Az a harc lesz a végső

Novák Attila

A neokonzervatív politika nem áll túl fényesen Magyarországon. Még azok sem igazán neokonzervatívok, akik magukat fennhangon annak hirdetik. Szögezzük le: a mai Magyarországon többnyire radikális jobboldali populis­ták, Amerika-ellenes ezoterikusok, katolikus beütésű szinkretisták vallják magukat konzervatívnak. A neokon­zervatív politika viszont nem Tiszaeszlár és Horthy kormányzó vagy Mindszenty bíboros eszmevilága, de nem is az asztrológia jegyében keletkezett, hanem modern áramlat, az Egyesült Államokban jött létre – bár képviselői főleg kiábrándult baloldaliak, akik – csalódván a világ permanens forradal­masításában – az amerikai demokrá­cia elvét és gyakorlatát terjesztenék az egész világban. Közösségi és egyéni szabadság, az alkotmányosság hagyo­mányának tisztelete, a vallások érté­keinek elismerése, piacgazdaság és az amerikai szupremácia fenntartása – nagyjából ezzel lehetne összefoglalni aktuálpolitikai elveiket. Filozófiai szempontból a természetjog talaján állnak, „vesszen minden változás”, mert a „változás” önmagában nem érték, ez csak a történelem lassú folyá­sa során valósulhat meg.

Magyarországon neokonzervatív po­litika nem létezett, csak a Szabad De­mokraták Szövetsége néhány „alapító atyja” tartotta egy időben magát neokonzervatívnak. A hagyományos ma­gyar jobboldal egy csoportja valóban konzervatív volt, de nem asszimiláló­dott eléggé a modern liberális demok­ráciák alaptételeihez, azaz az „Isten – haza – család” szentháromsága hatá­rozta meg létüket, s eszköztárukban a magyar nacionalizmus, az antiszemi­tizmus és a keresztény-úri Magyaror­szág habituális világának megannyi vonása szerepelt. Ezen vonások kon­zervativizmusa mindent megőrzésre méltónak ítélt, ami régi volt, vagy csak annak tetszett; demokratikus szűrőt nem tartalmazott, ám annyira azért modern volt, hogy a magyar reakció néhány agrárius és nemzeti-keresz­tény vonulatát magába olvassza. Egyébként nem csatlakoznék azok­hoz, akik a keresztény úri középosz­tály összes vonását baloldali ellen­szenvvel figyelik, sőt: jó néhány voná­sát megőrzésre és szeretetre méltó­nak tartom.

Mindenesetre a magyar jobboldali- konzervatív tábor azért is ellenséges az Egyesült Államokból származó neo­konzervatív tanokkal, mert az Egyesült Államok – bár szovjetellenes volt – a második világháború győztes hatalmai közé tartozott, így részt vett Magyaror­szág bombázásában és „leigázásá­ban”, a magyar területi igények lenullázásában. A hagyományos jobboldal etnicista szemléletébe ráadásul az sem fér bele, hogy az Egyesült Államok­ban sok zsidó él, akiknek befolyásuk van a politikára, valamint az, hogy az amerikai adminisztráció támogatja (szerintük „túltámogatja”) a zsidó álla­mot. Ezek az ellenérzések áthidalhatatlanul állnak a magyar konzervatívok és az amerikai neokonzervatívok kö­zött. Az Egyesült Államok erős „dissent” és protestáns hagyományai, „vissza a gyökerekhez” neoprotestantizmusa is Izrael szövetségesévé teszi a ma egyedül regnáló szuperhatalmat, míg a hagyományos magyar konzerva­tív jobboldal erősen katolikus vagy nemzeti tradíciójú református tagjai a zsidókban – többnyire – még mindig Krisztus-gyilkos népet, vagy jobb eset­ben „felforgató” kommunistát lát. Sze­retniük kellene a zsidókat ahhoz, hogy neokonzervatívok lehessenek. S aki a mai Magyarországon zsidóként csatla­kozik a hagyományos jobboldali-kon­zervatív táborhoz, annak „package deal”-ként kell elviselnie a társutas radikális-populista szélsőjobboldalt, a feltörő és kizárólagosságra törekvő ke­resztény-nemzeti szellemet, és a XIX. századi mintát elváró, a zsidóságtól a magyarság javára történő teljes önfel­adás, a totális asszimiláció, a magyar nacionalizmushoz való feltétel nélküli ragaszkodás mára már anakroniszti­kussá vált követelményét. Többes identitást nem fogadnak el. Természe­tesen vannak olyanok, akik ezt – sok pénzért – elviselik. A konzervatív tá­bor is állásban tartja őket, hogy min­dig el lehessen mondani: ők „nem an­tiszemiták”. De a magyar jobboldal nem tudhatja, hogy ezek az emberek – más pénzforrást látván – mikor hagy­ják ott táborukat. Az őszintéden és pusztán haszonelvű helykeresésnek értelme van, de értéke aligha.

