A nagy üzlet

Novák Attila

A nagy üzlet

Antiszemitizmus mint politikai áru Magyarországon

Felvezetés: ha egy üzlet beindul…

Orbán Viktor miniszterelnök még a rekkenő nyárban, amikor a szerda reg­geli rádiós rituálé során a Fotex-Fradi ügyről faggatták, azzal, hogy kitérő vá­laszt adott az antiszemitizmust firtató kérdésre és nem nevezte nevén a zsidóellenességet, átlépte a Rubicont. Ez­zel a kormányoldal vezető ereje már csak szimbolikus reprezentációját il­letően is túltette magát a politika alap­vető morális követelményein, és a mi­nél nagyobb politikai hasznosság jegyé­ben elindult, hogy meghódítsa, illetve szavazói identitásukban megerősítse a jobboldali és antiszemita polgárokat. A magyar szélsőjobboldali hagyomány eddigi archaikus, de meglehetősen konstans elemeit, a revizionizmust, a zsidóellenességet, az ezzel össze nem tévesztendő idegenellenességet, vala­mint a kereszténységet (is) kifejezetten opponáló ősi magyar pogány múlt büszke vállalását eddig főleg a MIÉP képviselte. Ezért nem volt furcsa, hogy a Fotex-Fradi üzlet megszületése után a MIÉP elnöksége 2001. július 25-én állásfoglalást adott ki, mely a „nemzeti érzület…megsemmisítéséről” és „sötét, nemzetellenes tranzakcióról” beszélt.

A történet MIÉP-es hangszerelésében egy antiszemita tanmese tartalmát jele­níti meg: adva van egy rendkívül sike­res magyar zsidó üzletember (ő az „ide­gen behatoló”), aki egyben az FTC kon­kurenseként, a zsidók és nem zsidók által büszkén vagy megvetően „zsidó­ként” identifikált focicsapat (MTK) tulaj­donosaként („idegen csapat idegen tu­lajdonossal”) megvette azt a klubot, mely a történelmi események szimbó­lumszervező ereje folytán a „tősgyöke­res magyar nemzeti” imágóját hordozza („az idegen megveszi a magyar lénye­get, behatol abba, megsemmisíti azt”).

Az ügylet üzleti része nem vonható két­ségbe, bár az tényleg nagyon szokatlan és még csak nem is kifejezetten „eurokonform”, hogy a bajnoki liga első osz­tályának egyik vezércsapatát és annak konkurenciáját is ugyanaz az ember birtokolja. A MIÉP-nek viszont a válasz­tások előtt egy évvel kapóra jött Vár­szegi Gábor személye, hiszen saját, ki­zárólag zsidó-, illetve Izrael-ellenes anti­szemita, de korántsem tőkeellenes vá­lasztóközönsége érzelmeire, illetve a még meglévő potenciális szavazóbázis­ra gondolva, (mert tévedés ne essék: még a MIÉP-nél sem mindenki meggyőződéses antiszemita, náluk sem hiányoznak a teátrális és haszonel­vű szavazatszerző gesztusok) nyíltan zsidózni kezdett.

A megdöbbentő nem a nyíltan anti­szemita MIÉP nyilatkozata volt, hanem, hogy az ország miniszterelnöke, egyik fő közjogi méltósága, „minden magyar miniszterelnöke” saját politikai tábora ideológiai és csoportkohézióját szem előtt tartva, nem ítélte el a szélsőjobboldali párt azon deklarációját, amely a zsidókat nyíltan negatív és gonosz erőként állította szembe a magyar nem­zettel. A deklaráció elmulasztása a ma­gyar belpolitikai élet szomorú folyama­tára, a morális és politikai határok át­járhatóságára világít rá. A processzus egyébként nem pusztán magas politikai körökben zajlik: az egyik magyar tévécsatorna péntek esti adásában rendsze­resen felléphetnek a szélsőjobboldali újságírás figurái, a Kálvin-téri aluljáró­ban (és nyilván másutt is) a legdurvább antiszemita-nyilas „szakirodalmat” áru­sítják. Ifjabb Hegedűs Lóránt, nyilas nézeteket képviselő MIÉP-es parlamen­ti képviselő, civilben református lelkész, Gyulay Endre megyéspüspök, a katolikus közélet aktív tagja, aki olykor zsidóellenes elfogultságairól tesz tanúbizonyságot: mindketten a szószékről is hirdetnek igét, s az egyházaknak eh­hez szava sincs. De a könyvesboltban a szennyirodalom mellett színvonalas li­teratúrai is lehet kapni, a tévécsator­nán egy másik alkalommal jósnő jósol, sőt baloldali és liberális nézők is kap­nak baloldali és liberális politológust. A református és a katolikus egyház „fizi­kai és szellemi kirakatában” pedig sok érték is szerepel, és – antijudaista hagyományaik mellett – olyan értékrendet képviselnek, mely alapvetően szemben áll a pénz és a politikai-üzleti karrier mindenhatósága körül forgó világunk­kal, hiszen például a betegápolást és a szegénygondozást nem indokolják önös merkantil szempontok, csak az indokolatlan és megmagyarázhatatlan monoteizmus. Mégis, az üzenet egyér­telmű: minden csak üzlet, és a politiká­ban (sőt a szószéken) sincsenek morá­lis (sőt jogi) határok, ha a várható nye­reség szavazatokat hoz, vagy az adott csoport politikai és történelmi identitá­sát, csoportkohézióját erősíti.

