Négy év – halkuló remények

A választások kimenetele nem túl bizta­tó, a korábbiaknál (és itt e cikk írója beismeri tévedését) többet várt az or­szág jelenlegi uraitól. A hajdani fiatalok öltönyre és dzsipre váltottak át, behají­tották régi farmereiket a kukába, majd jól belehíztak az addig – vélhetően az érettségi óta szekrényben heverő – öl­tönybe. A hajdani lázadó ifjakból nyakkendős urak lettek, a szájakon kiejtett kissé régimódinak tűnő szavak pedig megvénítették ezeket a hajdan oly szimpatikus és bátor fiatalokat. A FIDESZ-kormány négy éve az utolsó re­ményeinket is elvette attól, hogy az or­szágból valaha is nyugodt, „normális” demokrácia válhat, hogy nyugodtan hátradőlhetünk, mert „itt van már Ká­naán”. Itt harc lesz mindig, ameddig csak élünk és lélegzünk!

Az okok a magyar politika- és társa­dalom fejlődésére vezethetők vissza: az uralomra jutott koalíció természet­szerűleg vonta be szövetségi rendsze­rébe a már eleve adott, és 1945-ben hibernálódott, majd az 1994-es vá­lasztási vereség után szétzilálódott jobboldali erőket: a minél teljesebb jobboldali tér megteremtésének logi­kája ugyanis ezt követelte meg. A köz­hiedelemmel ellentétben nem az elha­tárolódás hiánya a legnagyobb baj. A szélsőjobboldali és nacionalista MIÉP-től való állandó elhatárolódás csupán a magyarországi baloldalnak kedve­zett volna, a magyarországi politikai kultúra pusztán ettől nem nagyon gaz­dagodott volna. A középjobb erők ugyanis kevesen vannak, és a szélsőjobbtól való állandó jobboldali elzárkózás a MIÉP karjaiba taszította volna a jobboldali szavazókat. Mivel Magyarország alkotmányos demokrá­cia, és erős a szélsőjobboldal által fel­kavart témák (pl. a multicégek ma­gyarországi jelenlétének káros voná­sai) iránti társadalmi rokonszenv, a baloldal által követelt elzárkózás a MIÉP izmosodását vonta volna maga után. Ha pedig hatóságilag tiltják be a drámaíró pártját, akkor még a mártírium glóriája is a MIÉP feje köré vonódott volna. A magyar zsidóság, mely – történelmi okok folytán – a baloldal természetes rezervoárjának tekint­hető, eleve irtózott a „jobboldali” FIDESZ-től, a párt szövetségesi politiká­ja pedig még inkább felerősítette, sőt megerősítette ezt az averziót. Az ellen­téteket a kormány pár gesztusa, így Orbán Viktornak az újpesti zsidó sze­retetotthonban tett 1999-es látogatása vagy a Holocaust-emléknap életre hí­vása sem enyhítette, hiszen a kor­mányfő (amellett, hogy közvetve a mainstream pozíciójába emelt és kistafírozott több – bízvást neonácinak ne­vezhető – médiafigurát) többször is látogatást tett „kedvenc” rádióműsorá­nál, a MIÉP-es Vasárnapi Újságban, nincs olyan „néppárt” mely ilyen szé­les társadalmi merítést sikeresen elvé­gezhetne, noha a szélsőjobboldal kapva-kapott az alkalmon, hogy felzárkóz­hatott a FIDESZ-hez, Orbánék pedig érzelemmentesen végrehajtották a jobboldali „élettér” feltöltését.

