Mocháry Kondor Judit kiállítása a Chagall Galériában

Jeles izraeli festőművésznő mutatkozott be a Chagall Galériában. Mocháry Kondor Judit képei egy távoli misztikus világba kalauzolnak. A zsidó diaszpóra térben és időben legtávolabbi régiója a falassáké, az etióp zsidóké, akik mintha több ezer éves múltból bukkannának elő. Salamon király és Sába királynőjének leszármazottai felkerekedtek az éhínségtől és törzsi villongásoktól tépázott országból. Abból az országból, melyet évezredeken át az elmaradottság függönye takart. Szegény mesteremberek, iparosok, földművesek ők. Bőrüket feketére égette az afrikai nap, szokásaik, öltözködésük, gondolkodásmódjuk a szavannák forró, kiégett világának megfelelően alakult. Dalaik, táncaik, meséik a Vörös Tenger kék vizű partjaitól a Rasz-Dasen szédítő vulkáni csúcsáig ívelnek.

Mocháry Kondor Judit ott volt az alija napjaiban a loddi légikikötő teraszán. Látta szemükben a könnyet, a Szentföldet csókolgató öregeket, meg a gazella termetű fiatalokat, ahogy sűrű fekete gyapjas hajukon megcsillant az izraeli napfény. És ahogy hófehér burnuszban, hosszú, kampósvégű bottal a kezükben, nádszál egyenesen és szikáran beléptek a loddi repülőtér ultramodern halljába, szegényes motyóikkal, fényes fekete szemükben az ősújországba való visszatérés örömével… Nos, ez a pillanat új irányt szabott Judit életének. Játszi könnyedséggel peregtek ujjai alól a briliáns rajzok. A burnuszos, tógás, turbános, fekete bőrű daliás zsidó, a vándorlástól megfáradt öregember, a botjára támaszkodó, tekintetét a messzi távolra függesztő aggastyán, a totyogó gyermek, a kacér tekintetű leány… Úgy futott a kréta a kezében, mintha a földgolyót akarná körülölelni. Hiszen jól tudta ő mi az felmenni Izráelbe! Magyarországról vándorolt oda néhány évtizeddel korábban a holokauszt füzétől megperzselten. A nyáron itt járt Budapesten. Hosszan beszélgettünk kalandos életéről, családjáról, az Etióp sorozatról.

– Ez csak a kezdet – mondta Judit. – Elkezdtem valamit, mely most már halad a maga útján. Rajzolok, festek, vázlatolok. Sokat vagyok együtt az etiópokkal. Szeretem őket. Tiszta emberek.

Vajon mikor láthatjuk a végleges sorozatot, melyhez vezető úton csak az első lépések ezek a rajzok? Arról mesélnek, hogy a festő úgy ízlelgeti a témát, mint a nemes bort szokás: kortyonként, megfontoltan.

Minden rajz egy út, egy történet, kezdete valaminek, melynek befejezése a művészi kiteljesedés. Ablak a legendák világába, hiszen akiket ábrázol a történelem vándorai, akik egyetlen repülőúton évezredeket ugrottak az időben. Olyan vallás képviselői voltak idegen földön, melyet egyszerre perzsel a dicsőség és a gyűlölet. Megtartották ünnepeinket, megőrizték Tóránk parancsait és minden pészachkor elénekelték három évezreden át: Jövő évben Jeruzsálemben! Egy-egy tétova mozdulat sok mindent elárul. Száguld a kréta a szürke fényű lapokon. A vonalak sűrűje csomós, durva szövedéket alkot, majd lazán szétterül, hullámzik, mint a tenger vize, vagy talán a sivatag homokja, ki tudja? A gyermekét a hátán cipelő asszony kíváncsian sandít felénk. Emberek ülnek, várakoznak, fejükön fehér turbán, egyik a szakállába túr, a másik elmélázik. Valaki várja őket. Egy testvér, egy barát, egy ország…

Magén István