Ez az, ami összeköti a tapasztalható je­lenségeket. A vezető kormánypárt, a po­litikai hasznosság jegyében úgy ítéli meg, hogy nem éri meg elhatárolódni Csurka István pártjától, mert szükség van a kö­vetkező választáson a MIÉP-szavazataira, sőt, megaméretűre növesztett jobboldali táborát sem kell megzavarni az antifasizmussal, mivel az a baloldalnak van fenn­tartva. Mintha nem is létezne magyar jobboldali és egyben antifasiszta tradí­ció, mintha Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy, Parragi György, a Mauthausent megjárt kisgaz­da és a többiek, a kettős Kereszt Vérszö­vetség jobboldali legitimistáinak tevé­kenysége pusztán a magyar történelem felejthető illúziói közé tartozna. A keres­kedelmi csatorna vezetői is azt gondol­ják, hogy nem szabad (meg nem is kifi­zetődő) szembeszegülni annyi ember kedvenceivel, az újabban a PFSZ Tunisz­ban székelő külügyérei kedvenceként is­mert, infernális antiszemita Lovas Ist­vánnal, a Magyar Demokratás Bencsik Gáborral, és a többiekkel, hiszen több e­zer erre szomjazó embert szögezhetnek a tévé elé. Az üzlet pedig – főleg ha nézőket és potenciális előfizetőket szállít – üzlet. A város központi aluljárójában lévő könyvesboltban is elférnek Kolosváry-Borcsa Mihály és Henry Ford mű­vei, hiszen az antiszemitizmus ugyano­lyan jól eladható „kulturális termék”, mint a magyar és a nemzetközi irodalom klasszikusai. A Református Egyház Zsinati Irodája és a Magyar Katolikus Püspöki Kar nem fegyelmezi meg antiszemita ki­jelentéseket tévő tagjait, hiszen ez alap­jaiban „zavarná meg” identitásukban, vá­lasztói magatartásukban a híveket, ugyanakkor „liberális” tagokat is elvisel­nek e grémiumok, akiket meg azért nem lehet a margóra szorítani, mivel mégis­csak volt egyszer a vasfüggönyön túl egy II. Vatikáni Zsinatnak nevezett gyűlés, az­tán II. János Pál pápa is él még, és a magyar viszonyokra befolyással lévő anti-antiszemita kortárs (főleg német!) nyu­gati protestantizmus is tényező. Orbán Viktor miniszterelnök is adományoz Corvin-láncot Teller Edének: a zsidók sem szólhatnak egy szót sem, meg a Horthy-korszak iránt nosztalgiázó szavazók sem protestálhatnak, hogy nem kaptak sem­mit. Mindenkit ki kell elégíteni, mondják az Új Magyar Politika (ÚMP) megfogalma­zói, és gyakorlói. Nemrégiben még – so­kak mellett – az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Medgyessy Péter is nyilatkozott egyet az ÚMP jegyében a Magyar Demok­ratába: becsületes, vidéki miépesekkel jókat szokott beszélgetni. Hát igen, fon­tos szavazóréteg a szélsőjobboldalé, nem árt egy kis udvarlás.