A FIDESZ klientúra- és táborépítő technikája is kettős természetű volt, hiszen az MSZP hasonló irányú, a gaz­dasági és a kulturális életben jelenlévő befolyását ellensúlyozva, jogos igényt is kielégített. Ám a megosztottság kitel­jesítésével maga is segítette a politikai gyűlölet elterjesztését. Jól példázza ezt – hogy saját szakmámból, a történé­szek világából induljak ki, a XX. Száza­di Intézet létrejötte. Ez – ahelyett, hogy a meglehetősen centralizált, és főleg, az MTA elnökének, Glatz Ferencnek az irányítása alatt folyó és soha, még a baloldali és liberális tábornak, a kor­mánnyal szemben oly „bátor” (valójá­ban csak félbátor) tagjai által sem bí­rált történészrekrutációja alternativitását vonta volna maga után -, maga is elősegítette egy másféleképpen, sőt, hitványabb szempontok alapján „kiválasztott” histórikusi réteg kialakulását, így nem a tudományos társadalom mo­bilitását biztosította és nem a szabad­ság újabb „kis köreit” hozta létre, ha­nem a politikai frontvonalak mentén hozott létre „tudományos” műhelye­ket. Ennek eredményeképpen a FIDESZ-hez betegesen lojális, s ennek megfelelően agyonfinanszírozott (újab­ban díszplecsnikkel is „kitüntetett”), ideológiailag szűkkeblű „elitcsapat” jött létre. Aki a kiválasztási folyamatot levezényelte, az a miniszterelnök poli­tikai tanácsadója, Schmidt Mária, az Intézet vezetője, akit személyes felelősség terhel az ország közéletének romlásáért. Pedig az alapító motiváció tisztességes és igaz volt, a tágabban értelmezett Andrássy út 60. agyonvert és megalázott áldozatairól való hivata­los megemlékezés, a történetírásba va­ló beemelés igénye pedig jogos és in­dokolt. A történelem áramvonalasítására jó példát nyújt a Terror Háza Múzeum létrejötte, ahol – tisztázó vi­ták helyett – a szintén kis­számú, és a maximális loja­litást tanúsító történészcsa­pat engedelmesen hajtotta végre az egydimenziós, sőt (a zsidók vonatkozásában kifejezetten hazug) történel­mi látkép megfestését, mely arra utal, hogy már megint felülről, a beleegyezésünk nélkül akarják eldönteni, hogy mit is tartsunk a husza­dik századi történelem leg­nagyobb kérdéseiről, megoldhatatlan és feloldhatatlan bűneiről, elkenhetetlen felelősségéről.

Valóban szükség volt arra, hogy a baloldal által bagatellizált kommunista bűnöknek méltó emlékhelyet állítsa­nak, ám megint ott tartunk, ahol a XX. Századi Intézet esetében. A motiváció indokolt és jogos, a megvalósítás rop­pant költséges, ám első osztályúan di­zájnolt torzó. A zsidóknak oda lett vet­ve megemlítésük ténye, a jobboldali választóknak pedig a Horthy-rendszer felmentése és a kommunista terror részletes és várva várt bemutatása. Mindeközben elsikkadt a lényeg: az a fundamentális különbség, mely a két totalitárius rendszer magyarországi megjelenését jellemezte: a magyaror­szági zsidóság többszázezres ember­vesztesége más kategóriába esik, mint a mégoly sötét Rákosi-kor borzalmai, hiszen nem ítéltek egy népcsoportot (pusztán származása miatt) halálra. Ugyanakkor a baloldalnak és a zsidók­nak is tudomásul kellene venniük azt, hogy a holocaust ténye miatt nem von­ható kétségbe, hogy a magyar kommu­nizmus sötét és emberellenes diktatúra volt, emberek millióit alázták meg és diszkriminálták, s a kurzusnak jócskán voltak zsidó áldozatai is. Ezt, jobboldal- és FIDESZ-gyűlöletükben, még a kom­munista diktatúra zsidó elszenvedői is hajlamosak elfeledni, és az antikommunizmusból antiszemitizmust kiérez- vén, szaladnak a baloldal kitárt karjai­ba. Történelmi hiba volna, ha az antikommunizmus kizárólag a magyar jobboldal terrénumává változna, és a baloldal összekötő kohéziós ereje kizá­rólag az antifasizmus és az antiszemi­tizmustól való félelem lenne. Nem le­het (egyébként jogosan) bírálni a FI­DESZ hazug történelmi mítoszait, cent­ralizáló, klientúraépítő törekvéseit, a köztulajdon megdézsmálására tett tö­rekvéseit, ha – ugyanakkor – egy másik, szintén korrupt és klientúrát létreho­zott, a magyar államkasszát annak ide­jén megcsapoló, ráadásul főleg régi ar­cokkal szereplő, „baloldali” párt mellé állunk, melynek csupán egy, bár fontos előnye van: nincsenek összefonódásai a szélsőjobboldallal.

A mostani választás tehát nem a jó és a rossz között fog eldőlni, hanem az el­múlt évtizedben felállt és kijegecesedett politikai polaritás szemben álló monst­rumai, a FIDESZ és az MSZP között. Fia valamire tanít még a magyar történelem, talán arra, hogy a tiszta politizálás eszméjét kis, mondhatni marginális politi­kai erők képviselik. Sosemvolt országot akarunk, ennél alább ne adjuk!

Novák Attila