„Mindenkinek, kiben lélek lakik…”

Zsidó dallamok a Vigadóban

Boldogult úrfikoromban nem volt ínyemre a kötelező templomlátoga­tás, lett légyen az inspiráció akár iskolai fogantatású, akár drága szü­leimtől eredő. Más volt, ami mégis­csak elvitt – és önként vitt el – Jehova közelébe. A zene, amely gyermekként megfogott, és azóta sem enged. Egy baráti család férfi tagját elsőrendű bariton-hanggal, a felesé­gét mezzo-hanggal áldotta meg ugyanő (mármint az isten) és az asszony ráadásul kiválóan zongorá­zott, sőt, orgonán is magas színvo­nalon játszott. S a kaposvári temp­lomban volt orgona, sőt, a szólisták mögött kitűnő amatőr vegyeskórus is közreműködött.

Ott, a templomban főként a nagy ünnepeken ismerkedtem meg a zsi­dó zenével, amelynél szebb alig létezik a népzenék végtelen birodal­mában. A „zsidó zene” fogalma per­sze éppoly bonyolult, mint a „zsidó” fogalom maga -,– elemzésével, leg­szebb mozzanatai, dallamai felmuta­tásával a zene nagyjai foglalkoztak. Csak az időben viszonylag, illetve egészen közelieket említve a svájci Ernest Blochtól az orosz Prokofje­nig, a francia Milhaudtól és az ame­rikai Bernsteintől – ne tessék túl­ságosan meglepődni – a magyar Kodály Zoltánig. S a zenés színház­ban tán némileg járatosabb sokak­nak hadd említem még Jerry Bock-ot, aki a Broadwayről világszerte népszerűvé tett néhány orosz-zsidó dallamot a Sólem Alechem irodalmi fogantatású „Hegedűs a háztetőn” musical-ben.

Szívből jövő elismerés és köszönet illeti a B’nai B’rith International szervezetet a november 3-án este a budapesti Vigadó nagytermében ren­dezett, mindenben rendhagyó hang­versenyért. Rendhagyó már abban is, hogy „Zsidó dallamok a zeneiro­dalomban” címmel megismertetett a hatalmas anyagból Prokofjev, Ernest Bloch, Ami Maayani, Kadosa Pál, Kelen Hugó, Weiner László, Woj­ciech Kilar és az erdélyi magyar ze­ne, a kolozsvári magyar opera, a román és a zsidó folklór ügyében egyaránt kimagasló munkát végzett Мах Eisikovits egy-egy idevágó mű­vével, illetve feldolgozásaival. És rendhagyó a koncert szerkezetében is, amely utóbbi kamarazenét, hang­szerszólót, énekszólókat és egy, a té­mába találó koreográfiái alkotást is felölelt.

Valami keveset a részletekről. Prokofjev köztudottan mindig szel­lemes. Természetesen zsidó témákra írott „Nyitány”-ában is (ismeretlen előttem, vajon készült-e folytatás ehhez a nyitányhoz). Mindjárt itt bebizonyítja, hogy téves és beszű­kült a zsidó zene fogalmának beha­tárolása fájdalmas, gyászos dallam­vonalak közé, ugyanis más népek zenéjéhez hasonlóan a zsidó folklór valamennyi szegmentje is tele van humoros, gunyoros, kicsattanó és győzelmes elemekkel (ami a vokális részben újból igazolódott).

Nem csak az időrendiség, hanem egy művész személye is indokolja, hogy a Prokofjev-nyitányt Ernest Bloch két szólóhegedűre írt művé­vel kapcsolom. Az magában nem okozott meglepetést, hogy egy Rásonyi Leila (1. hegedű), Bartha Attila (2. hegedű), Devich Sándor (brácsa), Szabó Péter (gordonka), Devich Gá­bor (klarinét), Mayer Erika (zongo­ra) összeállítású kamaraegyüttes el­sőrendűen játszik. Ezt követően ön­magában az sem, hogy Rásonyi Leila kitűnő hegedűművész. Az azonban már igen, hogy játékának simulékonysága és tónusa akár a legnagyobbakéhoz hasonlítható, en­gem a nagy Hubay-, illetve Zathureczky-növendékre, Rubinstein Er­nára, illetve Bánát Gáborra emlé­keztetett.

Ami Maayani 122. zsoltár-ját ope­raházunk művésze, Maria Teresa Uribe énekelte. A kivételesen nehéz szólam legalábbis az ő technikai felkészültségét és főként stílusérzékét igényli. A chilei származású mezzo­szopránt, aki másfél évtizede még édeskeveset hallott népünkről, ha­zánkról, nyelvünkről – hallottam már magyar dalokat énekelni. Ma­gyar művész legyen, aki stílusban felülmúlja. És zsidó, aki ezt a zsol­tárt nála stílusban megfelelőbben énekli.

A második rész első felét Fekete Lászlónak, a Dohány utcai zsinagó­ga főkántorának az éneke töltötte meg tartalommal. Ezen a poszton megszokott is, elvárható is operai szintű hangszín és zenei felkészültség – ez már tradíció. Az egész es­tet szerkesztő Fekete László zenei képzettsége, ezen felül daléneklési kultúrája azonban az elvárható fö­lött van. Minden eszközzel rendel­kezik a zsidó dalok tragikumának, s mi több, humorának az életrekeltéséhez, énekel „mindenkinek, ki­ben lélek lakik” (idézet a 3. máramarosszigeti dal magyar fordításá­ból). Néger spirituálék fájdalom­hangsorát idéző Messiás-váró dalt, halk bölcsődalt, harsány gúnydalt egyaránt szépen, kifejezően. Itt szó­lok nagy elismeréssel külön Mayer Erikáról, aki valamennyi szóló zon­gorakíséretét egy beleérző művész lelkületével látta el, ami persze nagy technikai tudást is megkíván.

Végül Krámer György „Exodus”- át Wojciech Kilar zenéjére (hang­szalagról) a Rock Színház táncosai adták elő, a koreográfus kitűnő sze­mélyes közreműködésével. A zene egy zsidó ünnepi dallamvonalat szó­laltat meg lüktető ritmikával, csen­destől a végtelen felé növekvő hang­erővel. Az előbbiben (ritmus) némi­leg Orff, az utóbbiban (eksztázisig emelkedő hangerő) Ravel híres, oly sok koreográfiát inspirált művéhez hasonlítható (Carmina burana, Bo­lero). A szerző az én „olvasatom­ban” nem csak zsidók, hanem min­dennemű üldözöttek „erőltetett me­netét” fogalmazta tánccá hatszemé­lyes művében, leszögezve a harsogó záróakkordok kifejező közös mozgá­saiban, hogy végső soron még a szörnyű erőltetett menetek sem a halál, hanem az élet felé vezetnek. A „Dicsérjétek az Urat!” (Halleluja!) jusztis optimista öröme érződik a zenéből-szövegből fakasztott mozgás­ban. A nehéz, zenei- és táncanyag nagy feladat jó megoldásához segí­tette a Rock Színház táncosait.

A nagytermet megtöltő közönség kivételesen szép koncert élvezője volt.

Rajk András