A veszély nagy, de nem a fasizmusé, inkább a politikai beszéd, a kereskedel­mi etika (ha van ilyen) és a tájékoztatá­si politika határvonalai kerültek vesz­élybe: ha minden eszköz legitim, mely szavazatokat és pénzt eredményez, ha teljesen megszűnnek a morális és a ha­szonelvű politika közötti átjárások, ha mindenki a szélsőséges szavazóknak történő udvarlással foglalkozik, akkor nem a radikális szavazók fognak a kor­mánypártokra szavazni, hanem az utóbbiak politikája vesz egyre szélsősé­gesebb irányt; nem a tévécsatornát fog­ja több radikális jobboldali nézni, ha­nem maga a műsorterv ölt egyre „bar­nább” színt. Ennek következtében fel­számolódik a második világháborút kö­vető demokratikus politika liberális mi­nimuma, a fasizmustól megtisztított eu­rópai politikai kultúra közös és a politi­kai térfél minden szereplőjére kötelező elengedhetetlen alapkövetelménye.

Tárgyalás: A múlt kezdete

A történet nem most kezdődött: a szélsőjobboldalt Magyarországon még a rendszerváltás után törvényekkel kel­lett volna megzabolázni, egyben szük­séges lett volna szankciókkal illetni a gyűlöletkeltő beszédet. Erre egyébként a magyar liberálisok sem éreztek haj­landóságot. Még 1988. november 13-án, a megboldogult és kiváló Szabó Miklós (akitől egyébként nem állt távol a politikai egydimenziósság) javasolta a Gondolatjel című rádióműsorban, hogy az antiszemiták (is) juthassanak nyilvánossághoz. A rendszerváltás okozta eufóriában, amikor tömegek elementáris igénye volt a szabad szó, és le óhajtották magukról rázni a több ­évtizedes pártállami cenzúra bilincseit, a gyűlöletbeszéd jogait is védeni akar­ták, hiszen még a radikális jobboldali szövegek is annak a nagy „kosárnak” a részét képezték, melyet a diktatúra ül­dözött. Az ezzel élők pedig ugyanolyan kockázatoknak tették ki magukat, mint a marxizmustól eltérő bármely irányzat követői (lásd Cpg, Mosoly együttesek nagy felzúdulást keltő rendőrségi ügyei etc.), ezért ellenálló jelleget öl­töttek, és még a rendszerrel szemben­álló ellenzékiek némi rokonszenvére is számíthattak. Nem is szólva arról, hogy úgy tűnt: a szólásszabadság alapvető és politikailag veszélytelen megnyilvá­nulási formái közé tartozik. A magyar liberálisok a pusztán teoretikus meg­fontolásokon túl (melyet egyébként több évszázados amerikai jogi gyakor­lat kristályosított ki) hittek abban, hogy a magyar demokrácia lesz olyan erős, a politikai elit olyan bölcs és példamu­tató, a véres fasiszta múlt pedig bír annyi tanulsággal, hogy nem lesz szük­ség szigorú törvényi szabályozásra. A történelem fokozatos javulásában, a haladásban való hit egy pillanatra be­töltötte a politikai közszereplők gon­dolkodásának horizontját és senkinek sem jutott eszébe, hogy eljöhet az idő, amikor az egyre radikálisabb irányú politikai érzület lehetővé teszi, hogy ilyen eszméket valló pártot szavazza­nak be demokratikusan a parlament­be. Nem gondoltak arra, hogy a sza­badságjogok korlátlan biztosítása, mely a gyűlölködő beszédet nem kor­látozza, hanem kizárólag a cselekede­tet bünteti, antiszemiták és (köztük) antiliberális antidemokraták malmára hajtja a vizet. A demokrácia önnön el­lenébe fordulhat, weimarizálódhat, ha a demokratikus és liberális igények nem interiorizálódnak a társadalom szélesebb csoportjaiban, és ha nincse­nek a törvénynek erős és benső őrei. Ez egyébként nem magyar és nem is új jelenség: a durbani antirasszista konfe­renciával megjelentek az antiliberális és antiszemita, bár kétségkívül demok­ratikus gyűlölet hangjai.

