Milliomos kommunisták

A kibucok, amelyekről mostanában az elszegényedés, a gazdasági bajok jutnak az izraeliek eszébe, igenis képesek fenntartani költséges szociális hálózatukat: az ingyen lakást, étkezést, orvosi ellátást, tanítást minden tagjuk számára. Csak az kell hozzá, hogy legyen néhány millió dollárjuk a bankban, amit kapitalista gazdálkodással szereztek.

Az 1949-ben, a hőskorszak­ban alapított Hacerim kibuc ragaszkodása a kommunisztikus életmódhoz és ideoló­giához igen erős, és változatlanul fenn­tartja a „mindenki képességei szerint dolgozik, és igényei szerint részesedik” elvet. Tulajdonosa ugyanis egy olyan vállalatnak, amely világelső a csepegte- tős öntözés technológiájában és 1994-ben 106 millió dolláros forgalmat bo­nyolított. Ebből már telik sportkomple­xumra, minden családnak hetven négy­zetméteres lakásra – noha a kibuci élet alapja Hacerimban mai is inkább a kö­zösség, mint a család.

Ugyanakkor az ország 269 kibucának ilyen szilárd anyagi háttérrel nem ren­delkező többsége a kollektivista és egalitárius gyakorlat részbeni leépítésé­nek gondolatával foglalkozik. A világ ta­lán legismertebb működőképes kommunista intézményei a nyolcvanas évektől kezdve jutottak nehéz helyzet­be, elsősorban a túlságosan nagymér­tékű kölcsönfelvétel miatt. Ezen csak részben könnyített a kormány intézke­dése azzal, hogy leírta a kibucok adós­ságainak jelentős részét, 1,3 milliárd dollárt.

Az individualizmus térhódítását látva a kollektivista elvekhez ragaszkodó Hacerim megalapította a „keményvona­las” Kibuc Tamid (Mindörökké Kibuc) mozgalmat, amelyben egyként vannak baloldali és vallásos kollektív gazdasá­gok. Az ország 269 kibucából 12 csatlakozott, midőn tavaly kibocsátották manifesztumukat.

A Hacerim elvi szilárdsága ugyanak­kor gyakorlati pragmatizmussal társul: megélhetésüket a mezőgazdaságon kí­vül, ipar, informatika, turizmus és sok más gazdasági ágazat adja, amelyeket a kapitalista menedzsment összes vív­mányát fölhasználva irányítanak. „A ki­buc mindig változó közösség volt – mondja az egyik alapító tag -, alapve­tő elveinket azonban sosem adtuk föl.” A változásba a fluktuáció is bele­értendő. Miközben az alapító nemze­dék tagjai mind megmaradtak a kibucban, gyermekeik 45 százaléka búcsút mondott biztos megélhetést, ám korlá­tozott perspektívákat nyújtó szülőhe­lyének, és a korlátlan lehetőségekkel kecsegtető kapitalista individualizmus felé fordult. Jöttek azonban helyettük olyanok, akiknek épp ez utóbbiból volt elegük: főként a dél-amerikai kapitaliz­mus dzsungeléból kiábrándult zsidó bevándorlók pótolják a kiesetteket.

A kibucok többségében azonban fönnáll a veszély, hogy a legjobbak, akik remekül megélnek a kapitalista külvilágban, elmennek, és a gyengéb­bek maradnak a létbiztonságot jelentő intézményben – beindítván ekképpen egy kontraszelekciós mechanizmust. Ezért aligha hárítható el az elmozdulás a nagyobb személyes autonómia, a kö­zösségi hatáskörök korlátozása felé. (Az anyagi jólétet biztosító Hacerimben a tagoknak ma sincs joguk elfogadni gazdag amerikai bácsikájuk meghívá­sát, hiszen ez az egalitarizmus megsér­tése lenne: nincs minden tagnak gaz­dag bácsikája.)

Az ország lakosságának 2,8 százalé­kát kitevő kibucok, melyek a mezőgaz­dasági termelés 45 és az ipari termelés 9 százalékát adják, válaszúthoz érkez­tek, sőt: többségük azon túljutva már elindult egy individualistább gyakorlat felé. A kérdés csak az, hogy a kommu­nista és kapitalista praxis keveredése mely ponton fog stabilizálódni.