A magyarországi zsidóság politikai szocializációja is oka annak, hogy nem sok zsidó képviseli a neokonzer­vatív politikát. A túlnyomórészt a Vö­rös Hadsereg ittlétére alapult biztonsá­gi érzések mára a szocialista pártra, a szabad demokratákra és az EU-ra te­vődtek át. S ennek nemcsak az az oka, hogy a magyar zsidók érdekkép­viseletüket nem bízzák az antiszemita figurákat és jelenségeket – szavazat- maximálási célokból is – megtűrő ma­gyar jobboldalra, hanem az, hogy a baloldali szocializáció foglyai. Nem vé­letlen, hogy a szabad demokraták mai neokonzervatívjai általában nem zsi­dók, és a Hit Gyülekezetében politizálnak, míg a múlt egyetlen zsidó gyöke­rű neokonzervatívja ma a szélsőbalol­dali eszmék, az artikulálatlan és l’art pour l’art lázadás koordinálatlan és kontrollálhatatlan apostola.

A neokonzervatív politika űzéséhez ugyanis hozzátartozik egyfajta meggyökerezettség az adott ország szelle­mi-politikai tradíciójában, s szintén ve­le jár egyfajta szervesség, amely össze­kapcsolja az elmúlt generációkat a je­lenlegivel és az eljövendőkkel. Akiből ez hiányzik, akinek nincsenek honi szellemi „ősei”, csak saját maga, s aki nem képes arra, hogy konzervatív an­golszász eszméket a hazai talajra ad­aptáljon, iskolát alapítson és a magyarországi viszonyokra méretezze a szellemi importot, aki csak pillanatnyi extenzív olvasmányélményeit, külföldi benyomásait vetíti rá a pannon világ­ra, azon előbb vagy utóbb felülkere­kedik a tenger árja, azaz a hagyomá­nyos és zsigeri baloldali neveltetés. Más nem nagyon tud felülkerekedni, mert a magyar jobboldal szerves ha­gyománya az antiszemitizmus (bár vannak komoly kivételek), amin csak nagyon nehezen és lassan, az egész jobboldali ideológiai-társadalmi konst­rukció átalakításával lehet változtatni, így a jobboldali antiszemitizmus előre­törését látván anakronisztikus balol­dali hagyományok, az aufklérizmus, a tartalom nélküli „világpolgárság”, a vallási tradíció merev elutasítása vagy a folyton újabb és újabb létező vagy konstruált csoportokat felszabadítani kész forradalmi szellem uralkodik el. S a szellem folytonosan szabadul ki a palackból, vonja uralma alá a vezére­ket kereső és orientációképtelen tö­megeket és csoportokat.

A mai neokonzervatív eszmékkel ro­konszenvező magyarországi zsidók jó része nem konzervatív, csak azt látja, hogy kizárólag az amerikai jobboldali kormányzat támogatja Izraelt, míg a baloldal folyamatosan támadja és kri­tizálja. A mai magyar „zsidós” neokonzervativizmust pár filozófus és újság­író, valamint – bibliai alapon – a Hit Gyülekezete képviseli. Nekem itt ko­moly fenntartásaim vannak, mert aktuálpolitikai együttállásra építi az ideo­lógia teljes vázát, s így en­nek változásával a neokon­zervatív „tábor” is transzfor­málódhat. A zsidó eredetű neokonzervatívoknak ugyan­is dialógust kell folytatniuk a magyarországi szekuláris középjobb és középbal jobb sorsra érdemes képvi­selőivel, s a halachikus-rabbinikus tradíció, a pár ma­gyar konzervatív (pl. halász Gábor), s a zsidó és világtör­ténelmi kulturális teljesít­mény és szellemi tapasz­talat alapján kellene kidol­gozniuk saját értékrendszerüket, politikai platformju­kat. Ha ugyanis nem ez tör­ténik, akkor baj lesz. Sodró­dás idegen vizekre és vize­ken. Mert mi következik, ha Izrael és a zsidók nem telje­sítik be „üdvtörténetileg” a neoprotestánsok chiliasztikus vízióit, végítéletes látomásait, Armageddon harcát? Arra jobb nem is gondolni. S arra sem, ha az izraeli emberi jogok és a világ zsidóságának problémáját is kizárólag a (neo)keresztény megváltás fogalmán és az amerikai külpolitika érdekein ke­resztül értelmezik, ha az iszlámra vagy a nem neoprotestáns felekezetekre kizárólag az „ez a harc lesz a végső” típusú, megalkuvást nem tűrő vallásháború szemüvegén keresztül néznek. Ha Európa-idegen amerikai konzulá­tusként kezdene el viselkedni a hazai neokonzervatívság. Ha nem keresik meg politikai-világnézeti álláspontjuk autochton és helyi gyökereit, a saját és senki mással össze nem téveszthe­tő eredeti hangot.

Az a harc lesz a végső.