Az 1990-es évek pártharcaiban pedig nem csak az antiszemitizmus, de az az­zal való vádaskodás is megjelent, hi­szen a baloldali és liberális tábornak a Magyar Demokrata Fórum ellen vívott harcában az „antiszemitázás” politikai­lag jól felhasználható fegyvernek tűnt. Ennek folytán a (cinikus pragmatizmu­son túl) a jobboldalon minden, az anti­szemitizmustól való elhatárolódásra történő felszólításban is megosztási kí­sérletet, baloldali/liberális propagandát látnak. A Fidesz vezette koalíció pedig úgy vélte, csak úgy tudja kitölteni a ma­gyar politikai mező jobboldalát, ha minden, már addig is létező jobboldali tradíciót, többek között az előbbit is in­tegrálja. Pedig Orbán Viktor és Kövér László pontosan tudja, hogy Magyaror­szágon van politikai antiszemitizmus, hiszen a Csurka István által írt, és 1992. augusztus 20-ára megjelentetett „néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán” című írást ugyanúgy elítélték, mint amilyen vehemensen és a magyar parlamentarizmus akkori viszonyai kö­zött egyedülálló tiszta hangon bélye­gezték meg azt, amikor a szkinhedek 1993. október 23-án Göncz Árpád köztársasági elnökbe belefojtották a szót. Érdekes egyébként, hogy Antall József miniszterelnök akkor ugyanazt a retorikát alkalmazta, mint most Or­bán Viktor. 1992. augusztus 23-án még „jószívű embernek” nevezte Csurkát, majd a nemzetközi tiltakozásokra rea­gálva az augusztus végén összeülő országgyűlésen elhatárolódott a saját drá­máját folyamatosan író akkori MDF-alelnöktől, de ez nem volt függetleníthető attól, hogy ekkor már, „preventív csa­pásként” Budapesten termett Tom Lantos magyar (zsidó) származású amerikai kongresszusi képviselő, aki jelezte, hogy a Csurka-dolgozattal kap­csolatban különleges ülést kezdemé­nyez az amerikai képviselőházban. A mostani esetben is tapasztalható volt hasonló jelenség, hiszen Simon Peresz izraeli külügyminiszter augusztus 21-i budapesti villámlátogatása, Orbán Viktorral való találkozója azt jelzi, hogy a világpolitikai porondon is vannak olyanok, akik készek interveniálni a zsidóság érdekében.

A különbség a kilenc évvel ezelőtti helyzethez képest az, hogy a farkas ki­került a bárányok közül: ma a MIÉP – akárcsak francia „testvérpártja” a tartó­san tíz százalék fölött lévő Nemzeti Front (Front National) – önálló pártként ül ott a magyar parlamentben, és sza­vazataival a kormányoldalt erősíti. En­nek folytán a kormánypártnak kényel­mes a helyzete: sem magyarázkodásra, sem elhatárolódásra nem kényszerül. Orbán Viktor, a hozzá képest kifejezet­ten visszafogott Antall Józseffel szem­ben nyugodtan megteheti, hogy kije­lentse Peresznek: Magyarországon nincs komoly antiszemitizmus, hiszen nem a saját pártjáról van szó; ám egy­ben azt is megteheti, hogy ne határo­lódjon el a MIÉP-től. A szerda reggeli rádiónyilatkozatok dodonai hangvételét pedig kizárólag Budapesten értik.

