan események évfordulóiról is, amelyek jellege elutasítja az ünneplést (pl. egy ember halála), de ezeken az évfordulókon olyan történésekről emlékezünk, amelyek legfeljebb csak absztrakt indulatokat, fájdalmakat, félelmeket ébresztenek bennünk és környezetünkben. Az az esemény, amelyre emlékezni készülünk nem ilyen.

Vannak, akik vétkeztek ellenünk. Vannak, akik bűntudatot éreznek emiatt, sokszor mások, például apáik helyett is. Vannak, akiket talán jogosan bánt apáik tetteinek felhánytorgatása. Vannak, akik a tettek okait magyarázzák, mintha létezne ok, amely enyhítene a tettek iszonyatán. Nincs ebben semmi rendkívüli. A bűntudatot, ha az őszinte -, nem kell felgerjeszteni. Ha nincs, akkor meg nem lehet. Semmiféle ünnepléssel, zajjal.

Miénk a fájdalom; a szívünkben, az agyunkban lakozik kiirthatatlanul. Emlékeznünk kell, megemlékezni (nem ünnepelni). Ne adjunk senkinek sem okot és lehetőséget a magyarázkodásra. Vigyázat, az okok egy részét sokan aktuálisnak vélik! Nem szabad megengednünk, hogy az okok citálását – amelyhez alkalmat teremtünk – politikai tőkévé kovácsolhassák!

Simon Iván