Nők a nőkért

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Újabb elismerés érte az Esztertáskát. Alapító tagunk, Wirth Judit a családon belüli erőszak elleni és a nők esélyegyenlőségéért folytatott munkássága elismeréseként – mint a NANE elnöknője – augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének Polgári Tagoza­tát kapta. Esztertársunk tiszteletére a családon belüli erőszakról állítot­tuk össze októberi számunkat. A té­máról tartott Esztertáska-kerekasztal rövidített változatát közöljük, majd arról olvashatnak, létezik-e a békésnek tartott zsidó családokon belül is erőszak.

2003. április 23-án az Esztertáska, a „Nők a médiában” csoport és a NANE („Nők a Nőkért az Erőszak Ellen”) együtt szerve­zett kerekasztal-beszélgetést a családon belüli erőszakról Betlen Anna (az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal munkatársa) és Wirth Judit (NANE) részvételével. A késő délutánba nyúlt beszélgetésből köz­lünk most részleteket.

Wirth Judit: A NANE 1994-ben alakult, alulról induló kezdeményezésből létrejött civil szervezet, amelynek elsődleges pro­filja a családon belüli erőszak elleni küz­delem. Egyrészt a női jogokkal foglalkozó aktivista szervezet, másrészt pedig szol­gáltatásokat nyújt. Önkéntesek közremű­ködésével segélyvonalat tartunk fenn bántalmazott nőknek és gyerekeknek. Ezenkívül pedig képzéseket, előadásokat tartunk, valamint szórólapokat, különbö­ző publikációkat jelentetünk meg. „Nyílt szerda” néven közösségi programjaink is vannak.

Esztertáska: nagyon sok neve van an­nak, amiről beszélni fogunk. Ezt a kerek­asztal-beszélgetést úgy hirdettük meg, hogy a családon belüli erőszakról szól. Morvai Krisztina, a téma neves szakértője „Terror a családban” címmel írt könyvet, melynek alcíme „Feleségbántalmazás és a jog”. A NANE neve azt a nézőpontot fe­jezi ki, hogy a családon belüli erőszak a nők elleni erőszak egy speciális válfaja.

Betlen Anna: A parlament áprilisban elfogadott egy határozati javaslatot a csa­ládon belüli erőszak elleni állami felada­tokról, s hosszasan vitatkoztak arról, ne nevezzék-e inkább otthonon belüli erő­szaknak, mert a család szentsége esetleg csorbát szenved. Sajnos, szakmai viták­ban is előfordul, hogy két perc múlva már a gyermekbántalmazásnál tartunk. Ellen­állás fogadja annak a nyílt megfogalmazá­sát, hogy a nők elleni erőszakról van szó, mert ezzel nem szívesen néznek szembe.

W. J.: Érdemes a tények alapjára he­lyezni a vitát. A tények azt mutatják, hogy a családon belüli erőszak, akárhogyan is nevezzük, mutat bizonyos szabályszerű­ségeket. Nevezhetjük mindenféle néven, de ami történik, az pontosan azonos jel­lemzőket mutat. A másik tény, amit figye­lembe kell vennünk, hogy ennek a jelen­ségnek az áldozatai 95 százalékban nők, az elkövetők pedig férfiak. A maradék pe­dig megoszlik, ott vannak női és férfi ál­dozatok egyaránt. Ha valaki ezeket a té­nyeket és ezeket a pozíciókat hajlandó el­fogadni, az elnevezést már csak aktuálpolitikai kérdésnek tekinthetjük.

E. T.: Talán már látták az SZDSZ európai uniós csatlakozásra kampányoló plakát­ját, ami egy szép nőt ábrázol, csúnya monoklival a szeme körül. A felirat a kö­vetkező: „Emberi jogok! Ma Magyaror­szágon minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a férje vagy a partnere.” Honnan ez az adat?