Befejezés: szomorú merengés múlton és jövendőn

E posztmodern, de nagyon is kelet­-európai helyzetben a politikai elitnek komoly morális felelőssége van, hiszen az újjáformálódó magyar jobboldal szö­vetségi politikája következtében egy nyíltan antiszemita párt támogatja kí­vülről az egyébként a saját maga által vallott identitása alapján jobbközép Fi­deszt. A párt pedig nem veszi észre, hogy centrum-jellege tűnik el azzal, ha taktikai okokból nem határolódik el a MIÉP antiszemita kijelentéseitől. A poli­tika tisztán morális követelményei ugyanis azt diktálják, hogy nincs olyan hasznossági szempont, mely szerint szabad lenne lepaktálni az ördöggel, mert ennek következménye az, hogy visszalépünk az 1945-öt megelőző tör­ténelmi (és morális) időkbe. De a ma­gyar társadalom jövőjéről is szól e szo­morú történet. A valódi szélsőjobbolda­li szavazókon, nézőkön és könyvvásár lókon kívül ugyanis létezik egy tág, de nem szélsőséges, ugyanakkor jobbol­dali (vagy a jobboldal felé nyitott) társa­dalmi réteg, amely a kommunista re­zsim és a hiányos demokratikus neve­lés hatására hajlamos a náci korszak­ban elkövetett szörnyűségek relativizálására, mivel a harcos antifasizmusban Magyarország háborús vereségének ün­neplését, a „malenkij robotot” és a kommunista diktatúrát látja. Ez a réteg, bár jobboldali értékrenddel bír, de semmiképpen sem szélsőjobboldali. Megfelelő pedagógiával, de főleg a poli­tikai és az egyházi establishment ré­széről történő aktív példamutatással „nevelhető” lenne. Az ország lakossá­gában ugyanis meglehetősen mélyen élnek paternalisztikus reflexek, vala­mint az ezzel össze nem tévesztendő tekintélytisztelet, ezekre pedig nem csak miniszterek, miniszterelnökök, egyházi méltóságok és alapítványi főnökök, hanem nemes célok érdeké­ben is rezonálni lehetne és kellene. Ha a társadalom nagy része látná, hogy az újjáformálódó jobboldali pártok és po­litikusaik, a katolikus klérus, illetve a protestáns egyházak sem tűrik meg a szélsőjobboldali propagandát, és tekin­télyükkel élve élesen elutasítanák a nyílt uszítást, saját privát történelemér­telmezésük is átalakulna, és az antisze­mitizmus elleni küzdelem a magyar nemzettudat részévé válna. Ez pedig sokkal jobb hatást érne el, mint a poli­tikai mező másik szegletéről intézett akárhány harcos antifasiszta demonst­ráció, aufklérista „másság-kampány”, vagy dühödt és vitriolos „liberális” publicisztika, mely fogalomkészlete, érték­rendje és nem utolsósorban nyelvezete miatt csak egy szűk, és már elkötele­zett értelmiségi rétegre hat, így csak a baloldal identitásának megőrzésére irá­nyul. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a magyar félmúltban az antirasszizmus a baloldali identitás részévé vált (Angela Davis és Che Guevara szelleme még itt lebeg közöttünk), ezekkel szemben pedig a társadalom jó része ellenszenvvel viseltetik, mert egy diktatúrához és a szovjet megszál­láshoz kapcsolja őket. Ezért lenne jobb, ha a liberális és baloldali publi­cisták nem a paternalisztikus reflexek és a tekintélyek elleni egyoldalú dü­hödt és néhol igaztalan támadásokra pazarolnák feles energiájukat, mert ez­zel még a demokrácia értékei iránti te­kintélytiszteletet is rombolják, márpe­dig a társadalomnak szüksége van mértékadó tekintélyekre, akiknek az autori­tását az emberek elfogadják. Ma tekin­télyek vannak, de korántsem mértéka­dók, inkább mértéküket vesztettek. Mindenesetre a tekintélyelvű hajlamo­kat és paternalisztikus reflexeket kelle­ne – okos és szövetségkereső magatar­tással – mozgósítani az előítéletek elle­ni harcban. Kétségkívül „elegánsabb” lenne az argumentáció eszközeivel el­vekről meggyőzni a közvéleményt, de a régi előítéletek enyhítését, visszaszorí­tását hitelesen és eredményesen csak az ezeket kontinuitásukban történelmi­leg képviselő közszereplők (katolikus és református püspökök, jobboldali miniszterelnökök) tekintélyével lehetne elérni.

Lehet, hogy nem ez az előítéletek el­leni küzdelem non plus ultrája, de mi­vel a társadalom gondolkodását nagy­részt kulturális és történelmi szocializá­ciója határozza meg (az „autonóm sze­mélyiség” csak keveseknek adatik meg), és mivel ez rendkívül lassan és nehézkesen változik, ez a stratégia sok­kal hasznosabb és célravezetőbb, mint a csak ellenérzést keltő „intoleráns többség” elleni voluntarista attakok. A lakosság nagy része alig élt demokráciában, szocializációja sem a demokrati­kus normák alapján történt, többségük ugyanakkor nem radikálisan (inkább kö­zömbösen) viszonyul a zsidókhoz (és más csoportokhoz), így hozzájuk sem kellene szélsőségesen viszonyulni.

