„…miért nem tudok jiddisül?”
(Forgács Zsuzsa: Talált nő. Q. E. D. Kiadó, 1995, 295 oldal, ára 595 Ft)
Talán mégis lehet valami igazság abban a mondásban, hogy egy idő után a téma megtalálja a gazdáját. Emlékezve Forgács Zsuzsa néhány az ÉS-ben és a 2000-ben publikált igen jó írására, örömmel és mit sem sejtve vettem kézbe újonnan megjelent novellásgyűjteményét. Mégis már az első novella egy hasonlatánál – bár egy hasonlat még nem sokat jelent – valamiféle gyanú kezdett mocorogni bennem: „na meg hirtelen úgy éreztem, hogy egy kelésekkel borított kifeszített vitorla vagyok a Vörös-tengeren, és a nedves, sós szél maróan és vég nélkül söpör végig gyötrelmeként sajgó testemen.” Ahogy egyre haladtam előre a novellák olvasásában, már nem volt kétséges: a zsidóság itt is téma és probléma, nem a központi kérdés, nem ezen fordulnak meg az események, mindettől nem függnek végkifejletek. Mégis minduntalan szembetaláljuk magunkat egy-egy zsidó vonatkozással. Ezeket annyira izgalmasnak találtam, hogy ebben a rövid recenzióban csak erről szólok majd. Mindezek figyelembevételével mazsolázzunk egy kicsit a novellákból.
Az írások több csoportba oszthatók, a mai New Yorkban, illetve Budapesten játszódó többnyire reális, de néhol szürreális elemeket sem nélkülöző darabokra, illetve a kötetet záró két, a mitikus, bibliai időkbe vezető novellákra (A hullám kalandjai, A tavak az égbe repülnek).
A Tartsuk mozgásban a nőt című novellában főhősünk, a világemigráns tündér, tolmácsolást vállalt volna az általa beszélt majd 50 nyelv egyikén, ha ez a nyelv éppen nem a jiddis lett volna: „Hát neked nem volt egy rendes jiddis anyukád? – De igen – mondtam, és elpirultam -, de az egy nagyon hosszú történet volna, hogy én miért nem tudok jiddisül (…)- nézd, nekem a jiddis meg a héber tartalmaz mindent a világon, amiről a szüleim nem akarták, hogy tudjak, míg felnövök, és utána se. Ugyanide tartozik minden, amitől elgázosították hatmillió rokonomat, és amitől 44- ben a Dunába lőttek minket Budapesten. Úgyhogy kösz, DE ÉN NEM AKAROK TUDMI JIDDISÜL!!!! “
A családban nemcsak hősünk identitását zavarta össze az elmúlt néhány évtized – a zsidóság egyetemes sorsáról a többieknek is lehettek tapasztalataik.
Az évtizedek elmúltával az anya egy terítőn, szinte montázsszerűen zsúfolja össze azokat a jelképeket, vagy az emlékezetében lenyomatként őrzött dolgokat, melyek akarva-akaratlanul meghatározzák világlátását: ormótlan rakéta, ötágú vörös csillag, félkész, sárgás, hatágú, csillag, kereszt Krisztussal, tízparancsolat és kőtáblák, egy borral teli serleg. A háttérben: hegyvonulat, akasztófa, géppisztoly, kapu, nehézkes gyárkémény, búzakalász, kenyér. Erre az egész képre pedig szögesdrót hálója borul.
Az apáról készült fénykép féltett kincsei közé tartozik. A kép az el-alameini harcok idején készült a második világháborúban Palesztinában. A kép hátulján apja a következő verset írta anyáról, Mandel Eszterről: „Anyám hol vagy? – Spiedel Párizsban van / Már rég elszállt mint könnyű füst a teste / germán mezőkre hullt alá a pernye / anyám hol vagy a kémények füstjében / összeolvadnak a testek / Germán mezőkre hull alá a pernye.”
Mikor a Tartsuk mozgásban a nőt című novellában a legváratlanabb helyzetben hősünk szembetalálja magát Ödön von Bibóval, első kérdése ez: „Lehetséges, hogy tényleg csak zsidók és nem zsidók lakják ezt a planétát?” A novellák olvastán ezt a kérdést akár mi is feltehetnénk. A világban élnek a rendes zsidólányok és a domború farú sikszék, a New York-i metró koldusai és az élelmes jemeni arab árusok, akik furcsa módon ivritül próbálnak udvarolni, és itt élnek rajtuk kívül Munkásukat csutkáig szívó néma és – majdan – impotens antihősök, akik persze még gondolatban sem állíthatók párhuzamba a hajnali háromkor frissen megjelenő, barnára sült, izmos férfiakkal, az izraeli hadsereg volt katonáival.
A kötet végén található két novella – a mindennapi élet, a családi élet fragmentumai után -, egy valaha volt egész, még tökéletlenségében is teljes világot mutat, a mítoszok világát, ahol valaki képes arra, hogy megszoptassa az egész világot, míg más a 18. dinasztia utolsó leszármazottjaként a királyok és királynők völgyében kalandozhat. Az első novella hasonlóságokat mutat József és testvérei történetével, míg a második az egyiptomi fogságot képzeli el – a maga sajátos módján. E történetben a jött- ment görbelábú kis nomádból, a habiru család ivadékából a fáraó udvari felségsértője lesz. Az egyiptomi udvarban kikupálódik, nyelveket tanul, elsajátítja a gyógyászat csínját-bínját, titkos szövegeket fejt meg és az akkád nyelvet tanulmányozza – mégis minduntalan csak egy helyre vágyik vissza – Urusalimmu-ba. De miért akar mindenki éppen Jeruzsálembe menni? Hiszen nemcsak A tavak az égbe repülnek főhőse vágyakozik oda „a Szabadon Teremtő és Szabadon Hívő Teremtmények készülő világvárosába”, hanem a kötet főhősnője is, apjával együtt, hogy „az idők végezetéig sétálgassak vele az Irhatikban, a piacon, forró kávét szürcsölgetve és halvát majszolva”. Jeruzsálem valóban az örök város, ezért „adja a mi kotnyeles, lobbanékony, harapós istenünk, hogy egyszer még együtt ehessük a sült bárány húsát Urusalimmu falai alatt”.
Ezek a novellák nyelvükben is imitálják a bibliai, mitikus világot, ezekben a sorokban például mintha az Énekek Éneke fordulatait hallanánk: „Bizony olyan ő, mint a gazda nélküli rét, az anyaméhért kiáltó kaptár, olyan ő, mint a meg nem erjedt bor.”
Mint ahogy azt korábban is említettem, ez az áttekintés igencsak önkényes, a novelláskötetnek csak egyetlen jellegzetességére figyelt. Értékelje ki így, ki úgy ezeket a példákat és megfigyeléseket, de egy utolsó idézethez ragaszkodom: „…a Nílus torkolatán túl a világ köldökéről leszakadt, kiforratlan, magukat kereső, neve nincs kóbor népek, kallódó törzsek és zsákmányéhes kalózok várják, hogy magukba emésszenek vagy félresöpörjenek. Mégis menni kellett, valami irdatlan szabadságrengeteg bódító illata után.”
Címkék:1996-04