W. J.: Az adat az egész Európai Unióra kiterjedő és egy magyar reprezentatív fel­mérésnek az összevetéséből készült. A pontos megfogalmazása úgy hangzik, hogy minden ötödik nő kerül az élete so­rán fizikailag bántalmazó kapcsolatba. A jogászok szeretik azt mondani, hogy ez hülyeség, mert ők megnézik a bűnügyi statisztikákat, és abból más derül ki szá­mukra. A szociológusok ezzel szemben nem azt nézik, hogy sikerült-e végered­ményt produkálni a hatóságnak egy ügy­ben, hanem hogy ki mit mond arról, ho­gyan él. A magyar reprezentatív felmérés is úgy készült, hogy egy rendkívül jól fel­épített kérdőívet kellett úgy kitölteniük a válaszadóknak, hogy senki másnak nem tartoztak őszinteséggel, csak saját ma­guknak. Semmi különösebb okuk nem volt arra, hogy hazudjanak. Az EU-felmérések is így készülnek, igaz, ott azért a rendőrségi statisztikák is lényegesen pon­tosabbak, mint Magyarországon, mert megfelelő törvények vannak arra, hogy a rendőrök eljárjanak.

E. T.: És ott mi az arány? Ugyanez?

W. J.: Ugyanez.

E. T.: Melyik társadalmi rétegre igaz ez az adat?

W. J.: Mindegyikre. A magyar tanul­mány egyébként megtalálható a TÁRKI honlapján, a neten. Tóth Olga készítette 1998-ban, az a címe, hogy Erőszak a csa­ládban. Nagyon nagy mintán csináltatták, kétszer akkorán, mint amilyenen a pártválasztásos, közvélemény-kutatásos és egyéb minták szoktak készülni. A szom­szédos Ausztriában hetedik éve van életben a „Védelem az erőszak ellen” tör­vény, amelynek keretei között alkalmaz­nak egy kitiltó vagy távoltartó rendelke­zést Ha jön a telefon, hogy ebben a csa­ládban bántalmaznak valakit, kijön a rendőrség és megállapítja, hogy valóban baj van, akkor a bántalmazót akár tíz napra is eltávolíthatja. Jártam Bécsben, és kaptam egy statisztikát az elmúlt hat évről. 3400 ilyen rendelkezést alkalmaz­nak évente a nyolcmilliós Ausztriában. Az olyan esetekben, amikor a rendőrség ki­ment és távoltartó rendelkezést alkalma­zott, az elkövetők 97 százaléka férfi volt. Az áldozatok 90 százaléka nő, a további 2 vagy 3 százalék nő és gyerek, a továb­bi 2 százalék gyerek, a maradék volt más: idős vagy férfi.

E. T.: Van-e a politikusoknak, az állam­nak felelőssége a családon belüli erőszak elleni küzdelemben?

B. A.: Nagyon nagy jelentősége van sze­rintem ebben a kérdésben a politikának. Az említett parlamenti határozatnak az az előzménye, hogy civil szervezetek, a Mor­vai Krisztina vezette Nőjogi és Gyermekjo­gi Kutató Központ, a NANE, valamint a Habeas Corpus Munkacsoport 2002 őszén kampányt hirdettek a családon belüli erő­szak elleni állami fellépés érdekében, és erre egy képviselő is eljött. Ez lehetővé tette azt, hogy a politika foglalkozzon a kérdéssel, mert általában a politika csak akkor mozdul meg, ha nyomás nehezedik rá. Amit a civil szervezetek itt csináltak, az óriási volt és fantasztikus hatású. Enélkül semmi nem történt volna. Szóval nincs az az államhatalom, amely megtette volna ezeket a lépéseket.

W. J.: A továbbiakat sem fogja. Ám a civil szervezetek ereje egy bizonyos idő után kevés lesz. Hosszú távon mindenfé­leképpen arra van szükség, hogy az em­berek egyénileg és tömegesen csatlakoz­zanak az ilyenfajta kezdeményezések­hez. Az aláírásgyűjtési kampány során 50 ezer aláírás gyűlt össze. Egyre inkább abban hiszek, hogy a civil szervezetnek és az egyéneknek is megvan a maguk szerepre. Választások idején, amikor el­kezdik bombázni a saját képviselőjelölt­jeiket: „Kedves képviselőjelölt, mi az ön programja nőügyben? Mi az ön program­ja a családon belüli erőszak ügyében? A munkahelyi esélyegyenlőség ügyében? A szexuális zaklatás ügyében?” A politikai pártok számon kérhetősége csak részben civil szervezeti kérdés, inkább egyszerű választópolgári kérdés. Ha a választópol­gár számon kéri, akkor számon kérhető.