Summa summárum: Orbán Viktor és a Fidesz történelmi vétke, morális hiátusa abban áll, hogy az antiszemita be­széd legitimmé tételével ezek a széle­sebb társadalmi csoportok meg­győződhettek arról, hogy a zsidóellenes érzelmek legmagasabb szintű repre­zentációja, az ezzel való politizálás is legitim, és a jobboldali blokk kommu­nikációs készletének szerves és elide­geníthetetlen része. Az egész ügy keze­lése, a magukat jobboldalinak nevező kormánypártok irányítóinak és az egy­házi vezetőknek a hallgatása apáik, nagyapáik világára emlékezteti őket, és a jobboldali történelmi emlékezet nem új csatornákat keres magának, nem új hősöket mutat fel, hanem már-már el­dugulnak hitt betemetett csatornái tel­nek meg újból a történelemkönyvek lapjairól már ismert tartalommal. Nem csak az a probléma, hogy az egyik ma­gyar parlamenti párt antiszemita, ha­nem, hogy a vezető kormánypárt csen­destársi asszisztenciájával a zsidóellenesség ismét következmények nélkül verbalizálódhat. Súlyos hazugság lenne magát a Fideszt vádolni antiszemitiz­mussal, de jól tudjuk, nem kell ahhoz zsidóellenesnek lenni, hogy fel lehes­sen használni az antiszemitizmust (is), ha ez szavazatokat hoz, vagy megerősí­ti a csoport vagy párt történelmi-ideoló­giai identitását, politikai csoportkohézi­óját. A kimondottan náci Németország­ban sem pusztán meggyőződésből használták az antiszemitizmust (olykor egyszerűen anyagi okok, rablási vágy állt a háttérben), és még a hivatalosan „szabad” és „elnyomásmentes” sztálini Szovjetunióban is használták az anti­szemitizmust (anticionizmus volt a poli­tikailag korrekt neve), hogy a bolsevik diktatúra autochton orosz nemzeti vol­tát igazolják, és a szláv népi ösztönök­re hivatkozva erősítsék meg saját társa­dalmi elfogadottságukat.

Magyarországon, mely minden hibá­ja, korrupt (ez többé-kevésbé minden pártra jellemző) és a demokrácia hatá­rait feszegető banánköztársasági ten­denciái ellenére még mindig demokrá­cia, az utóbbi évek folyamatai során a minél több szavazó megszerzése alkot­ja a politikai legitimitás egyedüli kritéri­umát. Azáltal, hogy a szélsőjobboldal ál­tal képviselt hagyományos antiszemita toposzokat a Fidesz nem utasítja el ma­gától, megakadályozza, hogy a francia helyzethez hasonlóan Magyarországon is elváljon egymástól a mérsékelt jobb­közép és a szélsőjobb, és kialakuljon egy neokonzervatív jobbközép párt, mely a modem európai politikai spekt­rum elengedhetetlen része. A zsidóel­lenes magyar klisék modernizált válfaját a XIX. század végén teremtette meg az antiszemita mozgalom, támogatta a ka­tolikus klérus egy része és az agráriu­sok, majd hozták működésbe a Kommün után, hogy aztán a második világ­háború idején meg lehessen figyelni, mi történik akkor, ha az eszmék és főleg az azokat reprezentáló szavak kilépnek ad­digi megszokott medrükből és tettekké válnak. Mert hogyha senki sem gondol­ja komolyan az egész antiszemita pro­pagandát, és mindenki „csak” szavazat­szerzésre használja fel, az antiszemita verbalitás legitimmé válása az emberi lelkekben már meglévő gyűlölet tartalé­kait mozgósíthatja. Komoly jelek mutat­nak arra, hogy a zsidóellenesség legitim politikai eszközzé válásával, a magyar politikai és egyházi establishment kétér­telmű viselkedésével párhuzamosan, a pesti utca csendes és a futballpályák hangos zsidóellenessége is felerősö­dött. Régen az antiszemita klisék megelevenedése annak volt köszönhető, hogy az országot uraló politikai és egy­házi körök, évtizedeken keresztül nem hogy nem gátolták, de hallgatásukkal, sőt esetenkénti pozitív hozzáállásukkal elő is segítették terjedésüket a társada­lomban. Ennek következtében pedig már egyszer vérbe borult a magyar-zsi­dó történelem. Mert a magyar zsidóság nem csak a világ zsidóságának, de a magyar politikai nemzetnek is szerves része. Bármit állítsanak is mások.