E. T.: Gyakran fogalmazódnak meg ké­telyek az emberekben a nők elleni erő­szakkal kapcsolatban. Sőt, magukban a nőkben is! Liberális, erős értelmiségi nők néha egészen megdöbbentő módon uta­sítják el ezt az egész témát. Túl erősza­kosnak tartják pl. a NANE módszereit, taktikai hibának. Azzal gyanúsítanak meg bennünket, hogy személyes frusztrációk miatt vagyunk ennyire „feminis­ták”. Természetesen itt negatív értelmé­ben használják a feminista szót.

B. A.: Érdemes a családon belüli erő­szakot analógiás módon magyarázni. A nők elleni erőszakot hasonlónak látom a faji erőszak különféle jelenségeihez. Azoknak a nőtársaimnak, akiknek nehéz megérteniük, miről is beszélünk, azt szok­tam javasolni, hogy a nők elleni erőszak társadalmi, szóbeli megnyilvánulásait for­dítsuk le antiszemitára. Abban a pillanat­ban érzékelhető, hogy egy egész társadal­mi csoport elleni, többségi erőszakos megnyilvánulásról van szó. A nők nem lét­számuknál fogva, hanem hatalmi vonat­kozásban nevezhetők kisebbségnek.

W. J.: A kisebbség és a többség fogal­mát nem egyértelműen a számarányok határozzák meg, hanem az, hogy kinek van hozzáférése a javakhoz, a joghoz, a jogvédelemhez, ha bármilyen jogsére­lem éri.

B. A.: A 2001-es Statisztikai zsebkönyv­ben néztem utána egy időmérleg-táblá­zatnak. Eszerint, ha a fizetés ellenében végzett munkaidőt egy átlagos őszi mun­kanapon percben számoljuk ki, azt lát­hatjuk, hogy a munkaidő 39 százalékát nők végezték, míg 61 százalékát férfiak. Ezzel szemben az összes fizetetten mun­kaidő, tehát háztartás, gyermekgondo­zás stb. 74 százalékát nők, míg 26 százalékát férfiak végezték. Egy másik adat ugyancsak a TÁRKI honlapján ol­vasható Sík Endre és Szép Katalin 1997-es tanulmányában: a kétkeresős házasságokban vizsgálták a fizetetten munkával eltöltött időt, és ennek pénz­értékéről készítettek becslést. A piacon megvásárolható ilyen munkák értékével helyettesítették az otthon végzett mun­kát, mondjuk mennyiért lehetne egy ta­karítónőt, babysittert vagy szakácsnőt átlagosan alkalmazni a feladatra. Tehát a fő munkahelyen fizetés ellenében vég­zett tevékenység eredményeként az átla­gos férj 37 ezer forintot keres havonta, a feleség 29 ezer forintot. A házimunka, kisgazdasági munka, másoknak segítés­ből összeálló összes fizetetlen munkát ehhez hozzáadva, a férfiak összesen 49 ezer forintot keresnek, a nők 56 ezer fo­rintot.

E. T.: Ez a beszélgetés Peszahkor zajlik: az egyiptomi kivonulást ünnepeljük, ami­kor megszabadultak a zsidók az egyipto­mi fogságból.

W. J.: A NANE évente tart női szédert, ami közösségi élmény.

B. A.: A családon belüli erőszak során a nők gyakran úgy érzik, hogy kivételek. Azért nem kémek segítséget, mert azt hi­szik, ez csak velük történik meg, és sen­ki nem fogja megérteni őket.

W. J.: A család nehezített terep. Még­pedig azért, mert a családot mítosz veszi körül, miszerint a család arról szól, hogy ott szerető légkör van, az adja a biztonsá­got, oda tér haza az ember a világ viharai elől. De ha éppen olyan házasságban élek, ahol engem laposra vernek háromnaponta és kitört már jóformán az összes fogam, akkor biztos, hogy nem tudom majd igazán összeegyeztetni az életemet ezzel a mítosszal. Mindenkinek sorsfordí­tó élmény, amikor rájön arra, hogy nincs egyedül. Ezért is fontosak a kampányok: az áldozatok mind halljanak róla, hogy valószínűleg mások is vannak ilyen hely­zetben, s ez őket is megerősíti.

Címkék:2003-10

[popup][/popup]